Az 1954-es világbajnokság gólkirálya volt. A Ferencváros, a Bp. Honvéd, majd később a Barcelona sztárja. Labdarúgóként a magyar és spanyol közönség kedvence, de a katalán klubnál később edzőként is dolgozott. Azonban hiába a sok emlék, a hatalmas csaták Puskásék Real Madridja ellen, Kocsis Sándor Spanyolországban nem találta a helyét. Kétszer törte meg a kommunista diktatúra: előbb imádott csapatát, a Fradit kellett elhagynia. Aztán a hazáját ötvenhat leverése után. Egyiket sem tudta feldolgozni. Perutek János írása.
PERUTEK JÁNOS
Sok újságíró és kiadó érezte úgy az elmúlt évtizedekben, hogy Kocsis Sándorról sokkal kevesebbet foglalkozunk, mint mondjuk Puskással, és ez méltatlan egy ilyen világklasszis labdarúgóval kapcsolatban. Ez teljes mértékben igaz! Azonban mi, magyarok ebben a sportágban kevésbé tudjuk kezelni a csillagainkat. Ennek oka, hogy negyven éve nincsenek hozzájuk fogható játékosaink. Így nehéz jól kezelni az emlékeket, és legendáink történeteit. Persze ettől még kötelező feladat, és ennek sokszor eleget is teszünk.
Rengeteg sportolót érintett a kommunizmus. Nagyon sok életet tett tönkre a sportban is. Valaki profi világbajnok nem lehetett, mint például Papp László. Sok olyat ismerünk, akit elüldöztek, vagy kint ragadt és nem tudott hazajönni, vagy inkább nem mert. Kocsist azonban már itthon utolérte a szocialista „gondviselés”.
Egyedülálló sportolói karrierje mellett a kommunizmus által okozott belső tusája is tanmese lehet a fiatalok számára. Az akkori sportvezetés mindenbe beleütötte az orrát. Kocsis életében sem volt ez másképpen. A „Kocka” becenevet viselő csatár ugyanis imádta a Ferencvárost. Élt-halt a csapatáért és nagyon jól is ment neki a játék.
Mészáros József, a Ferencváros klasszis balösszekötője így emlékezett erre az időszakra:
A politikai rendszernek nem tetszett a Fradi népszerűsége. A korlátlan hatalom megindította az aknamunkát, amely a csapat bomlásához vezetett. Kocsist a Honvéd csapatához kényszerítették katonai behívóval. Egyesületet kellett váltania. Meggyőződésem, hogy nem ő döntött így.
Kocsis Sándor a válogatottban. Fotó: Fortepan.hu
Ezt azóta biztosan tudjuk.
Kocsis 1950-ben így a Honvédba igazolt, ahol többek között egy hatalmas egyéniséggel kellett verhetetlen csapatot alkotnia. Puskás Ferenc és „Kocka” kapcsolatáról megannyi történet és legenda kering. Sokan rossz színben tüntették fel ezt a barátságot.
Pedig azért erről nem volt szó.
Kocsis sohasem dolgozta fel a Fradi elhagyását
Kétségtelen tény, hogy rengeteget vitatkoztak a fociról, hogy kinek mit kéne játszania a meccseken. A két dudás esete volt ez. De nem voltak ellenségek! Sőt, Spanyolországban már kifejezetten szoros kapcsolatot ápoltak egymással.
Visszakanyarodva a Honvédra, Kocsis nagyon nehezen tudott túllépni a csapatváltáson. Később kiderült, hogy talán sosem tudta ezt feldolgozni. Nem volt egyszerű az élet senki számára a kommunizmusban, de azért még ebben az időszakban sem kellett mindenkinek egyesületet váltania. Azonban, ha az akkori Fradiban sportoltál, ez a sors várt rád. Amelyet akkor nem is így hívtak.
„Nehezen értette meg a kor szigorú szavát – emlékezett vissza Kocsisra Puskás Ferenc. – Egész életét a játék töltötte ki. Nem tudott mit kezdeni a hatalom gőgös, mindent elsöprő intézkedéseivel. Ezért amikor a Honvédhoz került nem volt könnyű számára megszokni az új színeket, de segítettünk neki, lassan megnyugodott és a csapat értékes tagja lett.”
Kocsis Sándor a válogatottban az osztrákok ellen. Fotó: Fortepan.hu
Kocsis Sándor is az 1956-os forradalom után maradt külföldön. Rövid svájci kaland után Spanyolország lett a végállomás. A remek fejjátékáról ismert csatár hatalmas sztár lett Barcelonában, imádta a közönség. Érthető: rendkívül gólerős volt minden klubjában és a válogatottban úgyszintén. A Honvédban 160 mérkőzésen 177 gólt rúgott, a Barcelona csapatában 75 mérkőzésen 42 gól volt a mutatója.
A labdarúgó-karrier után jött az edzői időszak, ám amikor ennek is vége lett, Kocsis Sándor lelkének nyugtalansága, a régóta érzett fájdalom megjelent a testében. Fizikai valósággá vált.
„Jobb lenne itthon meghalni”
Az 1970-es években Magyarországon is megpróbálták Kocsist meggyógyítani. Nagy Béla, a Fradi legendás krónikása volt, és természetesen sokat foglalkozott Kocsis életével. Sajnos már nincsen köztünk, de írásaiban egyértelműen visszaköszön a magyar kórházi dolgozók szeretete, akik presztízskérdést csináltak abból, hogy meggyógyítsák.
Kocsis, amikor hazajött, a koránál jóval idősebbnek nézett ki, nagyon leromlott állapotban volt. Szerencsére a magyarok fáradozása meglátszott az állapotán. Az ápolónők rajongtak érte, ahogy szobatársai is. Kezdett napról napra jobban lenni, azonban a lelkét nem sikerült teljesen meggyógyítani.
Amikor Nagy Béla meglátogatta, úgy érezte, ez az utolsó baráti csevej közöttük.
Sándor Károly, Kocsis Sándor és Kárpáti Béla a Képes Sport legújabb számát olvassák. Fotó: MTI
„Utoljára találkozunk. Úgy érzem, elhagyott az erőm. Jobb lenne itthon meghalni” – mondta elkeseredetten Kocsis. Természetesen erre válaszként biztató szavakat kapott. De Kocsis hajthatatlan volt.
Nem… most már késő. Akkor kellett volna hazajönnöm, amikor a többiek. Ma már tudom! Hiába volt a sok pénz, a taps Barcelonában. Nekem soha nem okozott igazán örömet az, hogy másoknak rúgom a gólokat. Tévedtem és fizetek érte!
Kocsis a magyar látogatás után kissé feljavult állapotban visszatért Barcelonába, ahol nem volt könnyű az élete.
Barátai szerint anyagilag élet-halál harcot vívott. Sokan kérlelték, hogy költözzön vissza Magyarországra, mert e tekintetben is nyugodtabb lesz az élete. Azonban sajnos a legenda nem így tett. [Nem volt egyszerű a helyzet: Puskásékat sokáig katonaszökevényként kezelték, holott csak “áltisztek” voltak a Honvéd miatt. Nem beszélve a lejáratásról – a szerk.]
Bár Spanyolországban később többen meglátogatták, köztük a rádiós Szepesi György [talán feladatot is teljesítve – a szerk.], de igazán nem tudták átsegíteni a lelki problémákon.
A sebeket, amiket ez a sötét, gonosz rendszer okozott, sehol a világon nem tudták volna begyógyítani. A bánatos, lelkileg padlón lévő sportolót cukorbetegség kínozta, majd gyomorrákos lett. 1979. július 22-én egy barcelonai kórház harmadik emeletéről kiugrott (vagy kiesett, ezt máig nem tisztázták, fia szerint utóbbi történt), és tragikus halált halt.
Ilyen szomorúan ért véget egy remek, világklasszis futballista élete, egy emberé, aki mást nem akart volna az élettől, csak ott focizni, ahol szeretne.
Fotók: Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS