Lesz-e olyan, aki ki meri mondani, amit ki kell? – Duray Miklós halálára

„Jaj, már megint mit mondott ez a Duray! Minek kell folyton szítani a feszültséget?” Ezek a szövegek az első élményeim Duray Miklósról. Ilyeneket hallottam kisgyerekként a felnőttektől a magyar önrendelkezést és önszerveződést firtató felvetéseire. Nyilván akár szürreálisnak tűnhettek ezek a felvetések a mečiari Szlovákiában, ahol leplezetlen politikai program volt a magyarok megtörése, eltüntetése, ám azóta bebizonyosodott, hogy a soviniszta támadásokkal szemben nem a meghunyászkodás és a legkisebb célok kitűzése a megoldás. Azóta már látszik, hogy amiket „a Duray” mondott, azokra sokkal jobban kellett volna figyelni már akkor.

Kísértetiesen hasonlít ez mindarra, amiket Csurka Istvánról is mondtak akkoriban Magyarországon. A korai ’90-es évek csupa változásból és átalakulásból, mesterséges államtákolmányok széthullásából álló időszakában mindketten meglátták a változtatás lehetőségét a Trianonban majd Párizsban külhonba kényszerített magyarság ügyében. Olyan lehetőségeket, amelyeket a többség nem mert látni és megpróbálni, így ha valóban ott voltak harminc–harminckét évvel ezelőtt, később elvesztek.

Amikor Duray Miklóst először vizsgálati fogságba vetette 1982 végén a csehszlovák kommunista államhatalom, a tárgyalásán megjelent a Magyar Írószövetség részéről Csurka István, Cseres Tibor és Mészöly Miklós, továbbá Bécsből Éva Mária Barki ügyvédnő. Az ő kiállásuk nem kis részben hozzájárult a nemzetközi tiltakozás erősödéséhez, majd Duray Miklós 1983 februári szabadon bocsátásához. A zaklatások, házkutatások azonban folytatódtak, merényletet is terveztek ellene, majd 1984-ben újra bebörtönözték másfél évre, ítélet nélkül. Bűne a vád szerint az államrend felforgatása volt, valójában viszont az, hogy 1978 óta szervezte az ellenállást a magyarok beolvasztására irányuló politika és a magyar iskolák szlovák iskolákba tervezett betagozása ellen. E küzdelem nélkül ki tudja, milyen állapotban lett volna a szlovákiai magyar nyelvű közoktatás a rendszerváltáskor, a mečiarizmus 1998-as végére, és milyen állapotban lenne ma.

Kedves magyar szülők, akik szlovák iskolába íratjátok a gyerekeiteket! Duray Miklós másfél évet ült börtönben azért, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába járhassanak. Sokatok éppen akkor, 1982–85 között született, amikor ez történt. És sokatok azért járhatott magyar iskolába, mert ő beleállt ebbe.

Duray és Csurka párhuzamosságai között az említett 1983-as találkozás csak az egyik. A kommunistaellenesség és a kommunisták börtöne, továbbá a magyarság ügyére összpontosítás mellett mindketten a korukat megelőző gondolkodók, közéleti látnokok voltak – persze ezt lehet másképp gondolni, de nem igazán találni olyan megállapításaikat, amelyekben az idő nem őket igazolta mindmáig.

Mečiar kormányzásának mérlege a magyarokra nézve közel sem volt olyan komikus, mint a választási veresége utáni, szánalmas köztévés búcsúripacskodása (kép forrása: dennikn.sk)

A közép-európai gondolat

A Duray-életmű nem előzmény nélküli. Pozsonyban ugyanabban a börtöncellában ült, amelyben gróf Esterházy János is raboskodott egy ideig – ebben is van valami sorsszerűség. Esterházy a felvidéki magyarság mártírja, valamint a nácik, a kommunisták és a csehszlovák soviniszták közös pontja: mindhárom bagázs gyűlölte őt, és féltek a megtörhetetlen keresztény meggyőződésétől, az erkölcsi tartásától, amivel képviselte a felvidéki magyarságot a ’30–40-es években. Ezzel szemben csak az erőszakot tudták elképzelni.

Ugyanebből az erőszakból aztán kijutott a kétszer bebörtönzött Duray Miklósnak is, aki vállaltan Esterházy politikai örökségét vitte tovább.

Mindketten a ma különösen időszerű közép-európai gondolatot jelenítették meg; Esterházy keresztény alapokon akarta a magyarok és szlovákok mint két testvérnemzet megbékélését, míg Duray a többi szlovákiai nemzetiséget is bevonva, az ő jogaikat is zászlajára tűzve indította be az Együttélés nevű pártot 1990-ben, az önkormányzatiság, az emberi jogok, és a közösségi szellem pilléreire épülő világot szándékolva. Ez ráadásul nem csak politikai szlogen volt. A kommunizmus bukása után 45 évre visszamenőleg nem volt mintája a felvidéki magyar politizálásnak, Duray ezért tudatosan áttanulmányozta Esterházy János munkásságát, részletekbe menően kereste, hogy mi mindent lehetne átültetni a ’90-es évek Szlovákiájába a ’30-as és ’40-es évek csehszlovákiai, illetve szlovákiai magyar önszerveződéséből, intézményeiből.

Esterházy Jánost a magyar–szlovák történelmi sorsközösség hívét a csehszlovák kommunisták halálra gyötörték a börtönben. (kép forrása: mma.sk)

Ha őszintén értékeljük a Magyar Koalíció Pártja, majd a Most–Híd és a Magyar Közösség Pártja, végül az egyesült párt, a Szövetség teljesítményét, akkor kijelenthetjük, hogy ma sincs más használható mintánk, mint Esterházy János munkássága.

Ma se erőltetetten összetapasztani kéne valamit, hanem azt keresni, ami összetartja és működőképessé teszi a nekünk fontos dolgokat. Ezekhez kell megkeresni a társakat Szlovákiában, akár nem csak a magyarok között. Ez az a gondolat, ami Durayt ugyanúgy többé tette egyszerű kisebbségi politikusnál, ahogy Esterházyt is. A feladat Szlovákián belül nagyon hasonló ahhoz, mint amit Orbán Viktor csinál az Európai Unióban, vállalva, hogy emiatt nem igazán népszerű az ellenfelei körében.

Duray Miklós mindig a felvidéki magyar politikai egység támogatója volt, de nem akárhogyan. Az elhasználódott és opportunista haszonlesők által körülzsongott, kényszeredett pártegyesítésről sommás véleménye volt, de azt elképesztő eleganciával közölte. A Pro Probitate (Helytállásért)-díjat az ő kezdeményezésére az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti frakciója alapította még 1994-ben, és mindig a felvidéki magyar politika vezetői döntöttek az odaítéléséről. Az első díjat Esterházy János kapta poszthumusz, a tavalyi utolsót pedig Duray Miklós.

Mózes Szabolcs (Összefogás), Forró Krisztián (MKP) és Sólymos László (Most–Híd), az egyesített magyar párt, a Szövetség–Aliancia 2021-es, majdnem egy évig húzódó, kínkeserves létrehozása után (kép forrása: ujszo.com)

Azért az utolsót, mert látva a pártegyesítés erkölcsi hézagait, inkább elérte, hogy az idei évtől függesszék fel a díj kiosztását, mintsem a Szövetség vezetősége döntsön az odaítéléséről.

Egyedül maradt a szlovák nemzetstratégiával szemben

A rendszerváltáskor Duray Miklós en bloc Csehszlovákiában a második legnépszerűbb politikus volt. A kommunizmussal szembeni állhatatos harca olyan legitimációval ruházta fel, amelyet azóta sem közelített meg senkié a felvidéki magyarok közül. Nem megalkuvó természete, egyenes kijelentései azonban egyre többek haragjával találkoztak. A magyarok jelenlétét elviselni képtelen, soviniszta alapállású szlovák politikában nacionalistának bélyegezték,  egyre erősödött a Duray lejáratására, kiszorítására irányuló szándék. 1998-ban a legnépszerűbb magyar pártként vezette be az Együttélést a Magyar Koalíció Pártjába, de a közösség érdekében háttérbe húzódott, mert felmérte, hogy az ő személye az előrejutás akadálya lehet. Ennek az alkunak a következményeként lett Bugár Béla a felvidéki magyarság politikai vezetője.

Abban, hogy Duray fent említett rendkívüli közéleti tőkéjéből a felvidéki magyarság végül semmit sem tudott hasznosítani, hanem úgy ahogy volt, elengedte a szélbe, nem kevés szlovák titkosszolgálati munka fekszik.

Bugár Béla politikai pályája később valószerűtlenül messzire kanyarodott az eredeti magyar, kereszténydemokrata iránytól és korábbi szövetségeseitől… (kép forrása: parlamentnelisty.sk)

A szlovák nemzetstratégia a felszínen és a felszín alatt is megtalálta azokat a magyarokat – politikusokat, újságírókat, egyszerű embereket –, akiket rá lehetett uszítani Durayra és így az általa képviselt magyar ügyre. Fel kellett építeni az anti-Durayt, aki a másodrendűségbe beletörődő „szpolupráca” (jelentése: együttműködés), a közösségi érdek helyett az egyéni boldogulások, a hosszútávú tervek helyett a pillanatnyi hasznok embere. Aki az egyenrangú partneri pozíció felvétele helyett egyfajta haverkodó karakter. Így lett a ’90-es évek első felének magyar politikussztárja, Duray Miklós helyett a ’90-es évek második felének és a 2000-es éveknek a politikussztárja Bugár Béla. Utólag persze már könnyen vagyunk okosak, mégis meg kell kérdezni:

Érdemes-e alázatosnak lenni olyanokkal szemben, akik ezt sem értékelni, sem viszonozni nem képesek vagy nem hajlandók? Még ha ez is a látszat, tényleg ez szolgálja-e a közösség hosszútávú érdekét? Mit nyert ezzel a megalkuvással az elmúlt harminc évben a lélekszáma 20 százalékát (nagyrészt az asszimiláció miatt) elveszítő felvidéki magyarság?

Számos helyen él tovább a Duray-örökség

Nem sok emberről készül film még az életében – A szabadság ára című, fikciós elemekkel átszőtt dokumentumfilmet 2009-ben fejezte be Koltay Gábor rendező, de csak 2011-ben, az óriási magyarországi politikai átrendeződés után merte bemutatni. Morbid, de ez valahol így kerek, egy Duray Miklós életéről szóló filmhez tulajdonképpen hozzátartozik az üldözöttség érzése. A film jól visszaadja, miként szorították ki őt a politika peremére. Micsoda teher lehetett az, amikor Duray tisztán látta a helyzetet, a lehetőségeket, tudhatta, hogy igaza van, mégis átengedte az irányítást másoknak,

majd amíg egyre jobban kiközösítették, még évtizedeken át képes volt dolgozni ugyanazért a célért más eszközökkel.

Duray Miklós az Együttélés elnökeként (kép forrása: ma7.sk)

Ezek érzékeltetik igazán a Duray-örökség gazdagságát. Ő volt az anyaországi és a külhoni politikai erők intézményes egyeztető fóruma, az 1999-ben létrehozott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) egyik kezdeményezője. Egyik szellemi atyja és Felvidéken végrehajtója is volt a státustörvénynek. Szlovákiában azonban, a többi külhoni terület gyakorlatától eltérően, nem a helyi magyar párt kapta meg ezt az ügyet, mert ő magasabbra kívánta emelni. A magyarigazolványok kiadására hozta létre a Szövetség A Közös Célokért (SZAKC) nevű civil szervezetet, amely azóta jóval kiterjedtebb társadalmi munkát végez, ráadásul ennek örvén jött létre 2005-ben a Felvidék.ma, az első felvidéki magyar hírportál. A SZAKC azóta is Budapest fő felvidéki partnere a nemzetpolitikában, és ez sem csak úgy magától pottyant le az égből. Duray Miklós merte elsőként kimondani 2002-ben, a Kossuth téren:

„A Felvidék veled van, a Felvidék téged támogat, Viktor.”

Ezen persze a Dzurinda-féle globalista szlovák kormánykörök meg a soviniszta ellenzék egy emberként hördült fel, és Bugár Béla is elhatárolódott tőle ahelyett, hogy kiállt volna párttársa mellett.

Ebben is a Bugár-féle magatartás lett meghatározó mindmáig, amely a magyarországi támogatások osztásakor, teli marokkal szívesen Fidesz-párti, konzervatív és nemzeti szellemű, miközben a tevékenysége többi szegmense nem éppen ezt tükrözi…

Duray Miklós távozásával lesz-e olyan, aki ki meri mondani a húzós, kockázatos, de fontos mondatokat Felvidéken? Megtermékenyítő lesz-e a nagy ember halála, elhozza-e a felismerést a követőiben, hogy többé már nem csinálja? Ő biztosan ezt szeretné.

Vezető kép forrása: duray.sk