Visszatértünk a női kézilabda élvonalába a múlt heti nagyszerű Európa-bajnoki bronzéremmel. Régóta várt sikerrel okozott örömöt az egész országnak a válogatottunk, ez a játék és eredmény végre valami olyasmi, amit elképzeltünk a néhány évvel ezelőtti, ragyogó ifjúsági vb- és Eb-győzelmeink láttán, még ha tudjuk is, hogy az ifi eredmények nem jelentenek automatikusan felnőtt eredményességet. Most beérett valami, de kérdés, hogy tud-e ez rendszerré válni. Fel tudunk-e újra építkezni a komoly kézilabda-hagyományainkra, és eleve úgy van-e berendezve a saját környezetünk, hogy az a mi épülésünket szolgálja?
Tovább szépíti ezt a mostani bronzot a magabiztosság és a csapat tartása. A legutóbbi, 2012-es Eb-bronzunk jóval bicegőbb volt, mint ez: többnyire szoros győzelmekkel, három vereséggel, a középdöntőben némi szerencsével, körbeveréseknek köszönhetően jutottunk el az elődöntőig, ahol a norvégoktól megsemmisítő vereséget szenvedtünk, aztán hosszabbítással vertük a házigazda szerbeket a harmadik helyért. Most mindenkit, még a nálunk jóval magasabban rangsorolt svédeket és montenegróiakat is magabiztosan, komoly különbségekkel végigvertünk, a középdöntőben csak a franciák tudtak megállítani minket, az elődöntőben pedig katasztrofális összeomlás nélkül álltuk a sarat a mindenki számára verhetetlen Norvégia ellen. Nem beszélve arról, ahogy lenyűgözően kézben tartottuk a franciák elleni bronzmeccset, és az olimpiai ezüstérmes futhatott az eredmény után. A 12 évvel ezelőtti helyzethez képest alaposan átalakult a női kézilabda, a norvégok, a franciák és a dánok a világ fölé nőttek az elmúlt jó pár világversenyen (az oroszok távollétében), a magyar csapat viszont most nemcsak végig úgy játszott, mint egy esélyes, hanem az utolérhetetlennek gondolt hármas közé is be tudta magát verekedni.
A teljesítmény és a csapat életkora alapján talán nem alaptalanul számítunk rá, hogy lesz folytatás is. Az ellenfelek szemét kivédő Szemerey Zsófi és az igencsak erős évet futó jobbszélső Lukács Viktória már az idősebbek közé tartoznak, de messze nem a végén vannak még ők sem, miközben az alig húszéves Simon Petra máris magabiztosan irányít és okosan, kellő pimaszsággal oldja meg a helyzeteket. Klujber Katrin évek óta kiemelkedően játszik, mostanra viszont támadásban és védekezésben is világklasszissá vált. Az egész csapat hozzáállása példás, csúsztak-másztak a labdáért, a legfigyelemreméltóbb azonban, hogy többen nagyon céltudatos fejlődésen mentek keresztül a klubjukban az elmúlt idényben, Vámos Petra Franciaországban érett komoly irányítóvá, Kuczora Csenge pedig a német klubjában leszálkásodott, és sokkal többet vállal a meccseken – ráadásul eredményesen –, mint azelőtt. Ez csak két dicséretes példa arra, hogy a pályafutásuk közepe felé járó, már messze nem ifikorú játékosok saját elhatározásból váltanak a fejlődésük érdekében.
Saját nevelésű játékosaik fejlődését nehezítik meg a klubok
Felvetődik viszont, hogy miért jobb hely Franciaország vagy Németország a magyar tehetségek egyéni fejlődésére, mint a világ talán legerősebb bajnokságának számító magyar. Az NB I-ben játszik a női kézilabdázás krémje, tele van a liga világsztárokkal – elsősorban a Győr –, mert itt tudják őket megfizetni. Csakhogy ezek a világsztárok a magyar tehetségek elől veszik el a levegőt, márpedig a magyar tehetségek éppen most mutatták meg, hogy klasszis szintig tudnak emelkedni, ha megkapják rá a lehetőséget. A norvégokat 15 éven át szövetségi kapitányként irányító, a mostani győzelmükkel leköszönő Thorir Hergeirsson nyilatkozta a norvég–magyar elődöntő után, hogy
a magyar kézilabdának nem tesz jót, hogy tele vannak külföldiekkel a klubok, ugyanis miattuk nem tudnak fejlődni a magyar játékosok.
Arra is emlékeztetett, hogy a magyar kézilabdázás akkor volt a legmagasabb szinten, amikor kevés légiós játszott a bajnokságunkban. A norvégokkal két olimpiát, három vb-t és hat Eb-t nyerő, a válogatottnál nemzedékváltásokat is levezénylő szakembernek alighanem lehet némi fogalma a kézilabdáról meg az utánpótlásnevelésről, úgyhogy érdemes lenne meghallani a szavait. Az általa mondottak teljesen ellentétesek a magyar kluboknál teret nyerő játékospolitikával – legyen szó női vagy férfi kézilabdáról. A nőknél a Győr képviseli hosszú évek óta legdurvábban ezt az irányt, aztán egy zömmel magyarokkal elért, 2023-as Bajnokok Ligája-döntő után már a Fradi is erre az útra kezd rálépni. A férfiaknál a Veszprémet és a Szegedet ellepő légióskülönítményeket, illetve az eredményességüket most hagyjuk is! A Győr női csapata viszont legalább időnként megnyeri a Bajnokok Ligáját, idén tavasszal például öt év után sikerült újra ez a bravúr. A 19 fős keretből négyen voltak magyarok, akik közül ketten kaptak rendszeres játéklehetőséget. Az előző, 2019-es BL-siker alkalmával még tízen voltak magyarok a 21-es keretből, bár a többségüket csak kiegészítő emberként vették számításba.
A most véget ért Európa-bajnokságon a magyar válogatott két játékos erejéig profitált a Győr klubsikereiből: az amúgy Fradi-nevelésű Lukács Viktória játszik ott, valamint a tavalyi idény végén távozott a klubtól Schatzl Nadine. Küldött viszont a klub az Eb-re 4 norvég, 3 holland, továbbá 2-2 svéd, dán és francia játékost.
A Ferencvárosban is vannak már francia, holland és német válogatottak a klub játékospolitikájának tavalyi átalakítása óta, de még mindig 5 külföldi FTC-válogatott jutott 6 magyarra az Európa-bajnokságon.
Amikor a külföldi van otthon nálunk, helyettünk
A magyar bajnokság edzi, fejleszti azokat, akikkel aztán a világversenyeken meg kell küzdenie a válogatottunknak. Ez még a kisebbik gond lenne, mert nem baj, ha erős a bajnokságunk. A baj az, hogy ebben az erős bajnokságban nem nagyon marad tér a mi tehetségeinknek fejlődni a világklasszisok mellett. Miközben a mi légiósainknak külföldön a hazaiaknál is többet kell nyújtaniuk, ha érvényesülni akarnak,
nálunk a hangsúly valahogy áthelyeződött oda, hogy azt ünnepeljük, mekkora külföldi nevek tartottak minket méltónak arra, hogy a mi bajnokságunkat válasszák.
Ebben is élen jár a győri csapat, amelynél tulajdonképpen a klubidentitás részévé vált a kozmopolitizmussal büszkélkedés. Régebben azzal köszöntötték a légiósaikat, hogy mindegyikük nemzeti zászlaját lengették egyszerre a lelátón – komoly zászlóerdő volt már akkor is. Ebben a Győrben nevezték ki edzőnek tavaly, szezon közben a svéd Per Johanssont, aki a mostani Európa-bajnokság előtt előre csalással vádolta meg a társrendező magyarokat:
„A magyarok rendezik az Eb-t, erős a kézilabda-kultúrájuk, és sok a külső hatás. Azt mondanám, majdnem lehetetlen nyerni Debrecenben. Ez az egyik legkeményebb helyszín, ahol vendégcsapat szerepelhet, képesnek kell lenni kezelni a nyomást. Gondolok itt a játékvezetőkre és egyéb hivatalos személyekre. A magyar kézilabdában régóta várnak egy újabb elődöntős szerepést, nagyon fontos lenne nekik, szóval sok forog kockán a számukra.”
Korábban is voltak már kedves szövegei, 2017-ben például, a román CSM Bukarest edzőjeként így rettegett:
„Magyarország nem tagadhatja tovább, hogy a legrosszabb idegengyűlölet tör náluk előre, és lesz elfogadott, mivel a fasiszták több mint 50%-os támogatottságot élveznek.”
Most, a válogatott szünet után aztán jöhet vissza felmarkolni a havi 7 milliós fizetését ebbe a szörnyű fasizmusba, ahol a Fradi-szurkolók hallatlanul rémisztő dolgokat kiabálnak a román ellenfél ultráinak, nem pedig megvendégelik őket pogácsával, ahogy a győriek tették annak idején.
Ez azonban csak beszédes részletkérdés. Ennél sokkal fontosabb, hogy a magyar bajnokság legfontosabb szerepe mégiscsak az lenne, hogy kinevelje azokat a játékosokat, akik majd az Európa-bajnokságon, világbajnokságon, olimpián az egész ország által várt sikereket hoznak nekünk. Ennél nem lehet fontosabb az ország számára a klubsiker. A klub számára persze lehet, de akkor azt egyrészt álságos dolog nemzeti sikerként hirdetni, másrészt ne a magyar kézilabdázás és főleg az utánpótlás-nevelés erőforrásainak kárára történjen.
balfék
2024-12-18 at 10:53
Azt nem szabadna elengedni, ami most van.
Utánpótlás VB: 2018: arany
2022: ezüst
2024: ezüst
Utánpótlás EB: 2019: arany
2021: arany
2023: arany
A 2018-19-es aranyak ráadásul veretlenül (Klujber, Kuczora, Háfra, Faluvégi, Tóvizi, Kácsor – az EB aranyban is része volt egy évvel később, Márton és sorolhatnám tovább.), néha a norvégokkal (Reistad) szemben is.
Nem tudom, hogy ehhez változtatni kell e a kluboknak, vagy sem, de az irány jónak tűnik, és a mostani felnőtt válogatott nagyon jó úton halad. Ezek a hölgyek már “junior” korosztályban bizonyították, hogy mentálisan képesek nagyot alkotni, emiatt nem volt kétségem afelől, hogy ha oda kell tegyék magukat, annak eredménye lesz. Bíztam benne, és láthatóan nem okoztak csalódást. És nem csak a keretben lévők, hanem majd azok is, akik éppen sérülés, vagy egyéb okok miatt most kimaradtak. Szurkolóként nem szeretnék beleszólni, mert nem értek hozzá, és nem is dolgom. Én csak örömmel látom, hogy valami elindult, és valami csodálatos dolog megy végbe a női kézilabdázás körül. Hagyjunk időt neki megérni. Lesznek itt még felnőtt vb, eb, olimpiai döntők, aranyérmek. Gratulálok mindenkinek, akinek szerepe volt benne, ha csak egy meccs erejéig is, vagy csak a háttérben valahol. És további sok sikert, Kellemes Karácsonyt és Új Évet kívánok nekik. Lehetőleg utóbbit aranyéremben gazdagon. Hajrá Magyarország, Hajrá magyarok!
TS
2024-12-18 at 09:48
Ez a svéd geci a tipikus esete a kurváknak. Ha kell, nyal, ha kell, cumizik, ahogy fizetnek. A Győrnek nem is kellett volna felvennie!
Debrecenről pedig: klubcsapat nyerhet ott is, mondjuk az újonc Esztergom 34-28-ra. Csak jól kell játszaniuk.
TS
2024-12-18 at 09:44
Jó lenne, ha úgy lenne, de a norvégok egyelőre messze vannak még tőlünk, úgy néz ki.