Kit küldene az orosz frontra egy Dobrev Klára?

Koromból adódóan a következő Nagy Háborúban magam is erősen valószínű, hogy sorköteles lennék. A milliókat felőrlő mészárszéken vágóállatnak lenni úgy egyébként sem túl vonzó perspektíva, de ha vetünk egy pillantást a háborús pszichózist gerjesztő dilettáns nyugati vezetőkre, még nyugtalanabbul hajtogatja az ember a Zelenszkij-gyakorlót. Nagyon kedves dolog tehát, hogy a hadkötelezettségből már kinőtt emberek aggódnak a fiatalságért amiatt, mert vérszivattyúba küldenék őket olyanok, akik nemcsak már, de vélhetően soha nem is voltak alkalmasak katonai szolgálatra. De most nézzük meg egy kicsit közelebbről is, miért üvöltöznek Szijjártó Péterrel a külügyi tanácsban, hogy dobjuk oda a magyar fiatalokat a hírhedten jól védhető folyóközi síkságra.

Az európai nagyhatalmaknak több évszázados hagyománya van abban, hogyan játsszon a magyar emberek életével. Nem kell a török háborúkig, vagy a Mária Teréziának életüket és vérüket ajánló nemességig visszamennünk.

Az I. világháborút megelőző össznépi pszichózis kísértetiesen hasonlít arra, ami jelenleg Európában zajlik. A mai Európai Unió területének megfelelő részén a kontinensnek addigra már több mint 40 éve nem zajlott semmilyen fegyveres konfliktus, az utolsó hadviselt generáció pedig már legfeljebb csak a katonai vezetésben volt megtalálható. Igaz, jelen korunkban már ez sincs így. A lényeg azonban, hogy a hatalmi érdekek, de főleg a gyarmatszerzés vágya a maihoz hasonló módon szította a politikai vezetésben a háborús vágyat. Fontos kitétel, hogy ahogy most, úgy akkor sem akart háborút az egyszerű emberek nagy többsége. Hiszen mi haszna van abból az egyszerű talpas katonának, hogy mehet meghalni egy lövészárokba?

1914-ben hivatalosan Ferenc Ferdinánd miatt mozdult meg Európa, s ezzel az egész világ. Valójában azonban a központi hatalmak számára sikertelenül zárult Berlini kongresszus, még közvetlenebbül a második marokkói válság állt a háborús szólamok mögött. A fejlődő német iparnak nyersanyagra, és majdan piacra volt szüksége, amelyeket Afrikában kívánt megtalálni. Ma Amerikának van szüksége nyersanyagra és piacra, amelyeket Ukrajnában talált meg.

Ezen hosszas bevezető talán a tárgytól való túlzó eltérésnek tűnhet, valójában azonban fontos szempont. Ugyanis rávilágít arra, hogy Magyarország számára semmi keresnivaló nincs egy olyan háborúban, amely nemhogy magyar embereket nem véd meg, de még veszélybe is sodorja határon túl ragadt nemzettársainkat.

A sorkötelezettség, amelyet most egyesek felvetnek nyugaton, a honvédelem eszköze. Békeidőben akár egy valid vita is lehetne, hogy a hazánkban is létezett sorkötelezettség kivezetése volt-e a helyes döntés, vagy elegendő lett volna megreformálni azt. Magam azon a véleményen vagyok, egy fél-egy éves alapkiképzési rendszer megtartása előnyös lett volna, ahogy ez például az örök semlegesség talaján álló Svájcban történik.

Amikor azonban a sorkötelezettség kérdése az atombombák bevetésével egy beszélgetésben, egy két éve az EU határainál tomboló háború közben vetődik fel, legalábbis kilóg a lóláb. Nyilvánvalóan nem a kulturális elsilányodás, vagy a nemzettudat felerősítése végett fordul meg egy brüsszeli döntéshozó fejében a sorkatonaság visszaállítása, hanem a birodalmi érdekek kiszolgálása érdekében. És ha ez így van, mit képviselnek azok a politikusok, akik tagállami szinteken követelik, hogy adjunk még több hatalmat Brüsszelnek? Hol vannak az Európai Egyesült Államokat büszkén hirdető Dobrev Klárák, amikor az ő gyereküket indítja egy újabb nagyon sikeres ukrán ellentámadásra valami félkegyelmű tiszt, aki csak a katonai vezetésben a hatékonyságot, de főleg a diverzitást növelendő bevetetésre kerülő transz-pedofil kvóta miatt kapott tiszti rendfokozatot? Persze, lehet a kényelmes brüsszeli munkahelyről okoskodni Ukrajna megvédéséről egy ötvenes nőnek, aki ha rosszul alakulnak a dolgok, elköltözik 2000 kilométerre a fronttól. De mi van akár a saját, akár más gyerekeivel. És főleg, mi van azokkal, akik nemcsak beszélnek a haza védelmével, hanem tesznek is róla? Például akik jelenleg is a Honvédség kötelékébe tartoznak.

És igen, a transz-pedofil kvótával nyilván túlzok (remélem), de két kérdés adódik: mi garantálja, hogy a Brüsszelben végbement kontraszelekció nem gyűrűzik le a „birodalmi” katonai vezetésbe is, na meg persze az, hogy nyugaton ki fog háborúzni?

Az egyik legfontosabb tényező pedig a hátország tűrőképessége egy háború során, értve a gazdasági és szociális aspektusokat ez alatt. Az európai fegyveres erők évtizedek óta létszámkrízisben vannak. A fent említett franciák, akik a legnagyobb nyugat-európai hadsereggel rendelkeznek, de 1997 óta nem volt sorkatonai kiképzés. Németországban pedig csak tisztből nagyjából annyi hiányzik, mint a teljes magyarországi sorállomány, 21 ezer katonai vezető és több tízezer egyéb személy hiányzik a Bundeswehrből. Így már érthető, miért akarnak sorozni nyugaton. Ugyanakkor odahaza már sikerült kulturálisan, ebből adódóan fizikailag úgy leépíteni a fiatalságot, hogy az nem alkalmas a katonai szolgálatra, a fronton ugyanis nincs safe space, se chai latte.

Mi, közép-kelet európai fiatalok pedig köszönjük, de nem kérünk ebből az egészből. Nincsenek persze hamis illúzióink arról, hogy Magyarország területi egységét mindenki szentnek és sérthetetlennek tartja, de ez a jelenlegi, nem a mi háborúnk, hanem az amerikai tőkéé. A magyar hadsereget meg nem véletlenül hívják Honvédségnek, maradjunk ennyiben.

Fotó: Hatlaczki Balázs/PS