Az MSZP vezére szerint a „pufajkás” Horn Gyula örökségét meg kell óvnunk
Fotó: MTI/Lakatos Péter
A Magyar Szocialista Párt (MSZP) veterán vezére, Komjáthi Imre ismét a tettek mezejére lépett. Noha a kommunista forradalmat most sem sikerült kirobbantania, azért – több évtizedes elveihez hűen – közösségi oldalán nem felejtett el megemlékezni a régi harcostársról, Magyarország volt külügyminiszteréről és miniszterelnökéről, a 2013-ban elhunyt Horn Gyuláról.
Komjáthi Imre mély meghatódottsággal ír az ízig-vérig kommunista Hornról:
2013. június 19.-én, pontosan 12 évvel ezelőtt hunyt el Horn Gyula, Magyarország egykori miniszterelnöke. Emlékét tovább őrizzük, örökségét pedig megóvjuk.
Majd az MSZP első embere így folytatja:
Horn Gyula igazi államférfi volt, aki nemcsak a nagypolitikát látta pontosan, de a hétköznapi emberekkel is törődött, őket is szolgálta, és sosem felejtette el, honnan származott.
De milyen örökséget hagyott nekünk Horn? Hogyan is szolgálta ő a hétköznapi embereket? Komjáthi csak éppen Hornnak az 1956-ban betöltött szerepéről felejti el tájékoztatni a publikumot, mert az „igazi államférfi” nemcsak szerves részt vállalt a forradalom leverésében, hanem arra a rendszerváltozást követően is „ellenforradalomként” hivatkozott. Ezeket a tényeket az egész baloldali ellenzék kihagyja Horn említésekor, és inkább megkísérlik emberüket hazafias és szabadságszerető jelzőkkel felaggatni, mert szerintük a kommunista „megváltó” Horn volt az, aki elhozta a reményt a magyar embereknek elsősorban azzal, hogy még 1989 júniusában külügyminiszterként átvágta a vasfüggönyt jelképező drótakadályokat, „megszüntetve ezáltal a negyvenéves európai megosztottságot”. Szép PR-fogás volt ez Horn részéről, aki még jó komcsiként szerette börtönébe tartani a magyar népet, de aztán az élet úgy hozta, hogy abból már nem lesz képes profitálni, így kénytelen volt váltani, akár rendszert is.
A korábbi pufajkás 1989. február 10-én az MSZMP központi bizottsági ülésén szemrebbenés nélkül védelmébe vette azokat, akik 1956-ban a szovjetek oldalára álltak, kijelentve:
akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.
Vagyis Horn egyértelművé tette: 1956-ban a magyar nép nem az elnyomás ellen, a szabadságért küzdött, hanem csupán egy felforgató csőcselék volt, akikkel szemben a karhatalomnak minden eszközzel fel kellett lépnie.
Figyelemre méltó, hogy Horn ezen kijelentését követte még ugyanazon év júniusában a drótakadály átvágása a „szabadság jegyében.” Vagyis pár hónap leforgása alatt a volt pufajkásból és hithű kommunistából a szovjet-rendszer falait leromboló szabadságharcost csináltak. Egy olyan szabadságharcost, akik 1956-ban pont azokat tiporta el, akik ki akartak szabadulni a kommunizmus fojtogató szorításából.
De mi lehetett Horn – mindössze pár hónap alatt lezajlott – párfordulásának az oka? Az, hogy felszínre tört benne a régen elnyomott szabadság iránti vágy és a magyar emberek iránti odaadó szeretet? Nos, a válasz legalább annyira logikus, mint kiábrándító: Horn valójában nem érzett másképp és nem változtatta meg nézeteit, ahogy azt a 2000-es években készített interjúk is mutatják: megmaradt hű kommunistának.
2006-ban, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján Horn a Die Welt német heti lapnak adott interjút, amelyben – mindenki nagy megrökönyödésére – saját 1956-os szerepét védte. Horn úgy fogalmazott akkor, hogy 1956-ban a pufajkás osztagban a törvényes rendet védte a bűnözőkkel szemben.
Majd 2007-ben megerősítette nézeteit, és egy másik Die Welt interjúban kijelentette, hogy a pufajkások „közönséges bűnözőkkel” szemben léptek fel rendfenntartó céllal. Majd védelmébe véve a Rákosi- és Kádár-rendszert, magabiztosan azt mondta: 1956-ban aggódtak a rendszerért, amely 1956 előtt a Rákosi-éra bűnei ellenére is lehetőséget adott a szegényeknek, a fiataloknak a felemelkedésre: "ez végtelenül nagy érdem." Horn azt nem teszi hozzá, hogy a felemelkedés csak azoknak járt akkor is és később is, akik hajlandóak voltak a kommunista rezsim feltétel nélküli kiszolgálására. A tehetség nem számított, a párt és a kommunista elvek iránti elkötelezettség volt az előrelépés egyetlen feltétele.
A baloldal már akkor is igyekezett mindent megtenni Horn maximális elismeréséért, de ez nem járt sikerrel. Sólyom László, abban az időben Magyarország hivatalban lévő köztársasági elnöke a Die Welt interjúra és Horn 1956-os szerepére hivatkozva elutasította Gyurcsány Ferenc baloldali miniszterelnök javaslatát, hogy a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozatát adományozza Hornnak. Megjegyezendő, hogy 2002-ben – ugyanezen okok miatt - Mádl Ferenc köztársasági elnök sem volt hajlandó kitüntetéssel jutalmazni Hornt.
De minek ide a Magyar Köztársaság nagykeresztje, ha már ott van a vitrinben a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérem? Mert Horn megkapta az egyik legmagasabb kommunista állami kitüntetést, mégpedig az ellenforradalom leverésében játszott fontos tevékenységéért.
Horn 1956-os szerepét a baloldal továbbra sem képes és hajlandó elismerni, inkább – akár ferdítések és hazugságok árán is – fejére teszik a képzeletbeli koronát, és Magyarország, sőt Európa egyik megmentőjeként tekintenek rá. De Horn a valóságban nem volt más, csak egy napraforgó, aki mindig abba az irányba fordította az arcát, amely irányból éppen sütött a nap. A szovjet-rendszer, amit annak fennállásáig szolgált, megbukott, így más irányt kellett venni, és egy új, demokratikus rendszerben kellett megállnia a helyét, ahol sajnos, a rendszerváltozást követően helyet is kapott.
