Depardieu enni Budapest! (Pesti Mese)

Egy nemzet hördült fel a híres orosz színész, Gerard Depardieu minapi interjúján, amelyben azt találta mondani, hogy nem jó a magyar konyha, ráadásul még elviselhető étterem sincs székesfővárosunkban. A PestiSrácok szívesen meghívja a művészt, tartson velünk budapesti gasztronómiai túránkon.

BARTA ZSOLT - PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport

Hentesnél, hol máshol?

Szegény Depardieu, nem elég, hogy orosz színészként azt a Napóleont kell alakítania Szegeden, akit épp az oroszok vertek majdnem pépesre 1812-ben, még a magyar konyha sincs ínyére. Gondolatbeli kulináris kalandozásunkat hol máshol is kezdhetnénk, mint egy igazi, pesti piac hentesboltjában. Vigyázat, egyre kevesebb helyen lehet ma már fesztelenül falatozni, ám a franciából orosszá avanzsált színművészt olyan bázisra visszük, ahol száj nem marad szárazon.

Az étlapon, melyet nyilván a tulaj macskája kapart oda, hurka-kolbász-lacipecsenye-mustár-savanyú uborka-kenyér olvasható. Biztos kézzel rendelünk Depardieunak mindenből egy keveset, épp csak annyit, hogy a kiváló minőségű, keménypapírnak látszó, ám valójában két összetekert szalvétából álló tálcára ráférjen, és csak a II. osztályú mustárnak a leve csöpögjön le róla egy kicsit. Falatozunk, épp úgy, mint a honfoglaló magyarok, hiszen kést, villát vagy ollót természetesen nem kapunk az étekhez. Sztárunk hősiesen nyeli a szaftos étket, a körülöttünk ebédelő szakik meg arról értekeznek közben, hogy ez a nagy darab fószer épp úgy néz ki, mint Obelix, az Asterixos filmből. A lakoma végeztével Depardieu bort kíván, hosszan értekezik borszakértőként arról, milyen hegyi nedű illik a zsíros étkekhez, ám a kiszolgáló zordan csak ennyit szól: Pirosat vagy fehéret? Ideje tovább mennünk.

Egy nemzetközi pillanat

Mielőtt porig alázott hazai konyhánk titkait tovább fürkésznénk, becsaljuk sztárunkat egy kisebb méretű kínai kajáldába, nézze meg, ott miket adnak enni, mielőtt nyilatkozna a világsajtónak. A már lassan viccnek is rossz cípősz cirke rizzsel helyett a drágább, kacsának látszó ételből rendelünk, hozzá köretnek tésztát, ugyanis jelen pillanatban mással nem tud szolgálni a kiszolgáló, a csomós, összeragadt, ízetlen rizst most az egyszer kihagyjuk a menüből. A kacsa, bár a kiszolgáló már-már térden állva esküdözik, hogy néhány nappal azelőtt még vidáman hápogott, nagyon úgy tűnik, hogy valami megmagyarázhatatlan, szója és ismeretlen eredetű állati származék furcsa elegye. A köretnek szánt tésztát, pedig még egy echte olasz is megvetően tolná el magától, mert az még csak hagyján, hogy paradicsomszósz nélkül nem az igazi, de vajon ki találhatta ki mindezt hús mellé köretnek? A kérdés előtt még Maigret felügyelő is döbbenten állna, hogy franciásan fejezzük ki magunkat.

Kirántott hús, ubisali, magyar álom

Gyorsan elhagyva a nemzetközi konyha hazai színterét, szánkon a kérdés, mit is szól ehhez a szintén nemzetközi színész, ám válaszra nincs idő, mert megérkeztünk egy olyan önkiszolgáló étteremhez, melyből több ezer volt hajdanán, az átkosban. Mostanság újra divatba jöttek, ugyanolyan alumínium tálcákkal kell sorba állni, illetve végig szemlélődni a megrakott polcok előtt, szépen sorban, a levesektől a savanyúságokig. Csupán az árak emelkedtek meg, nem is annyira kissé, de ezt minek is mondanánk Depardieunak, biztos azt válaszolná, hogy a moszkvai GUM áruházban is olcsóbb volt 30 éve a felfújható Misa mackó.

Előétel helyett húslevessel nyitunk, benne némi csigatészta, majd hosszas töprengés után a kirántott húst vesszük le neki a polcról, hozzá magyaros pommes frites, vagyis kissé odaégett, s valószínűleg több napos olajban sütött sült krumplit teszünk az alumínium tálcára. Bár csábító a kovászos uborka is, most azonban tejfeles uborkasalátát mellékelünk mindehhez, csupán annyi a gikszer, hogy a frissföl nem jut eszünkbe sem franciául, sem oroszul, de nagyobb baj is történt már a világtörténelem folyamán.

A leves ízetlen, ám segíthetünk rajta, a minden asztalon megtalálható, műanyag só és borsszórók használatával. Depardieu hosszan rázogatja mindkettőt, eredmény azonban nem mutatkozik. Nyár van, és a meleg hatására nyilván beszáradtak, úgy véljük ilyesmi Párizsban is előfordulhat, nem?

A kirántott húsnak végre igazi élvezettel esik neki a művész, hiszen hatalmas szeletről van szó, a vége lelóg a tányérról. Azonban éppen itt vész el a lényeg, a panír belsejében kicsi, reménytelenül kacsintgató hússzelet lapul,társbérletben a mócsinggal, ami valljuk be, szintén magyar sajátosság. Depardieut azonban nem olyan fából faragták, hiszen Napóleont is ő játssza majd Szegeden, harsonát fúj, s rohamra indul a hússzelet ellen. Nem kell sokat várni a személyes Borogyínóig, a kés és a villa letett fegyverként csilingel a félbehagyott hússzelet mellett a tányéron. Depardieu szomorúan néz, ő ugye megmondta előre.

Vidám végkifejlet

Szólni azonban nem hagyjuk, állunk fel vele, s visszük tovább, hogy a lába is alig éri a földet. Be egy bérházba, fel az emeletre, ahol már várnak bennünket. Nagymamaszerű hölgy nyit ajtót, tessékel be, s ültet le a megterített asztal mellé. Már hozza is az előző estétől szorgalmasan főtt orjalevest, benne hatalmas velőscsontokkal, Szindbád módra. Külön lábaskában a tészta, s megint egy másik edényben a zöldségek. Mielőtt enni kezdenénk, aperitifnek házi törköly pálinka. A leves után a főtt húsok következnek, paradicsomszósszal, és friss kenyérrel. Közben könnyű fehér bor, de arra alig van idő, mert érkezik a töltött káposzta dagadóval, majd kisvártatva a töltött hús, Krúdy Gyula egyik álmával, a habkönnyű burgonyapürével. Végül házi vargabéles, Tokaji borral édesítve.

Depardieu már boldog, mi meg nem győzzük neki magyarázni, hogy nincs rossz konyha, vagy étterem, maximum nekünk nem tetszik, de éppen ezért nem illendő megsemmisítő nyilatkozatot szórni más kulináris kultúrák fejére. Bólogat, hogy érti, majd hálából fényképeket osztogat, ír rájuk valamit. Mikor elmegy, próbáljuk kibetűzni a szöveget: cirill betűkkel van írva, de franciául.