A mai helyzetet nézve az ember ezt a kérdést föl sem tenné, annyira komolytalannak tűnhet. A béke pedig esélytelennek. De nem volt ez mindig így. Olyannyira nem, hogy egy időben Izrael és Irán de facto szövetségesek voltak. És nem, nem valamikor a biblikus időkben, vagy a régmúlt középkorban. Hanem Izrael 1948-as megalapításától kezdve nagyjából 30 éven át. Sőt, már egy évvel korábban is cionistabarát álláspontra helyezkedett.
Irán egyik tagja volt ugyanis az 1947-ben létrehozott ENSZ-bizottságnak, amely Palesztina sorsáról volt hivatott dönteni a brit protektorátus megszűnését követően. Három tagállam szavazott az egyállami megoldás mellett: India, Irán és Jugoszlávia. Az ő javaslatuk egy olyan föderális állam volt, amelynek közös parlamentje van, de a közigazgatása zsidó és arab kantonokra, azaz megyékre oszlik.
Irán attól félt, hogy az északi szomszéd Szovjetunió esetlegesen ki akarja rá terjeszteni a hatalmát, és ennek megakadályozásához keresett szövetségeseket. Egyszerre kívánta megőrizni a jó viszonyt a cionizmust (azaz a zsidók ősi földjére való visszatérést és ott a saját államuk megerősítését) támogató nyugattal és magukkal a cionistákkal, de muszlim, arab szomszédaival is. 1948-ban aztán, miután a frissen alapított Izrael az első zsidó–arab háború során az eredetileg nekik ítéltnél több területet szerzett meg, a Mohammed Reza Pahlavi sah által vezetett Irán volt Törökország után a második muszlim ország, amely hivatalosan elismerte Izrael államot.
Irán célja elsősorban a Palesztinában található iráni javak menedzselése volt. A területen nagyjából 2000 iráni élt, akiknek a tulajdonait a háború során elkobozta az izraeli hadsereg, Izrael pedig az úgynevezett „periféria-doktrína” keretében szövetkezett Iránnal. Dávid Ben-Gúrión, Izrael első miniszterelnöke a Közel-Kelet szélein található, nem arab iszlám országokkal kereste a kapcsolatot, hogy megszüntesse az elszigeteltségét a régióban. Törökország és Irán mellett Etiópia volt a harmadik ilyen állam.
Az 1951-ben miniszterelnökké választott Mohammad Moszaddeg viszont államosította az országban működő brit olajvállalatot, és megszakította a kapcsolatot a nyugatbarát politikát folytató Izraellel. A fő cél az olajbevételek iráni kézben tartása, valamint az uralkodó, a sah hatalmának gyengítése volt a kormány javára. Az Izraellel való kapcsolat megszüntetése csak járulékos „veszteség” volt. Iránon belül is volt anticionista mozgalom, Navvab Safavi síita pap vezetésével, de Moszaddeg célja az arab államok támogatásának megszerzése volt az olajipar brit irányításával szemben. A brit és az amerikai titkosszolgálatok hathatós segítségével végrehajtott 1953-as puccs aztán elmozdíttota Moszaddeget, és a sah visszatérhetett a hatalomba. Ezt követően Izrael nagykövetséget nyitott Teheránban. Az iráni olaj exportjában is együttműködtek, többek között egy csővezeték építésével. Az iráni olajat először tengeren szállították a Perzsa-öbölből, az Arab-félsziget megkerülésével a Vörös-tenger partján található Eilatba, a csővezeték pedig innen vitte át a Földközi-tenger partján lévő Askelónba, ahonnan aztán hajón tovább lehetett szállítani Európa kikötőibe.
Emellett katonai és biztonsági együttműködést is folytatott a két ország, leginkább fű alatt, hogy ne provokálják a környékbeli arab államokat. Az 1957-ben alapított iráni titkosszolgálat, a Szávák embereinek kiképzését a CIA mellett a Moszad is végezte. Egyébként pedig évszázadokon át Iránban élt a régió legnagyobb méretű zsidó lakossága. A perzsa zsidók az 1979-es forradalmat követően menekültek el tömegesen, elsősorban Los Angelesbe.
A forradalom után az új Iszlám Köztársaság minden kapcsolatot megszakított Izraellel, a nagykövetséget palesztin követséggé alakította át. A palesztin kérdésből Irán igyekezett nem arab, hanem iszlám ügyet kreálni, és az élére állni. Az volt a célja, hogy az elnyomott palesztinok ügyének felkarolásával, az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség kimaxolásával a síita–szunnita megosztottságú arab világban is olyan népszerűségre tegyen szert, hogy vezető hatalommá válhasson. Ezzel viszont szembekerült az Izraellel egyébként ellenséges, de az Egyesült Államokkal szövetséges arab országokkal, elsősorban a szintén vezető szerepre törekvő Szaúd-Arábiával. Ez a szembenállás egészen a diplomáciai kapcsolatok felszámolásáig vezetett, de ezt 2023 márciusában, kínai közvetítéssel visszaállították.
Irán évtizede támogat Izrael-ellenes szerveződéseket Szíriában és Libanonban; a legismertebb és legnagyobb a Libanon déli részén, a izraeli határ közelében aktív Hezbollah. De Irakban és Jemenben is támogatnak síitaszimpatizáns és Izrael-ellenes szervezeteket. Legutóbb a jemeni hútikról hallhattunk rendszeresen a hírekben, akik már olajszállító hajókat is foglaltak el. Izrael viszont időközben békét kötött és felvette a diplomáciai kapcsolatot több arab állammal is. Egyiptommal és Jordániával már jóval korábban, 1979-ben, illetve 1994-ben. Trump elnöksége alatt pedig Bahreinnel, Marokkóval, Szudánnal és az Egyesült Arab Emírségekkel is. A Szaúd-Arábiával kötendő megállapodás is elérhető közelségben volt, de a 2023 október elején kitört gázai konfliktus miatt ez egyelőre lekerült a napirendről. Bár Irán mostani rakétatámadása Izrael ellen sikertelen volt ugyan, de potenciálisan nemcsak az Izraelben élő arabokat, hanem az iszlám egyik legszentebb helyét, a Jeruzsálemben található al-Aksza mecsetet is elpusztíthatta volna. Ezzel Irán ismét magára haragította az arab országokat, akarva-akaratlanul előremozdítva az amerikai–izraeli–arab koalíciót.
Izrael és Irán között viszont semmilyen kilátás nincs a normalizálódásra, legalábbis amíg a jelenleg rezsim van hatalomban. A közös biztonsági érdekek, a pánarab nacionalizmussal, illetve a szovjetkommunizmussal szembeni küzdelem okafogyottá vált. Teherán hevesen ellenzi az amerikai hegemóniát a térségben, Izrael viszont minden olyan kezdeményezést megakadályozott, amely csökkentette volna a térségben az amerikai katonai jelenlétet. Az Irán által támogatott Izrael-ellenes szervezetekhez hasonlóan magának az iráni vezetésnek is deklarált célja Izrael elpusztítása, a zsidóság kiirtása.
A két ország által akár nyíltan, akár informálisan finanszírozott szerveződések pedig folyamatosan támadják a másikat egy alacsony intenzitású, de évtizedek óta tartó proxyháborúban. Bízzunk benne, hogy ez az intenzitás nem erősödik fel, és a mostani villongás valóban csak villongás marad. Mert ha komoly háború tör ki a Közel-Keleten, akkor nemcsak az olajárak szöknek az egekbe, de ezen keresztül minden másé is, az egyéb gazdasági és politikai következményekről nem is beszélve.
A szaúdi–izraeli békekötés azonban teljesen új helyzetet teremthet; nem véletlenül próbálja Irán minden eszközzel megakadályozni, többek között a Hamász támogatásával, amit korábban Irán nem tett. És ha a mostani konfliktusnak ez lesz az előre nem kalkulált eredménye, akkor egy picikét megnyugodhatunk.
Vezető kép: Irániak ünnepelnek Teheránban 2024. április 14-én hajnalban, miután a Forradalmi Gárda bejelentette, hogy drónok és rakéták százait indította izraeli célpontok ellen. Az iráni állami médiában idézett közlemény szerint a támadás válasz arra a légicsapásra, amelyet Izrael hajtott végre Irán damaszkuszi konzulátusa ellen. Fotó: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh
Facebook
Twitter
YouTube
RSS