A magunk kezébe

Emlékszem, milyen körültekintően foglaltam szállást: két nő egyedül egy idegen városban... Meg voltam győződve, hogy a legjobb, ha szó szerint a legforgalmasabb csomópont közelében lakunk. És ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem csak nekünk jutott ugyanis eszünkbe, hogy a Garibaldi teret ideiglenes otthonunkul válasszuk. Olaszországba abban az évben több mint 154 ezer bevándorló érkezett és túlzással úgy tűnt, mintha mindannyian a városközpontba csoportosultak volna. A vakáció hirtelen rémálommá változott.

A téren szinte egyetlen talpalatnyi hely sem volt. A fekete-afrikai bevándorlók nyüzsögtek mindenhol, amerre néztünk: a pályaudvaron a fal tövében, a padok mellett, a szűk járdákon, pokrócokról árulva, méterenként szólítottak meg minket. A kizárólag férfiakból álló horda csak elsőre szólt hozzánk kedvesen, amikor visszautasítottuk a portékájukat, ismeretlen nyelven kiabáltak utánunk, kivételesen örültünk, hogy nem tudtuk, mit. Minden nap az határozta meg a programunkat, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a szállodába. A szubszaharai vendégek ugyanis éjszaka sem pihentek. Isten tudja, mikor aludtak, de az biztos, hogy a szobánk ablaka alatt egész éjjel ordítoztak, verekedtek vagy egyszerűen csak a szállodák előtt ültek 10-15 fős csoportokban és az okostelefonjaikat nyomkodták céltalanul.

Bécsben ugyanebben az évben jártunk. Igaz, csak átutazóban, de mivel utoljára tinédzser koromban láttam a várost, úgy döntöttünk, besétálunk a Stephansplatzra. Vasárnap lévén arra gondoltam, bemegyek a Szent István Székesegyházba, de nem mertem. Csak álltam a téren és néztem, a fejkendős nőket és a sötét szakállú férfiakat.

Mielőtt tavaly egy munka miatt Brüsszelbe utaztam, egy barátom arról beszélt, mennyire haragszik a belgákra, amiért engedték, hogy tönkremenjen az egykori hangulatos, sörhabos város. A régi fénye helyett nem nehéz kitalálni, mi fogadott: meghökkentő mennyiségű szemét az utcákon (még az elvileg kiemelt figyelmet kapó európai negyedben is), a megalkuvás, hogy jobb, ha nem létesítek szemkontaktust a metrón, az utcákon pedig egy Afrikával vegyes mini Közel-Kelet, amely nyomokban (talán) belgákat is tartalmazott. Egy brüsszeli ismerősöm úgy mesélte, hogy aki tehette, az már a kertvárosba, vagy vidékre költözött.

A három ország vezetői közül az olasz belügyminiszter csütörtökön látogatott Budapestre, az osztrák alkancellár pedig ma érkezik. Jönnek, mert már szinte idegennek érzik magukat a saját országukban és rájöttek, hogy a bevándorlásnak záros határidőn belül véget kell vetni. Egy másik ilyen vezető, az USA elnöke pedig egyebek mellett ezért is hívta meg május közepére magához a magyar delegációt. Csak Brüsszelből nem jönnek, csak ott tagadnak még, mert akik jöhetnének, azok a politika elefántcsonttornyában nem látják az utcák, az emberek valóságát és állítják, hogy migrációs probléma márpedig nem létezik. Magyarországot bőszen támadják azzal (kívülről és belülről is), hogy a bevándorlók már szinte alig érkeznek a határhoz, nincs itt semmiféle vészhelyzet. Azzal áltatnak, hogy a 2015-ös számokhoz képest mostanra 95 százalékkal kevesebb migráns lépi át illegálisan Európa határait.

https://www.facebook.com/europeanparliament/videos/424236491709725/

Közben az Európai Parlament egy a születés csodáját bemutató videóban kampányol amellett, hogy az unió polgárainak most a jövőjükről kell dönteniük. Vajon honnan ismerős ez a figyelmeztetés? Csakhogy náluk a kisfilmbe az érzékenyítés jegyében azért több, migárciós hátterű család is befért. És ezzel egy időben kinevetik azt a Magyarországot, amelynek fővárosa 2015-ben a Keleti pályaudvarnál a fent említett európai városok tragédiáját a saját bőrén tapasztalta meg. Azzal a különbséggel, hogy még időben azt mondta: elég. Brüsszelből nem akarnak hallani, látni, jönni. Hozzájuk 20 nap múlva majd mi, európaiak milliói megyünk, mert - bár az átlag választók közéleti memóriája állítólag másfél évre szól - ezt a képet nem lehet elfelejteni.