Emberként lettek dögkeselyűk – 19 éves szerzőnk írása a választás tétjéről
Fiatal szerzőnk a Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium speciális matematika tagozatos diákja volt, mielőtt idén felvételt nyert a Budapesti Corvinus Egyetem alkalmazott közgazdaságtan szakára. Diák-önkormányzati munkája mellett a Rákóczi Szövetségben szerzett közéleti tapasztalatokat. Jelenleg a Magyar Ifjúságért Polgári Egyesület főtitkáraként tevékenykedik, amelynek egyik alapítója is. Lendületes, fiatalos hevületű írásában az ellenzék önkormányzati választások előtti állapotáról mondja el a véleményét.
Samók Dávid írása
Harmadik kétharmaddal, kilenc éve hatalmon a Fidesz. Sokak szerint áldás, mások szerint sorscsapás ez. Az inkvizíciós térítés célját félretéve azonban mindkét tábor egyetért minimum egy kérdésben. Mivel érdemeltük ki ezt a dilettáns, inkompetens, saját magát nevetségessé tevő ellenzékünket? Az egyik oldal saját képviseletét hiányolja, a másik oldal a méltó politikai ellenfelet. Azonban nem csupán egyedül áll a szorítóban narancsszínű protektorral az immár háromszoros bajnok. Az ellenzéki kihívók egymás után lépnek a ringbe, de úgy tűnik, hogy ezek közös jellemzője az alkalmasság totális deficitje jelöltről jelöltre.
Az idei második választási kampány nyitányaként anélkül, hogy alapos seregszemlére indulnánk, pillantsunk rá a legszimbolikusabb küzdőtérre. Az örök vízfej, a túlkalibrált Bécs-kihívó, a rendszerváltást követően a fejlődésben megrekedt város, amely nem mellesleg másfél, kétmillió ember otthona és tizenötmillió magyar fővárosa, szintén vezetőt kér a polgáraitól. A sok tekintetben a pártpolitikai acsarkodások fölé emelkedni képes Tarlós István kihívójaként, a futottak még kategóriából, csupán a Fidesszel harcban álló és eközben az ellenzéki érzelmű polgárokat maga mögött hagyó pártok által felemelt Karácsony Gergely jelentkezett.
A kritikusnak tartott, de médiaszereplése alapján inkább egyfajta deviáns sétálóként jellemezhető Puzsér Róbert, a celeb fogalmat önmagával definiáló, menedzser típusú önmegvalósító Berki Krisztián és a kádári fáklyát örök időkig hordozó Thürmer Gyula mellett a zuglói modell atyja, az ingatlanmutyikat megszégyenítő parkolási panama koordinátora, a zöldszocialista Karácsony Gergely által fémjelzett csodacsapat indul meg, hogy a történelmünkből már jól ismert módon felszabadítsák az ország dolgozó népének gerincét adó fővárosiakat elnyomatásukból. Tisztes, jóravaló barátaink, ismerőseink, szomszédaink vannak, akik éppenséggel nem szeretnék voksukkal a Fidesz kormányt gyarapítani. Ebben a helyzetben azonban együtt tehetjük fel a kérdést: mivel érdemeltük ki, hogy ez legyen az ellenzéki felhozatal? Egyszerűen állapítsuk meg a liberális felebarátink megelégedésére, hogy egyenlően tekintünk a kihívókra, hiszen egységesen alkalmatlannak látjuk a lelkes amatőrök roncsderbijének résztvevőit.
Sok ellenzéki érzelmű fővárosi választó szeretne hinni a lehetőségben, hogy hiába ez a helyzet, egy kis segítséggel, egy kis szerencsével, valami apró plusszal összejöhet az a bizonyos fordulat. Bár ezen a térfélen őszintén hisszük, hogy ők is sokkal jobban járnak a Fidesz maradásával, mintha horrorkoalíciójuk szerezne felhatalmazást, hogy aztán elszabadult hajóágyúként döntsön romba mindent a kormányon maradó narancs despoták ellenében vizionált harcuk során. Értsük azonban a motivációt is. Kik és milyen belső indíttatással, ambíciókkal állnak a rajtvonalhoz? Karácsony itt etalon, egy lakmuszpapír, amelyen mérni és demonstrálni is lehet. Innentől következzenek a szikár tények, ezekből pedig legyenek majd a voksok a következtetések. Karigeri saját elmondása szerint már saját édesanyja sem tudja követni, hogy éppen milyen párt kötelékében kíván képviselni, mikor kit, mit, hol és hogyan.
Idézzük ide a minden nap egy programpont című, méltán feledésbe merült kampánystratégiát és az őszinte egységet, amelyet ugyan az EP-választások ellenzéki cicaharca közepette egy kicsit megtörtek, természetesen csupán a körülmények. Gáláns úriemberekként ne kérjük számon a nem túl sikeres miniszterelnök-jelölti kalandot, hiszen mindenkinek jár némi szórakozás – a probléma csupán annyi, hogy lehet nem a köztársaság második legmagasabb közjogi méltóságát kellett volna ennek tárgyává tenni. A korrektség jegyében fogadjuk el, hogy a zuglói modell mutatja legékesebben a főváros jövőjét.
Első gondolat: ez most komoly? A harmadik magyar köztársaság történetében elsőként áll elő az a helyzet, hogy egy kerületi önkormányzat teljes csődbe jutva a napi működését is csupán egy kétmilliárdos hitelkeretből fedezi. Botrányos mérleg minden tekintetben, amit csak tetéz a kerület szinte egyetlen fejlesztési beruházása keretében szintén visszaélésektől bűzlő Pillangó park esete. Baljós előjelek. Zuglóban most is alkalmilag tákolják a koalíciókat, az eredmény pedig ismert.
Gondoljunk bele, hogy a magyar közélet szereplőinek majdhogynem a fele arra biztat bennünket, hogy ilyen konstrukcióknak szavazzunk bizalmat az elkövetkező fél évtizedre.
Pofátlan önhittség vagy forradalmi elvakultság? Nem érdekes, ennél mindannyian többet érdemlünk, biztosabbat, kiszámíthatóbbat, jobbat. Az pedig biztos, hogy akik ma úgy állnak elénk első emberekként, hogy összefogott mögöttük a szalonosodó széljobbtól az állampárt jogutódjáig mindenki, egy szentségtelen cél érdekében vállalják, hogy gumiemberekként igazgatják majd a csodacsapatok tagjait, ha lehetőséget kapnak rá.
Pártállástól függetlenül az első benyomás csupán annyi lehet, hogy az ilyen professzionális politikai gumiember típus célja a túlélés maga. A tisztségeket úgy vállalja ez a karakter, mint a kétes hírű vállalkozók, akik a bedőlő cégeket strómanra íratva mentik az irhájukat és persze a még élő hírnevüket, hogy a pilótajátékukat újrakezdve az örökös túlélésére játszva felemésszenek mindent és mindenkit maguk mögött. A túlélés ugyanis emberi ösztön, de politikusként a puszta fennmaradásért küzdeni egyet jelent minden vállalás tudatos megtagadásával. Így válhat valaki emberként dögkeselyűvé...
Fotó: Horváth Péter Gyula
