Komcsik a Fideszben?
Nem fogok újdonságot mondani: a politikában régóta bevett gyakorlat az ún. narratívaépítés. Vagyis, amikor egy adott politikai erő az általa vallott elveket, törekvéseket, és még inkább, a számára politikailag hasznos, vagy annak vélt üzeneteket igyekszik minél szélesebb társadalmi körben elterjeszteni. Elérni, hogy azok beépüljenek a közvélekedésbe, áthassák az emberek mindennapi, tudatos és tudat alatti gondolatait.
Narratívát építettek a nácik, amikor a zsidókat az egyszerű, szegényebb emberek kizsákmányolóinak, bajaik okozóinak kiáltották ki, akikkel szemben aztán megengedett bármilyen eszköz, hiszen „alávaló, bűnös emberek”. Ugyanezt tették a kommunisták a kulákokkal szemben. De narratívát építettek akkor is, amikor saját lakosságuk felé imperialista, hódító, akár a világ elpusztítására is hajlandó, a békét veszélyeztető hatalomként igyekeztek beállítani az Egyesült Államokat (miközben épp a Szovjetunió igázta le imperialista eszközökkel többek között Kelet-Európát).
Narratívák
A modern politikában, a tömmegkommunikáció korában pedig már szinte végtelen számú narratíva verseng egymással. Ezek lehetnek egy adott helyzetre adott válaszok, rövidtávú narratívák, amelyek célja, hogy egy bizonyos kérdésben gyorsan, hatékonyan befolyásolják a tömegek véleményét, a választók ez alapján hozzanak impulzív, a narratívát építő politikai erő számára kedvező döntést. Ezeket általában választások előttre időzítik; nem véletlen például, hogy az Egyesült Államokban néhány nappal ezelőtt rendőrök által tisztázatlan körülmények között megölt feketebőrű férfit megbosszulandó, óriási etnikai zavargások, fosztogatások törtek ki, a közismerten elfogult média hathatós, lázító közreműködésével; mindez alig több, mint 5 hónappal az elnökválasztás előtt…
De a koronavírus-járvány is kiváló alkalmat adott a politikai erőknek a narratívaépítésre; a kórházakból kidobott, tisztázatlan körülmények között meghalt betegek, a róluk szóló hatásvadász videók egy átfogó ellenzéki terv részei abból a célból, hogy a koronavírussal szembeni kimagaslóan eredményes magyar védekezést degradálják, a védekezést sikeresen lebonyolító kormányzattal szemben hangulatot keltsenek. Ez azonban csak egy rövidtávú, nagyon látványos narratíva. Zajlik egy másik, az utóbbi időben észrevehetően felerősödő, hosszabb távú narratíva építése is; ti., hogy a Fidesz tele van egykori kommunistákkal, sőt, a Fideszben van belőlük a legtöbb.
A rendszerváltás narratívái
A jelenleg funkcionáló pártok közül mindössze kettő, a Fidesz és az MSZP létezett már a rendszerváltáskor is. Nagyon könnyű és olcsó demagógia tehát olyan pártok részéről rájuk mutogatni, amely pártokat már jóval később alapították, zömmel olyan életkorúak, akik a kommunizmust gyerekként, vagy még úgy sem élték meg. Ez egyébként a Fidesz-re és a mai MSZP-re egyaránt igaz: döntő többségük a rendszerváltozáskor maximum egyetemista volt. Utóbbinál teljes generációváltás is zajlott már azóta, az „öregek” háttérbe vonultak (hiányérzetet ugyan nem okozva, de totális dilettantizmust igen, ami meg is látszik a párt jelenlegi eredményein).
A Fidesz politikusai, meghatározó személyiségei jórészt a nyolcvanas években szocializálódtak fiatalként. Sokuk aktívan részt vett már diákkorában is a helyi, egyetemi politizálásban, társadalmi életben. Erre egyetlen fórum létezett akkoriban: a KISZ. (Amint azonban a börtön közvetlen veszélye nélkül meg lehetett ezt tenni, azonnal új szervezetet alapítottak: a Fideszt.) Vannak olyan, a Fideszhez később csatlakozott, valamivel idősebb politikusok is, akik anno valóban MSZMP-tagok is voltak. Ebből a tényből persze le lehet vonni tárgyszerű és demagóg következtetéseket is.
A volt párttagok...
A 90-es években a baloldal még nagy energiákat fektetett abba, hogy meggyőzze az embereket: a 800 ezer párttag valójában egyáltalán nem volt kommunista, de még csak hátsó szándékú sem; egyszerűen a szakmai előmenetelhez, az érvényesüléshez muszáj volt belépni, de soha semmilyen politikai tevékenységet nem fejtettek ki… sőt, akkora lázadók is voltak köztük, akik még el is aludtak a pártkongresszuson, vagy – most kapaszkodjunk – szarkupacot rajzoltak a tagsági könyvükbe, stb. Akkor az volt az érdekük, hogy relativizálják a szocializmus „építésében” részt vettek – azaz saját maguk – felelősségét.
Mindez egyébként zömmel igaz is: a párttagok túlnyomó többsége tényleg nem volt kommunista, pláne nem bűnös. A 70-es évektől kezdve ugyan lehetett párttagság nélkül is haladni például a tudományos pályán, de valóban lényegesen nehezebb volt. Tiszteletet érdemel, aki vállalta ezt, de nem vethetjük meg azokat sem, akik egzisztenciájuk, családjuk érdekében a könnyebb utat választották. Főleg, ha ráadásul nehezebb körülmények, családi háttér felől érkeztek.
A kommunista vezetők...
Nagyon fontos azonban különbséget tenni párttagok és pártvezetők, a rendszer alkalmazottai és üzemeltetői között. Az ügynöki akták nyilvánosságra hozatalával, az egész elmúlt rendszer általános feldolgozásával kapcsolatban is az az óriási probléma, hogy miközben könnyű lerántani a leplet a beszervezett, megfélemlített, választási lehetőséggel nem nagyon rendelkező kisemberekről, addig a nagykutyák, az igazi bűnösök, a beszervezők, a tartótisztek, a KGB-hez bekötött titkosszolgák továbbra is megússzák a felelősségre vonást. Az igazi komcsik jól körbebástyázták a saját seggüket.
Olyannyira, hogy nagyon sokan közülük szépen átlibbentek a gazdaságba; vállalatvezetőként, TSZ-elnökként nemcsak politikai, hanem komoly gazdasági befolyásra is szert tettek, amit aztán a privatizáció során személyes vagyonra is tudtak konvertálni. Az Orsi virslik, Triál sportszerek, és sok-sok további – akár ismert, akár mára elfeledett – termék, gyár, kereskedelmi és szolgáltató cég mögött álló szürke eminenciások a rendszer leglojálisabb kiszolgálóiból lettek annak legnagyobb haszonélvezői. Egy részükben legalább annyi tisztesség volt, hogy mindezt csendben tették, egy részük azonban harcos demokratának átpozícionálva magát, hangos agitálást folytatott – és folytat némelyikük ma is – a jobboldali kormányok ellen.
A kommunisták örökösei (akik megörökölték a kulturális tőkét és a lopott vagyont)
Szellemi – és sok esetben genetikai – örököseik, a „Momentum-generáció” pedig végképp; a ma leghangosabb, legagresszívabb, a „mi közöm nekem a kommunistákhoz, hiszen akkor még nem is éltem” érvelés mögé bújó ultrabalos fiatalok szülei pontosan a virsliből, a játékboltokból, a gulyáskommunizmusban meggazdagodott privatizátor, opportunista komcsik voltak. Nekik nem kellett KISZ-alapszerveknél próbálkozni a közélettel, őket ügynököknek sem szervezték be, nem zsarolták - ők voltak a beszervezők, a zsarolók, a kiváltságosok.
Gyerekeik egy része lehet, hogy nincs is ezzel tisztában, s teljes meggyőződéssel hiszik, hogy nekik aztán semmi közük az elmúlt rendszerhez. Ma már az önkormányzatok is tele vannak ilyen, a DK vagy a Momentum színeiben bejutott ifjú-bolsevikekkel. A politikával aktívan nem foglalkozó, a kommunista rendszert valóban csak hallomásból ismerő fiatalok pedig végképp elhiszik mindezt. És tövig bekapják azt is, ahogy a baloldal propagandagyára tökéletesen állítja elő és terjeszti a különböző listákat arról, melyik fideszesnek milyen funckiója volt a KISZ-ben 19 évesen.
Az idősebb jobboldali politikusoknál különösen nagy előszeretettel emlegetik fel az MSZMP-s múltat. Egy időben például Martonyi János egykori párttagsága volt az egyik kedvenc balos toposz. De aztán amikor Orbán új külügyminisztert nevezett ki a helyére Szíjártó személyében, a baloldal megpróbálta Martonyit is magához édesgetni. Ellentétben számos olyan korábbi kormánytaggal, politikai szövetségessel, akiket a sértettségükre, hiúságukra játszva sikerült a baloldalnak Orbán ellen fordítani, Martonyi sokkal okosabbnak és tisztességesebbnek bizonyult. Valószínűsíthető, hogy számos dologban nem ért egyet a miniszterelnök jelenlegi külpolitikai elképzeléseivel, irányvonalával. Még azt is el tudom képzelni, hogy néha fel is hívja, és ezt el is mondja neki. De képes és hajlandó elfogadni, hogy egyrészt az idők is megváltoztak, mások lettek a szempontok, a prioritások, de az ellenfelek is, más stílusra, habitusra is van ma szükség a nemzetközi porondon, mint 10-20 évvel ezelőtt. És azt is elfogadja Martonyi, ha a miniszterelnök megköszöni és nem fogadja el a tanácsait.
"Komcsi" tempó...
Azokat az idősebb politikusokat, közéleti szereplőket viszont, akik a hiúságuk legyőzésére nem képesek, akik magukat mindig – akár a valósággal szemben is – bölcsebbnek érzik és nyíltan szembefordultak Orbánnal, azokat véres kardként hordozva (de közben a hátuk mögött kiröhögve őket) hakniztatja a balliberális, posztkommunista oldal. Akik pedig továbbra is teljes mellszélességgel mellette állnak, azokat hangosan kommunistázza. És ahogy Karácsony Gergelyt is egyszerre képes a baloldali média a kormánnyal bátran szembehelyezkedő, tökös legényként, ugyanakkor a gonosz kormányerők szerencsétlen, gyámoltalan áldozataként is pozicionálni, ugyanígy a kommunistázás kérdésében sem zavarják a baloldali szavazókat a 180 fokos ellentmondások.
Sem a hazugságok. Nem attól lesz ugyanis valaki egy utolsó, ócska komcsi, hogy pártkönyve volt, hanem attól, hogy a bolsevik hatalomszerzés és hatalomgyakorlás eszközeiben hisz, ezeket alkalmazza. Hogy akasztással, de jobb esetben is veréssel, börtönnel fenyegeti a politikai ellenfeleit. Hogy dagadó nyaki ütőerekkel üvölt és terrorizál, akár a parlamentben, akár azon kívül. Hogy karácsonyfákat gyújtogat, hogy füstbombát dobál a rendőrökre, hogy rémisztő képződménynek nevezi a fehér, keresztény magyarokat. Hogy nem hajlandó tudomásul venni a választási eredményeket. Hogy a nemzeti szuverenitással, a demokratikusan megválasztott magyar kormánnyal szemben külföldi erőkhöz fordul „segítségért”.
És, hogy zsigerből gyűlöl. Mindent és mindenkit, aki nála több, jobb, okosabb, és többet ért el az életben. Nézzük csak meg, mely párt(ok) képviselőire, szimpatizánsaira jellemző ez a mentalitás…
Vezető kép: MTI Fotó: Beliczay László
