Átvettem a Lovas István-díjat. Felemelő volt az egész, egyrészt telt ház volt az esős idő ellenére, másrészt a Lovas István Társaság Kondor Katalin vezetésével nem hivalkodó, viszont igazán színvonalas programot szervezett. Fellépett Hegedűs Endre Kossuth és Liszt-díjas zongoraművész és Mohai Gábor versmondó is, így Petőfi Sándor és a Liszt Ferenc is „megfordult” a teremben, de számomra az igazán szép az a beszéd volt, amit Borvendég Zsuzsanna tartott. Egyszerre volt gyönyörű, erős, személyes és még humoros is – írta ki Facebook-oldalára a Lovas István-sajtódíj idei kitüntetettje: Mező Gábor kutató-újságíró, a PestiSrácok.hu volt főmunkatársa, számos könyv és dokumentumfilm szerzője. Megjelent tudósításunk után a most csonkítatlanul közöljük az ő és Borvendég Zsuzsanna történész, A hálózat rovatunk állandó szerzője, a Magyarságkutató Intézet munkatársa beszédeinek leiratát. A megszólalók és az összetartó közönség révén a Lovas István Társaság idei díjátadója (is) egyfajta csendes tüntetés volt a nemzeti értékek és törekvések védelmében.
Borvendég Zsuzsanna történész méltatása a díjazottról, Mező Gáborról
Valahányszor hajszát és támadásokat indítottak ellenem – s egy írói pálya során ezek a hajszák elkerülhetetlenül ismétlődnek, néha életveszélyes fordulatokkal –, tapasztaltam, hogy a megtámadott írót semmiféle külső segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak művei védik. Még csak nem is művei minősége, mely mindig egyenetlen, hanem a szándék, mely egy írói élet munkáján átvilágít.
Nem véletlenül kezdtem Márai Sándor soraival a gondolataimat, hiszen egy olyan írói élet munkájának méltatására kértek, amely épphogy elkezdődött, de a szándék máris tisztán, éles kontúrokkal világít át rajta: igazat mondani. Gábor az igazat írja, nemcsak a valódit, ráadásul leleplező éllel teszi mindezt, bátran, nem rettenve meg az esetleges életveszélyes fordulatoktól sem.
Mindenkit kész pellengérre állítani, aki megérdemli, a legalattomosabb és legjobban álcázott kollaboránsok sem menekülhetnek vitriolba mártott tollhegyétől. Még TV Maci sem tudta megtéveszteni kifinomult szimatát. Az ő esetében is fényt derített arra, milyen furmányos módon fészkelte be magát generációk elméjébe, miközben elvakultan kiszolgálta a diktatúrát. Hiába, mindig résen kell lenni, és Gábor ösztönei kiválóan működnek.
Komolyra fordítva a szót: TV Maci öniróniával teli leleplezésén jót nevettem, de közben azt gondoltam, nem volt oka Gábornak arra, hogy megírja ezt a pamfletet. A hálózatokkal foglalkozó munkái ugyanis nem azt a látszatot keltik, hogy mindenki szem volt a láncban, hanem rögzítik a tényt, hogy tényleg mindenki az volt.
Borvendég Zsuzsanna, a háttérben Kondor Katalin – Fotó: Hatlaczki Balázs
„Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” – mondta a költő, pedig nem is tudhatta még akkor, hogy csak halála után következik majd az a múlt, amelynek bevallása szinte lehetetlenné válik. Az átöltöző szobák kínosan takart titkai, a pincebörtönök doh szaggatta vértócsái, a szögesdrótokon pásztázó rideg fénycsóvák kötegei, a vallatószobák körömtépő beismerései, a vérbírák halált hozó kézmozdulatai. És ami a csengőfrász után jött: a gerinchajlító tornagyakorlatokká edzett fel- és bevonulások; a bőrpirító nyaklevesként érkező, menzakoszt ízű hamis gulyás; a határozatok és szilenciumok, az elbeszélgetések és megrovások, az engedélyezések és eltiltások kiszámíthatatlan váltakozása:
azaz a kegygazdálkodás. Igen, mindenki részese volt ennek, aki benne élt – ki így, ki úgy.
De ez a rendszert minősíti, és nem az egyént, hiszen láncszemnek lenni emberi esendőség volt csupán. Nem nagyon volt más út, ha az ember a saját hazájában akarta leélni az életét. A baj ott kezdődött, amikor ezt eltagadtuk. Amikor elfordultunk, elhazudtuk, meg- és kimagyaráztuk, amikor nem néztünk szembe vele, amikor nem vallottuk be, amikor úgy tettünk, mintha mindez normális lett volna. És ez utóbbi volt a legveszélyesebb, a kórtünet esszenciája.
Csurka István egyik novellájában a rákbeteg főhős így válaszol az őt kérdőre vonó orvosnak: „Hát mire fel várja el tőlem, hogy észrevegyem a szervezet rakoncátlankodásait, rendellenességeit, amikor a rendellenesség számomra alapélmény?”
Igen, ez a lényeg. A sejtjeinkbe égették, hogy az abszurd a normális: „nincs itt kérem semmi látnivaló, tessék továbbhaladni!” És mi továbbhaladtunk. Annyit talán már elértünk, hogy az élet és emberiesség elleni bűnök felsorolása megtörtént, a bűnösök egy részének nevét kimondtuk, de a számonkérés az ő esetükben is elmaradt. És a többi bűn? Az, hogy láncszemekként láncra fűztek minket, hogy emberhez nem méltó kompromisszumokba kényszerítettek, hogy lábbal tiporták szent eszméinket, hagyományainkat és ezzel elvették a lelkünk egy részét? Az, hogy eljátszatták velünk az abszurd normalitását, arra kárhoztatva, hogy semmibe vegyük az örök igazságokat? Hogy mindent nevetségessé tettek, ami őseink számára évszázadokig erkölcsi és nemzeti minimum volt?
Ezekről szemérmesen hallgatunk még ma is, mert elhitették velünk, hogy ennek feszegetésével kinyitnánk Pandóra szelencéjét.
Pedig nem történne más, csak ráeszmélnénk, hogy a szemek a láncon nem egyformák, hogy a kollaboráció formái és ezáltal a felelősség mértéke is nagyon különböző. Nem lehetne többé valódivá maszatolni az igazat, összemosni a bűnöst az áldozattal. És ettől sokan félnek még ma is, hiszen azok, akiket komoly felelősség terhel a „merjünk kicsik lenni” életérzés szétterítésében, a rendszerváltás után úgy gondolták, hogy demokratikus gúnyát öltve továbbra is fújják nekünk a passzátszelet, átörökítve a láncokat, az igazság tabusítását, a félelembe zárt gondolatot. Ezért fontos Gábor munkája. Írásaival valóban Pandóra szelencéjét nyitogatja, de nem azért, hogy ránk szabadítsa a szenvedést, hanem azért, hogy kiengedje a bent rekedt reményt.
A díjátadóra érkezett vendégek a Veritas Történetkutató Intézet dísztermében – Fotó: Hatlaczki Balázs
Kedves Gábor! Tulajdonképpen hálás is lehetnék azért a történelmi mulasztásért, amelynek orvoslására vállalkoztál, mert ennek köszönhetem a barátságodat. Ha nincsenek a továbbélő hálózatok, mi hozott volna össze minket? Emlékszem a megismerkedésünkre. Egy konferencián történt évekkel ezelőtt: te kedvenc újságíróidat éltetted előadásodban, én pedig már elkötelezetten bizonygattam az impexesek kimagasló kvalitásait. Örültem, hogy találkoztunk. Az írásaidat már ismertem, és tudtam, hogy közös erővel messzebb juthatnánk, hiszen ugyanaz a motiváció hajt minket előre. Távolságtartó voltál, mondjuk én is. Gondolhatnánk, hogy ez már foglalkozási ártalom: ki ne lenne paranoiás ebben a szakmában? Később kiderült, hogy csak mindketten kissé zárkózott emberek vagyunk, nehezen megy a felszínes csevegés egy idegennel. Újabb közös pont. Aztán szép lassan kialakult. Mára már túl vagyunk néhány közös munkán, együtt gondolkodáson.
Úgy alakult, hogy jelenleg az én írásaim kerülnek a Pesti Srácok Hálózat rovatába, mert Gábor ragaszkodott hozzá, hogy én folytassam, amit ő létrehozott. Megtisztelő, bár az én műfajom más, így korántsem töltöm be azt az űrt, amit maga után hagyott az újságtól való távozása után. Még szerencse, hogy a Hálózat egy saját blogon él tovább. (Bár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szerencsésnek fogom találni a hálózat továbbélését.)
Számomra éppen a műfajbeli különbözőség adja az együttműködésünk frissességét, azt a pluszt, ami kovásza a termékeny gondolatnak. Engem kötnek a történész szakma szabályai, amelynek kereteit publicisztikákban sem igen léphetem át. Te viszont újságíróként levonhatsz olyan következtetéseket, lebegtethetsz olyan állításokat, amelyeket más formában nem lehetne kimondani, hiszen az árulásokat, a gerinctelen kollaborációkat, a haszonelvű csalatásokat nem foglalták írásba, illetve gondoskodtak arról, hogy a nyomokat gondosan eltüntessék. Sokszor az általam feldobott labdát, csak te tudod leütni, ebből egy igazi csapatjáték születhet. Reméljük, így is lesz. Jelenleg egy újabb közös munka küszöbén állunk, neked talán ismerős a terep, én viszont abszolút kezdő vagyok ezen a pályán, ezért nagyon fontos számomra, hogy magam mellett tudhatlak, biztonságot jelent, hogy együtt futunk neki az újabb kihívásoknak. Én biztosan csak profitálni fogok belőle, hiszen oknyomozó munkád inspirál, stílusod szórakoztat, kitartásod és bátorságod erőt ad.
Kedves Barátaim! Jó helyre kerül ez a díj. Gábor olyan útra lépett, amelyet előtte kevesen mertek felvállalni, illetve azok, akik megtették, nem jutottak túl messzire. Vagy azért, mert eltérítették őket, vagy azért, mert maguktól adták fel, kilátástalannak és értelmetlennek ítélve a szélmalomharcot. Az vesse rájuk az első követ, akit nem rémisztett volna el a mindent átható, mocsárszagú televény, amely fojtogató indájával sűrűn szőtte át a rendszerváltás utáni közéletet, a gazdaságot és különösen a sajtó világát. Voltak néhányan, akik megpróbáltak küzdeni ellene, feltárni az elbeszélhetetlent, de a kilátástalan küzdelem felőrölte életüket. Említhetnénk Csengey Dénes, Krassó György vagy Modor Ádám nevét. Ebbe a sorba illik e díj névadója: Lovas István is. Ő azok közé tartozott, akik nem voltak hajlandók vállalhatatlan kompromisszumot kötni, és hittek a tollforgatók erkölcsi imperatívuszában, az igazság kimondásában. Biztos vagyok benne, hogy most ő is elégedett. Lenéz odaföntről Gáborra és csak ennyit mond: így tovább!
És mi is csak ezt mondhatjuk: Így tovább, Gábor, mert csak így van esély a szembenézésre, a megtisztulásra. Így tovább, mert csak így érdemes. Mára már olyan sok idő eltelt, annyi lehetőséget elvesztegettünk, hogy tovább nem várhatunk. Szükség van Gábor tollára, gondolatébresztő írásaira, szükség van az összefüggések leleplezésére. És nem azért, hogy tanuljunk a múltból, hanem azért, mert pontosan tudjuk, hogy a jelenünkről szól minden egyes cikk a Hálózat blog oldalán.
Isten áldja munkádat, adjon erőt, elszántságot és bátorságot hozzá. De azt is tudd miközben dolgozol, hogy nemcsak imáink szólnak érted. Bár Márai Sándor mondatai mögött nagyon mély bölcsesség húzódik, szeretném hinni, hogy ezúttal tévedett. Ahogy szétnézek ebben a teremben, úgy látom, hogy a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a pályatársak segítsége is mögötted áll és védelmet nyújt. Ahogy itt mindenkire, rám is mindig számíthatsz! Gratulálok a kitüntetésedhez!”
Kondor Katalin, a Lovas István Társaság elnöke. (A társaság ügyvezetője: Tudós-Takács Ernő
További elnökségi tagok: Dr. Kelemen Miklós, Lóránt Károly és Dr. Soltész Péter.) Fotó: Hatlaczki Balázs
Mező Gábor kutató-újságíró beszéde a Lovas István-sajtódíj átvételekor
“Először is köszönöm ezt a díjat. Nagy öröm és még nagyobb megtiszteltetés! Nagyon sokat jelent. De most engedelmükkel, engedelmetekkel visszatekintenék a kilencvenes évekre. Azokról beszélnék, akik nem lehetnek itt, és talán mégis itt ülnek, állnak a teremben. Akiktől személyesen vagy máshogy, de nagyon sokat tanultam.
Tél van, esik a hó, fúj a szél, egy fáradt, görnyedt férfi nagy táskákban cipel valamit. Éppen viszi haza a könyveit. Magánkiadásban tudta csak megjelentetni, járja az országot, ahol tud, elad néhányat. Van, hogy megtámadják, ifjú suhancok „fasisztának” nevezik. Ha írnak róla a sajtóban, akkor szinte csak rosszakat, az a legkevesebb, hogy „irredenta”, esetleg holdkóros. Bár jobban, szebben ír, mint azok, akik őt támadják, a cikkeit csak néha-néha jelenteti meg egy-egy lap. Nagyritkán még fizetnek is. Máskor valamelyik körúton sétálva bepillant a kirakaton át, ahol egy ismert író dedikál. Hosszú sorok, nagy elégedettség. Pontosan tudja, ki volt ez az író ’90 előtt, és ki volt az apja, hogyan került a Magvetőhöz már fiatalon. Tudja, hogyan, milyen örömmel taposták el ők azokat, akik nem álltak be a sorba. Az is tudja, hogy két állandó tulajdonsága van. Az egyik a középszerűség, a másik a szolgalelkűség. Nézi a rajongókat, egy pillanatra megáll, előbb dühös lesz, aztán csak szomorú. Valaki nekimegy hátulról. Ballag tovább. Hatvanévesen meghal. Az utolsó években már beteg, mogorva, szinte kibírhatatlan. A temetésén néhány barátja, tisztelője, harcostársa búcsúztatja. Legjobb könyvét végül ki sem adták. Még magánkiadásban sem jelenhetett meg. Pedig nem volt benne semmi szélsőséges, semmi bántó, semmi túlzó, egyszerűen úgy, ahogy tényleg történt, megírt egy történetet. Ez az író egyben az egyik legjobb oknyomozó volt abban a korszakban. Úgy halt meg, hogy még a nevét is elfelejtettük. Én sem ismerem. A könyve eltűnt valahol….
Biztosan értik, értitek, mit akarok mondani. Húzzuk ki magunkat, mert bár a világunk most sem tökéletes, azért már más időket járunk. A kilencvenes években nagyon könnyű volt lejáratni egy jobboldali újságírót, értelmiségit, politikust. De ne is nevezzük jobboldalinak, hívjuk olyannak, aki egyszerűen szereti a hazáját és nem hisz sem a szocializmusban, sem liberalizmusban. Aki nem akar beállni a brancsba. Volt, hogy lejáratták, máskor csak ignorálták, kiszorították, esetleg hagyták, hogy magától visszavonuljon. Így is, úgy is nyertek. Posztkommunista csiki-csuki.
A Lovas István-sajtódíj megformálója M. Kiss Katalin keramikusművész- Fotó: Hatlaczki Balázs
Ezt a játszmát Kádárék és Aczélék fejlesztették tökélyre. Leegyszerűsítve: meg akarsz jelenni? Akkor így vagy úgy, de köss kompromisszumot. Valahogy reagálj Kádár nagylelkűségére, aki a gyilkolás után már változtatott: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ez már a megengedő, a nyugati hitelek miatt is máshogy éneklő „krumplistésztás” szava. Szóval bizonyíts. Ha nem teszed, és a pofádat sem vagy hajlandó befogni, akkor nem jelensz meg. Esetleg kicsit megdolgozunk.
Így is mi győzünk, sőt, így győzünk igazán: hiszen el fognak felejteni. Meg sem fognak látni. Már a luciferi szerződéskötés visszautasításának pillanatában sem létezel. Híredről még a Szabad Európa sem fog értesülni. Szóval nehéz volt. Aztán ránk zuhant a rendszerváltás, ami olyan volt, amilyen, ha rendszerváltás volt egyáltalán. Jogi értelemben talán az volt, de morálisan? Valójában?
Lovas István és a többiek, akik közül jó páran itt ülnek, olyan pokoli ellenszélben dolgoztak, amelyet csak a legerősebbek éltek túl. Volt, aki a végén már tényleg azzá vált, aminek lefestették. Ezzel is győztek. Volt, aki feladta, és beállt a sorba. Győzelem. Volt, aki tönkretette magát. Ez is győzelem.
Mások kitartottak. Bírták, csinálták és vártak. Ha kellett, évekig nem dolgoztak a szakmájukban, máskor szinte ingyen, alig hallgatott vagy olvasott médiumoknak, de tették, amiben hittek. És vártak. Mert volt mire. És volt kikre. Egyrészt ez a korábbi bolsevik, későbbi posztkommunista banda sohasem volt mértékletes. Mindig elkezdte magát túlzabálni, még morzsákat sem hagytak az asztalon, és ez előbb-utóbb a nagy erőkkel manipulált társadalomnak is feltűnt.
Lehetne ez intő jel sokaknak a jelent tekintve is. Mert a hosszan tartó győzelemnek és sikersorozatnak ez az egyik ára. Elkényelmesedés, az utazóhalak megjelenése, kontra-szelektált utánpótlás, szóval csak a szokásos. Győztesnek lenni sem könnyű.
És nem csak az ellenfelek, rosszabb esetben ellenségek miatt. Aki segítség lehet, az a magyar nemzet. Mi, együtt, mindannyian. Gondolkodjunk bárhogy. Legyen elég néhány közös alapvetés. A hazaszeretet. Mások tisztelete. A nyitottság, és mellette a hagyománytisztelet. A vendégszeretet és az óvatosság. A tanulni vágyás, és mellette régi értékeink megbecsülése. Nem is lenne túl bonyolult.
Mező Gábor A média lenyúlásának titkos története című könyvét dedikálja a díjátadón – Fotó: Hatlaczki Balázs
Mert Magyarországon, de mondhatom egész Kelet-Közép-Európát, a hallgató többség sohasem volt bolond. Itt nem lett sem nyilas, sem bolsevik a társadalom nagyobbik része. Itt nem ünnepeltük azt a privatizációt, amelyet inkább posztkommunista garázsvásárnak vagy belsős végkiárusításnak láttunk. Itt megtanultuk, mivel járnak a totális diktatúrák. Megtanultuk lefordítani az újbeszélt. Megtanultunk csendben élni, tenni a dolgunkat, amíg nem változik a helyzet. Jobb, ha mi vagyunk a kapitányok, de megbecsült legénységként is megvagyunk.
Túlélők vagyunk. És ez jó. Erőt, hitet ad a további munkához.
De közben a suttogás. Kádár népe. Birkák. Házmesterek népe. Volt itt mindenféle rágalom. Többségében teljesen megalapozatlan, de bántó, lelket mérgező hazugság. A lényeg az üzenet volt, ez egy rossz nép, nem nemzet, csak nép, középszerű, ostoba, műveletlen. Mit üzent ezzel nekünk a magát átmentő elit? Minden a mi hibánk volt. Az, hogy Vásárhelyi Miklós féregnek nevezte Mindszentyt, hogy egy autóban utazott Pócspetrire Péter Gáborral, hogy Kádár János kivégezte korábbi elvtársát, Nagy Imrét, hogy a németek megszállták Magyarországot, hogy a szovjetek megszállták Magyarországot, hogy előbb kiraboltak ’45 után, aztán ’90 után, szóval mindez a mi hibánk volt. A magyar nemzeté. Az elit feltette a kezét, majd ránk mutatott.
Hát nem. Egyéni bűnök, egyéni hősiességek és egyéni múltak vannak. Kikérjük magunknak, hogy minket azonosítsanak egy kommunista propagandistával vagy egy nyilas házmesterrel. Kikérjük magunknak, hogy mindent, mindenkivel összemossanak!
Mi már ’90-ben felelősöket akartunk látni. Legyenek ők éppen már nemzeti színű kokárdában, vagy még mindig vállaltan vörösen. Azóta is azt akarjuk, hogy legyenek felelősek. Hogy megnevezhetőek legyenek. Hogy meg tudjuk írni az igazat! Nem akarunk mást. Nem akarunk többet. Átláthatóságot. Tisztázott múltat. Megbékélést a holtaknak.
Amikor jó részben családi unszolásra jelentkeztem a Magyar Nemzetnél külsősnek, nem gondoltam volna, hogy nagyjából tizenöt évvel később itt fogok beszélni. Az egész olyan banálisan történt. Édesanyám szólt a sógornőmnek, aki szólt a bátyámnak, Gergőnek, aki végül egyszer bevitt magával. Tudták, hogy egész kamaszkoromtól írok. Azt is, hogy értek a sporthoz. Szóval ésszerű volt.
Ő akkor már ismert újságíró volt. Huth Gergelynek hívják, akkoriban az ország egyik legjobb oknyomozó-újságírójának számított. A testvérem, de papíron – az édesapánk más volt – féltestvérek vagyunk. Nem bántam, mindig könnyebb volt így, más névvel.
Sportújságíróként kezdtem, rettenetesen nehezen megírt, nem túl jó cikkekkel, aztán jött a Magyar Hírlap, hogy aztán – szintén Gergőnek köszönhetően – találkozzam Hankiss Ágnessel. Az ő könyveit olvasva értettem meg a rendszerváltást. És akkor szakmát váltottam. Sportújságíróból kutató-újságíró lettem. A PestiSrácoknál lettem valaki. Gergő és Szenvedi Zoltán mindig hagytak dolgozni, olyan szabadságban, amelyet talán már sehol máshol nem fogok megtalálni. Mert a PS sok olyan cikket bevállalt, ami nem hozott, csak vitt. Sok-sok veszélyes tabutémát.
A díjazott családi körben – Fotó: Hatlaczki Balázs
Természetesen Gergőtől tanultam a legtöbbet, meg az azóta elhunyt Ágitól, aztán mindazoktól, akikkel összehozott a sors, Stefka Istvántól Borvendég Zsuzsáig. Barátra és példaképre leltem Zelei Miklósban, de már ő is elment, Ágihoz hasonlóan túlságosan korán. Ami közös volt bennük, és nyugodtan mondhatom Lovas Istvánt is, az az eltökéltség, a látszaton túli igazságok megismerése és publikálása.
Lassan zárom ezt a beszédet. Szeretném megköszönni a családomnak, édesanyámnak, elhunyt apámnak, nagyszüleimnek, feleségemnek, testvéremnek a támogatást, feleségemnek azt is, hogy kibír akkor is, amikor elmerültem a kutatásban. És persze a gyerekeimnek is. Remélem, ha nagyobbak lesznek, büszkék lesznek rám. Próbálok ennek is megfelelni. És persze köszönöm nektek, akik eljöttetek, és az olvasóimnak, nélkületek semmit sem érne az egész. A könyvek végül a fiókban landolnának. És ha már könyv, köszönöm az Erdélyi Szalon Kiadó vezetőjének, Kovács Attila Zoltánnak, hogy vállalta a két első könyvemet. Azt hiszem, ezzel is letettünk valamit az asztalra.
Egy elfelejtett alkotóval kezdtem, és vele is zárnám. Az elfelejtett emberekkel. Legyenek hősök, kutatók vagy áldozatok. Emlékezzünk rájuk. Próbáljuk megírni a történetüket. Adjuk meg ezzel is azt a végtisztességet, amit sokan közülük akkor, és azóta sem kaptak meg. Ezt a díjat nekik ajánlom. Azoknak, akik akkoriban mentek szembe a gépezettel, amikor az még a legmagasabb árat követelte. Talán nem kell mondanom, mi volt az. Az életük. Köszönöm szépen.”
Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták alapítója átadja a kommunista utca- és köztérnevek eltüntetéséért szervezett demonstrációjuk egyik relikviáját Mező Gábornak – Fotó: Hatlaczki Balázs
A díjátadóról készült tudósításunk ITT olvasható el. Huth Gergely “Túl tágra nyitották a NER kapuját?”című videóbeszélgetése Mező Gáborral és Borvendég Zsuzsannával ITT nézhető vissza. A vezető képet Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu készítette.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS