A kétség felébresztése, mint politikai eszköz

Csalódtam a műsorban, nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj, de mégis, mivel a vezető ellenzéki párt szakpolitikusa az egyik legnagyobb aljasságot követte el egy vitának álcázott műsorban. Az egészségügy nem érdemel ilyen méltatlan bánásmódot! 

Látva ezt a morálisan igen aggasztó viselkedést, felötlött bennem, miért éppen az egészségügyről „vitáznak” a felek elsőként? Miért éppen kórházakban tesznek látogatásokat a Tisza politikusai? Milyen egyszerű lenne, ha hinnék abban, hogy a közjó és a magyar emberek élete ilyen fontos számukra. De már nem hiszek a mesékben, úgy gondolom a kétség és reményvesztettség az oka érdeklődő figyelmüknek.

Az a fajta bizonytalanság, amelyből politikai tőkét lehet kovácsolni és olyan típusú reménytelenség, amiből a hit jelenthet egyedül kiutat, vagy csak megnyugvást. Közben örülhetnék annak, hogy államtitkárunk elvégezte feladatát, ráadásul nyilvánosan. Mégsem tudok maradéktalanul örülni. Mert súlyos morális kérdések cikáztak bennem, amikor a vezető ellenzéki párt szakpolitikusát figyeltem. 
 

Érzelmi manipulációk

Ahogyan hallgattam monológjait csak arra tudtam gondolni, hogy egy édesanya gyermekével együtt elhunyt és hogy Duchenne szindrómás gyermekek nem kapnak támogatott gyógyszert, vagy ellátást. Minden egyéni tragédia megindító és szörnyűséges! Klinikai szakpszichológusként a részvét hatja át mindennapjaimat, naponta sok egyéni tragédiával foglalkozom, hogyan is tekinthetnék el eme állításoktól? Nem is szeretnék! Azonban különbséget szükséges tennünk az egyéni esetek és a rendszerszintű problémák között!

S bár szeretek egészségügyi dolgozó lenni, ezt a területet egy olyan nemzeti prioritásnak látom, amelyben nagyon kevés az egyéni nyertes és nyereség. Ugyanis az egészségügybe problémákkal küzdő, tüneteket mutató és betegséggel élő emberek érkeznek javarészt. Vannak benne hétköznapi csodák, ilyen a születés, vagy a sikeres kezelések, de a légkört áthatja az elsorvadás és a halál gondolata. Ez a fertőtlenítő szagú klinikum!

Ilyen és nem képes megváltozni, ehhez hozzá kell szokni, vagy pályát módosítani! Nincs menekvés, mindenki kapcsolatba kerül vele a fogantatás első pillanatától az utolsóig számos alkalommal. Dolgozóként nem csak az orrunkat facsarja a szag, hanem a lelkünket is a folyamatos kétség! Vajon túléli? Meggyógyul? Jobban lesz? Átélheti még a boldogságot? Hatékony lesz a kezelés? Egyáltalán megtaláljuk a probléma gyökerét? Mindezekre téthelyzetben, idői nyomás alatt keressük a válaszokat. A legtöbb kollégámról fogalmam sincs kire szavaz, hogyan él otthon, mi a kedvenc étele vagy mit csinál munka után. 

Az egészségügyben mindig válságokat oldunk meg

Mégis úgy gondolom, jól ismerem őket, mert láttam már mindannyiukat nyomás alatt működni. Egyik kollégámról úgy tartjuk repülni tud, ereje és veszélyérzékelése életmentő az erőszakos betegekkel szemben. Másik kollégám szájsebészeti műtéten esett át, mert három fogát kirúgta egy szer hatása alatt álló kliens. Eszembe jut egy régmúlt konferencia, ahol egy szakápoló összeszámolta hány foguk hullott ki az osztályon összesen egy év alatt, erőszak miatt. Fiatal dolgozó voltam akkor, ledöbbentett amit hallottam, azóta is szem előtt tartom a távolság értékét. Olyan az egészségügyi dolgozók élete, mint egy folyamatosan felhúzott csörgőóra. Várjuk, hogy történjen valami, érezzük, amikor döntést kell hozni, közben felkészítjük magunkat a várható lehetőségekre, amelyek között kétséges kimenetelű és fájdalommal teli egyaránt található. Aztán szó szerint semmi nem történik, hihetetlen, de a nap másnap is felkel, a csörgőóra újra megszólal és a riadó-üzemmód ismét bekapcsol.

Személyesen is éreztem már efféle felhúzott üzemmódot, amikor az adrenalin a segítségünkre van és veszteséget, amikor a tehetetlen kétségbeesés eluralkodik. Ha valaki nem tudott kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, az életét féltettem. Ha a jó játéknak indult drogozás elfajult és úgy hittem nem tudok segíteni. Vagy amikor végignéztem hogyan érkezik a halál. Amikor egy ilyen, a kétségre és empátiára apelláló monológot hallok, mint Kulja Andrásé, bennem is felmerül, hogy valakit okolnom kellene veszteségeinkért. Egyszerű lenne azt hazudni, hogy a kormány 15 éve semmit nem tett értünk, megtalálni a politikai szereplők között a bűnbakot, amiért ilyen a munkánk.

Ez azonban saját felelősségünk elhárítása lenne. A félelmet, a kétséget, a bizonytalanságot senki nem szereti, a harcos küzd és talán megküzd vele, de semmiképp sem szereti! Az elhárítás természetes emberi mechanizmus, azonban ilyen érzelmekre apellálni, választás ide – vagy oda, morálisan megkérdőjelezhető aljasság. Gondolom ezt annak fényében, hogy óriási egészségügyi fejlesztés költségét blokkolja hasonló kijelentésekkel, aki egyéni tragédiák mögé bújik, rendszerszintű problémát hazudva ezzel. Eszembe jut az is, ahogyan az előbb említett vészhelyzeti működés alatt beront valaki egy egészségügyi intézménybe, vagy tiszteletlenül bánik az egészségügyi dolgozókkal. 
 

Hogy lehet minden pozitívumot és jót letagadni?

Ugyanakkor a magyar egészségügyi rendszerben nincs minden rendben! A fejlesztéseken dolgozni kell, mégpedig egy olyan területen, amelynek nyeresége más területen realizálódik! Mert az a jó, ha valaki gyógyultan távozik a kórházból és utána képes dolgozni, nevelni, több gyermeket vállalni, szeretetet adni a környezetének. Ezzel nyereséget realizál a gazdaságban, biztosítja fennmaradásunkat, részt vesz az oktatásban, segíti mások életszínvonal emelkedését, hozzájárul a jövőhöz. Egyik sem konkrétan az egészségügy területén megjelenő nyereség. Még a vizitdíj bevezetésekor (második Gyurcsány-kormány ideje alatt) sem az egészségügyi kasszába érkezett a lakossági forrás. Az egészségügyről vitát nyerni éppen ezért képtelenség, helyt lehet állni és adatokkal, tényekkel dolgozni, feltárni a fejlődés lehetőségeit, valójában azért, hogy más terület a nyertesévé váljon munkánknak. Visszatérve az egyéni élethelyzetekre, valóban tele vagyunk a rendszerben veszteséggel és tragédiával, ezáltal kétségbeeséssel. Azonban igen sok az erőforrás muníciónk, mert velünk vannak ugyanígy a hétköznapi csodák, a gyógyulás, az emberi kapcsolatok és a legtöbben képesek vagyunk mindezt egyensúlyban kezelni. Magunktól, vagy éppen tanulmányaink által.

Mi történik tehát, amikor a kizárólag kétségre és negatív érzelmekre ható, több esetben valótlan és elferdített információk érkeznek? Ekkor a labilitás és belső káosz megpróbálja átvenni az uralmat. A negatív érzelmek elnyomják a pozitívat és nem marad erőforrás az egyensúly fenntartásához. Érkezik az elhárító mechanizmusok tárháza, a bűnbakkeresés, a mardosó reménytelenség és a szorongás, amely túl magas szinten nemhogy teljesítményre nem sarkall, hanem blokkot eredményez a gondolkodásban és a cselekvésben.
 

El is érkezünk tehát a politikai pszichológia Pandora Szelencéjéhez. Azért az egészségügy az első szakpolitikai vita, mert a kétség alapja maga az egészségügy! Azért az egészségügy, mert teljesítménye más területeken realizálódik. Azért az egészségügy, mert bővelkedik tragédiákban. Azért az egészségügy, mert minden ember kapcsolatban áll vele. Mindezt pártpolitikai célokra használni, akár a kormány, akár egészségügyi dolgozók és magyar emberek ellen több, mint aljasság! Szavazatért morális válságot okozni, vagy lelki terhet aggatni az emberek vállára véleményem szerint a gyengék fegyvere! Akiknek nincsenek adatok és excel táblák a birtokukban, pedig lehetnének, hiszen nyilvánosak a hazai és nemzetközi adattáblák!
 

Megelőzés nélkül nem megy

Végül engedjenek meg egy, az egészségügyet és más területet egyaránt érintő éles kritikát a mindenkori magyar kormányokkal szemben! A megelőzés éppen ott kezdődik, amikor a belső stabilitás elérésére és megtartására helyezzük a hangsúlyt, nem kizárólag érzelmeink által vezetve, hanem szuverén egyéni döntési kompetenciánk megtartásával. Ott kezdődik, amikor emberek tömegeinek be sem kell tenni a lábukat a klasszikus egészségügyi rendszerbe.

Valamint a kezdetet jelentené saját felelősségünk beismerése fizikai és mentális egészségi állapotunkra vonatkozóan. Ott kezdődik a megelőzés, amikor a pártpolitikai célok és adatokat nélkülöző, érzelmeket kihasználó lózungok nem képesek felülírni belső stabilitásunk morális, lelki, szellemi és fizikai egységét! Mindezt oktatással, mentális védőpajzs kialakításával tehetjük meg!