A testükkel védik a tiszások a tiszásokat

Én tényleg nem tudtam, hogy az emberek ennyire hülyék. Csak annyit tudok a mentségemre felhozni, hogy bennem soha nem éledt fel ilyen vágy, nem vagyok egy rajongó típus. Nem gyűjtöttem soha autogramot, nem igyekeztem nagy emberek közelébe kerülni, és főleg nagyon korlátos azon valamik száma, amire olyan rajongással tudok nézni, mint az egyszeri tiszás Magyar Péterre. De akkor is mindig elröhögöm magam pár pillanat után, mert az ilyen brutális önfeladás nem természetes és nem normális, és az egyetlen menekülés az ilyesmiből, hogy az ember kiröhögi magát. Értelemszerűen évtizedek óta csak olyan emberekkel vegyülök, akik értékelik az önreflexivitást.

Az az új helyzet emberek, hogy az az új tapasztalatom van, az ellenzék egy fontos képességét vesztette el az elmúlt egy évben. Magyar Péter megjelenésével kiirtódott a magyar közéletből a szekunder szégyenként emlegetett jelenség. Ha az ember megtekintette Márki-Zay Pétert akció közben, vagy a neki gazsuláló ellenzéki értelmiségieket, propagandistákat, úgy érezte magát, mintha maga csinálna valami rettenetesen szégyellni való dolgot, nem illik meglesni az embereket miközben hülyét csinálnak magukból. Még akkor sem, ha ezek a hülyék az ország vezetésére pályáznak. Nem hiába nem mondta, gondolta senki 2022 tavasza óta, hogy bárcsak MZP nyerte volna a választást, mert akkor minden jobb lenne. Titokban még a rajongók egy része is hálás a sorsnak, hogy ezt megúsztuk. MZP-ről most már szinte mindenki azt gondolja, amit bármely performanszának tíz percnyi részletének megtekintése után minden nem elkötelezett O1G elsőre, vaze, ez de gáz.

Szégyelltük magunkat, hogy ezt nekünk nézni kell, látni azt, hogy miként csápolnak neki, szinte mi kértünk elnézést. MZP és a rajongói csapata igazi rendes emberi hülyeség volt még, algoritmus és mesterséges intelligencia nélkül, a Facebook megverette vele a Dobrev Klárát, de aztán ráengedték a valóságra, és az az ismert eredményre vezetett.

De a kis agresszív más. Ez primer agresszió. Persze ez az alak is röhejes, de úgy, mint Hitler és Szálasi, még csak nem is úgy, ahogy Rákosi vagy egy sikeres kommunista agitátor. Nem szánható, nem sajnálható. Minden ellenzéki politikus mond olyat, amire, ha kormányon lenne és rá mondanák, nagyon meg lenne sértve. De a kis mérges sündisznóra (bocs sünik) már most sem lehet semmit sem mondani, mert azonnal beígéri a bosszút – sem a butasága, sem a gonoszsága nem emberi.

Mennyire kell regresszióba kerülnie egy felnőtt embernek, hogy egy ilyen jelenség lenyűgözze? A testükkel védik a tiszások a tiszásokat, elsősorban persze a vezérürüt, de a robothangú helyi leképezéseit is, ami jelen esetben a fővárosi közgyűlési Tisza-frakció pótlék jellegű imádását jelenti.

Ez a teljes és feltétlen alárendelődés jele, valamiféle önfeláldozás pótlék, hogy mondjuk Bede Zsolt kellemetlen kérdéseinél legalább ne kelljen úgy tenniük, mintha nem hallanák. Egyesítik a félelmeiket, a diktatúra végtelen sötétjében érzik magukat, mert kérdezni mernek a képviselőiktől a folyosón. Egyből hősnek is érezhetik magukat, hiszen végül is győznek, mert ugye Manfred legkedvesebb magyar tanítványa egyrészt eljut mindenhová, a tiszás képviselők is bejutnak az ülésterembe, másrészt senki nem támadja őket, tehát átélhetik a megfélemlíthetetlenség és a rettentethetetlenség érzését. Az fel sem merül bennük, hogy senki nem akarja bántani őket, ők azt hiszik, hogy elrettentették a diktatúrát, személyesen Orbánt ugyebár.

Óvodai szint. Nem akarom meggyalázni az óvodai emlékeinket, de emlékszem, egyszer ötévesen spontán két csapatra szakadtunk, és az egyik gesztenyefa védendő várrá változott, amelynek tulajdonjogát a szerteszét heverő gesztenyék egymáshoz vagdosásával kívántuk lemeccselni, mert az óvónéni éppen hét fával arrébb rendezkedett. Arra sem emlékszem, hogy a védők vagy a támadók csapatában voltam-e, csak arra, hogy mi győztünk, és miután elhajítottuk az utolsó gesztenyéket a megfutó ellen után, milyen tiszta, gyermeki örömöt éltem meg: erősek, győztesek vagyunk, miénk a vár. Ezeket a tiszta érzéseket cizellálja aztán a felnövés, amely megmutatja, hogy a világ mennyivel is bonyolultabb, és szinte soha nem ad lehetőségeket többé ilyen tiszta érzelmek megélésére.

Félelmetes egyszerűsítés és drámaian egyszerű lélek kell ahhoz, hogy felnőtt emberek, életkorilag felnőttnek tűnő emberek ilyen élményeket keressenek maguknak. Magyart és Kollár Kingáékat kudarcos életük minden fájdalmát ebbe a gyermeki örömbe fojtó emberek „védik”, tulajdonképpen egyszerre a vezér és a saját képzeletükben. Ezek most egy álomban vannak, és pont annyira érdekli őket a pszichiátriai segítség, amire szükségük lenne, mint minket akkor az óvónéni. Csak utána minket visszavittek az oviba ebédelni, ezek meg benne maradnak a trippen.

Vezető kép: Facebook