Egyedül a végeken

Hittel, ambíciókkal, tervekkel érkeztem a fővárosba. Aztán éltem szinte semmiből, nálamnál jobb emberek jóakaratából. Megvolt a maga dzsentriromantikája a dolognak. De már akkor felötlött bennem egy másik kép a városról. Egy kicsit fájdalmas elképzelés. Fájdalmas, de egyúttal talán szebb is. Mikor a Parlament előtt álltam, már nem Párizst láttam. Nem a Champs-Élysées-n álltam. Sokkal hatalmasabb súllyal hullott rám a Kossuth tér. Valamilyen mély, meghatározhatatlan féltés szorított meg. Azóta is, ha elhagyom az Alkotmány utcát – de talán még inkább, ha a Hősök terén járok – feldereng bennem ez az érzés. S ahogy egyre messzebb hagyom magam mögött Kárpátalját, egyre inkább pesti vagyok, egyre jobban félek. Féltek. Féltem a honfoglalók szobrait, féltem a százéves utcákat. Kissé úgy érzem magam ilyenkor, mint ahogyan egy görög érezhette magát Bizáncban az V. században. Látom a városom, és közben tudom, hogy Róma lángokban áll. Persze, tudom, túl korai még a nyugati civilizációt siratni, és tán fölösleges is, hiszen kétezer éve megvan és köszöni, jól van... Valóban? Kétezer év, és annyiszor összeomlott már minden, ami európai, a zsidó-keresztény és a görög-római kultúra is hajszálon függött. Megtartotta Bizánc, aztán megtartotta Velence, de keservesen kapaszkodott Londonba, Párizsba is. Elfogult vagyok, tudom, de úgy érzem, ma Budapestbe kapaszkodik. Vajon elég erős-e a kezünk?

A disztópiák lekerültek a sci-fik lapjairól és felszálltak a metróra, a 105-ös buszra, kiültek a terekre. Minden padot elfoglaltak. Nekünk lassan nincs helyünk. Lépkedhetek az üres utcákon és a kihalt parkokban, és közben úgy érzem, nem vagyok egyedül. A pestis elkísér, ahogy elkísér a félelem és elkísér valami vészjósló komorság, amit én magam viszek. Mert érzem, hogy Bizáncot ostromolják, és a kapuk ma már túl gyengék. Ahogyan mi, akik a kapuk mögött bujkálunk, mi is gyöngék vagyunk. Szenteste megnyíltak az utcák, de a város sötét volt. Lekpacsolták a fényeket, igen, de egy súlyosabb árnyék is ránk telepedett: mi lesz karácsony után? Mi vár ránk a jövő évben? Meddig állnak a falak és meddig mondhatjuk még: boldog karácsonyt, mielőtt ránk erőltetik a fenyőünnepet?

Amikor Róma elbukott, Konstantinápoly menedéket nyújtott és pajzsot tartott nyugat felé, karddal válaszolt keletnek és tette ezt ezer évig. Aztán elbukott ő is, helyét átvette más. Most tombol a járvány, Európa lángol, a tengeren túl ki tudja, mi történik hamarosan, sok jó nem, az biztos. És itt vagyunk mi, a kicsi, szép Budapesten. Magamban kacagok, mikor látom a rettegőket, akik félnek a járőröző katonáinktól. Engem megnyugtatnak, ránk vigyáznak és kérdem én: az, aki fél a mi katonánktól, mit tesz majd, ha valaki másé kopogtat az ajtaján? Nem, ne legyen így. Ne legyen több vész, ne folyon vér, múljon el ez a kórság. De amíg nincs vége, ki kell tartanunk. Karddal és pajzsal, hogy 2021-ben újra a betlehem előtt játszó gyermekeket láthassunk, ne égő karácsonyfákat.

Bizánc most alszik, a fények újra felkapcsolnak majd, de az utcák üresek maradnak esténként. A város pihen, de őrködik, álmában is vigyázva azt, ami megmaradt. Európát, a kereszténységet, minket, magyarokat, határon innen és túl. Ha ébrednünk kell, megint fegyvert ragadni, új erővel tehetjük majd, számban megfogyva, talán egyedül, de őrködünk. És ha feltámad a tenger, ha jön az új özönvíz, mi kitartunk, amíg bírjuk, ahogyan tesszük már ezer éve. A kilátásaink nem túl fényesek, de sosem voltak azok, és mi mindig megmaradtunk. Mindig talpra tudtunk állni, hogy újabb és újabb fenyegetésekkel nézzünk szembe. És bármi is történik a jövőben, Budapest, Magyarország itt lesz, hogy őrizze Európát.

Fotó: Kertész Dávid/PS