Párját ritkítja az a parasztvakítás, amit Kurz és Weber művel, mikor azt ígéri, hogy a lisszaboni szerződés korrekciójával fogja megreformálni a kátyúba került uniós intézményrendszert. A szimpatikusnak tűnő terv bizonyára szavazatot is hoz majd, még akkor is, ha úgy marhaság, ahogy van. Még akkor is, ha mindeközben a demokratikus alapértékekre hivatkoznak és kimondják a kimondhatatlant, miszerint a Soros-kampánnyal sértettük meg az unió alapértékeit. Lemaradtunk volna valamiről? Vagy a korrigált lisszaboni szerződésben Soros alapérték lesz majd?
A korrekciós reformötlet az osztrák kancellártól származik, de a szuperjelölt órákon belül a homlokára csapott és bőszen bólogatni kezdett. Persze könnyű a szavakkal ilyenkor játszani és grandiózus terveket megfogalmazni; főként, hogy az átlag uniós polgárnak halvány gőze sincs a lisszaboni szerződésről. Mindenesetre úgy tűnhet, hogy ezek a politikusok megértették, hogy valami nincs rendben a rendszerrel és konkrét javaslatuk is van. Holott egy egyszemeszteres joghallgató is tudja, hogy a lisszaboni szerződést lehetetlen úgy módosítani, hogy emberközelibb, érthetőbb, működtethetőbb és demokratikusabb legyen az unió. Az pedig, hogy ettől „észhez térne” Orbán Viktor, aki a Soros-kampánnyal sértette meg az uniós alapértékeket, egyszerűen nonszensz. Mert ilyen alapérték a hülyék hülyéje szerint sincs… Pedig az osztrák Kurier ezt is idekeverte.
Miért kellett a lisszaboni szerződés?
Az elvi válasz szerint az egykori cél az volt, hogy az unió túlbonyolított működési rendszere egyszerűsödjön, illetve az újonnan csatlakozott országok (2007-ről van szó!) flottul bekapcsolódhassanak a döntéshozatalba. A gyakorlati felelet ellenben úgy szól, hogy a gazdasági mellett a politikai együttműködés is tovább növekedjen, illetve nem mellékesen az alapító (és a nagyobb) országok át tudják verni az akaratukat a rendszeren. NIX UGRIBUGRI az újaknak és a kicsiknek!
A nizzai, majd a lisszaboni szerződés ugyanis nagyban befolyásolta a közös döntéshozatalokat. Bevezette – pontosabban: farigcsálta – azt, hogy miképp lehessen könnyedén egy (leginkább politikai!) döntést úgy meghozni és kötelezővé tenni, hogy annak ellenére rá lehessen erőltetni olyan tagországokra, amelyek nem akarják azt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mindezt úgy, hogy előtte egy évtizeden keresztül szövegezték és vitatták az európai unió leendő alkotmányát, melyet kapásból elkaszált a francia és a holland népszavazás. Utóbbi tény azt mutatta, hogy a polgárok nemigen kérnek a „több unió” elvéből. Nem is erőltették tovább a dolgot akkori nagyjaink, inkább nekikezdtek a lisszaboni szerződés előkészítésének. (Persze ekkor már a Mutti volt a kezdeményező.)
A jelenlegi helyzet – a lisszaboni szerződésnek köszönhetően – úgy áll, hogy számtalan politikai kérdésben hozhat minősített többségű döntést a Tanács. Ha a tagállamok legalább 55%-a van egy javaslat mellett, amelyek az állampolgárok legalább 65%-át képviselik, akkor mehet a mehet. (Amennyiben a Miniszterek Tanácsa olyan ügyben dönt, amelyet nem az Európai Bizottság terjeszt be, akkor az államok 72%-ára van szükség, de a képviseleti követelmény akkor sem változik.) Persze ott maradt a vétójog is, de ehhez már négy állam kell és a népesség 35%-a – ami szintén a nagyoknak kedvez.
Lefordítva: a döntéshozatalban a nagy országoknak nagyobb súlyuk van (ami természetes), de a szuverenitást sérti az a tény, hogy végül is az „erősebb kutya” számos politikai kérdést ráerőltethet a többiekre. Elmondhatjuk azt, hogy a lisszaboni szerződés elméletben az egyszerűsítésről, gyakorlatban a politikai unió (nevezzük nevén a gyereket: az Európai Egyesült Államok) felé tett lépésekről (is) szólt.
A korrekció időbelisége
Ugyan még nem tudjuk, hogy lesz-e ilyen döntés a választás után, de ha igen, akkor abból kell kiindulnunk, hogy már maga a lisszaboni szerződés elfogadása (és ratifikálása, nem is beszélve a jogi életbelépéséről) olyan hosszúra sikeredett anno, hogy könnyedén megjósolható az, hogy ha betartja Weber az ígéretét, akkorra már lehet nem lesz sem Weber, sem Kurz. (Utóbbi talán még igen…) De hogy a mai politikai garnitúra nagyban lecserélődik, az tuti. Így pedig könnyű hülyíteni a népet…
A lisszaboni szerződés (nem részletezve mindent) ugyanis hároméves előkészület után (2004-2007), még két éves átmeneti időt tartva (2009), jó hosszú és borzasztó nehézkes tagországi ratifikáció után lépett életbe. Hiába írták alá 2007-ben, a németek (!), az írek, a lengyelek, a csehek és a szlovákok (utóbbi kettő sajnos a Beneš-dekrétumok miatt is – de ez egy másik sztori!) nem tudták időben ratifikálni. Meglepő, de akkor a németek is kerékkötők voltak.
Ráadásul van olyan cikkely, amely csak 2014-től lépett életbe.
Azóta az intézményi válság tovább mélyült, az euróövezet átalakult; a Brexit és számos politikai törésvonal tovább élezte az ellentéteket. Azaz szinte lehetetlennek tűnik a lisszaboni szerződés korrekciója. Nincs mese: valami új dologgal kell majd előállni.
Lépés a politikai unió felé
Nem utolsósorban fontos azt is megemlíteni, hogy a szerződés számos politikai döntést „rakott” a közös kalapba és vett el a tagországoktól. Ráadásul megteremtette az Európai Tanács Állandó Elnöki, illetve az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének pozícióját, valamint meglebegtette az uniós főügyészi posztot is. Melyek egy leendő elnök, külügyminiszter és igazságszolgáltatás vezetői tisztségét jelentik – ha még haloványan is. Egy lehetséges Európai Egyesült Államokban. (Legalább Kissingernek bejön a legendás mondása, miszerint ha az unióval szeretne beszélni, nem tud kit felhívni.)
A lisszaboni szerződéssel, pontosabban annak korrekciós tervével nem is az a baj, hogy megpróbál több demokráciát és egyszerűbb működést kialakítani, hanem az, hogy további lépést tesz a politikai integráció irányába. A „Nemzetek Európája” helyett az „Európai Egyesült Államok” elvének előszobájába való belépést jelentené.
Soros, mint alapérték
Érdekes és idevonatkozó adalékot találunk a rövid (nem teljes) elemzés végén, ha egy röpke pillantást vetünk a ballib szellemiségű nyugati lapok reakcióira, melyek ünnepi színekben jelentették be a hírt. Csak egyet kiemelve! Az osztrák kurier.at szó szerint azt írta, hogy az ötlet nagyszerű, majd egy keretes cikkben hozzátette, hogy „a nacionalisták” ellen tovább kell harcolni, illetve azt is, hogy Orbán és Strache megint átlépték a demokratikus értékek piros vonalát. (Orbán pedig bemutatott az EPP-nek.) A cikk végén továbbá azt olvashatjuk, hogy ennek jele nem is az, ahogy a magyar miniszterelnök az ellenzékkel bánik, hanem a Soros-kampány.
Na most jön a kérdőjel! Soros, mint uniós alapérték?
Jól hallották! A nyugati sajtó egy része szerint uniós alapértéket sért az, aki kritikát fogalmaz meg Soros terveiről. Ezek után tényleg el kell hinnünk Kurz és Weber azon ígéretét, hogy a lisszaboni szerződés korrekciója több demokráciát jelentene?
Amúgy meg úgysem lesz belőle semmi! Megmarad minden az ígéret szintjén.
Fotó: APA/AFP
Facebook
Twitter
YouTube
RSS