Szabadság, szerelem: Petőfi helyett Karácsony-módra
Íme, Karácsony Gergelyék "szabadságharca".
Fotó: Hatlaczki Balazs
Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. – E sorokat még Petőfi Sándor írta 1847 januárjának első napján. Nemzetét szívből szerető költőnk ezen gondolatainak papírra vetésekor a hazaszeretetre, az ország szuverenitásának visszanyerésére, és természetesen a szerelemre gondolt. Azonban utóbbi fogalom semmi esetre sem tartalmazta azt a fajta szerelmet, amelyet a Pride résztvevői ma vallanak. Bárhogyan is akarják az LMBTQ-közösség – nagyrészt deviáns gondolkodású – tagjai, illetve támogatói történelmi és kulturális tényekkel igazolni azt, hogy valójában az ő küzdelmük bizony már-már az őskorig nyúlik vissza, esélyük sincs. De van itt egy másik modern kori „költőnk” is, aki Budapest szívében megfogalmazta, hogy bizony ám „a szabadságot és szerelmet betiltani nem lehet”. De ki ezen „bölcs” mondat büszke – vagy pride-os - tulajdonosa?
Karácsony Gergely nehezen bír leszállni a Pride „nemes” ügyéről, és mindent megtesz, hogy folyamatosan napirenden tartsa a kérdést, mielőtt az elkezdne saját közösségi oldalán a homályba süllyedni. Mert jöhetnek problémák, lehet Budapest a csőd szélén, lehet üres a fővárosi kassza, és visszaeshet a közszolgáltatás színvonala, de a baloldali főpolgármester vezette önkormányzatnak mindig lesz pénze és ideje egy kis szivárványos vonulgatás megszervezésére. Hiszen mi tehet büszkébbé egy nemzetet, mint az, hogy „más dimenzióban” élő személyek színes zászlókat és – hátsókat – lobogtatva végigvonulnak Budapest utcáin?
Hazafiság? Hazaszeretet? Piros-fehér-zöld lobogó? Magyarország jelképei? Kokárda?– mindezek már nem számítanak. Avítt dolgok ezek, és az ilyen dolgoknak márpedig nem utcán, nem is a kezekben, hanem sötétkamrákban, kukákban – ahogy azt tiszásoktól láttuk – vagy a földön a helyük.
De nem maradunk szegények! Mert helyette itt vannak azok a dolgok, amelyek elhozzák minden ember jólétét és boldogságát: az Európai Unió zászlaja, annak alapvető értékeivel, amely magába foglalja a LMBTQ-közösség jelképét, a „szivárványos” zászlót.
A balliberálisoknak – így Karácsony szerint – sem kell búslakodni, sőt, ünnepelni kell ezeket az új értékeket! Az ő szemünkben a magyar lobogót már rég felváltotta a Pride-zászló, amelynek színei testesítik meg a „szabadságot” és a „valódi értékeket” ebben a korban.
Budapest főpolgármestere, aki már „szivárványos” pólókat is árul a Városházán, a „szabadságot” már – ahogy Európa nyugati része megköveteli – az LMBTQ-közösség szabadságával azonosítja. Vagyis, csak akkor lehetünk mindannyian szabadok, ha az olyan embereknek a viselkedését, akik például férfiként, bőrnadrágba öltözve, magas sarkút hordva nemcsak természetesnek vesszük, hanem jogi úton is – a korlátozás helyett – támogatjuk és hirdetjük.
Hiszen, ahogy Karácsony is fogalmaz: „a csodálatos Budapest Pride” bebizonyította, hogy a „szabadságot és szerelmet” betiltani nem lehet.
De mit is jelent ez a gyakorlatban? Az LMBTQ-kisebbség által meghirdetett „szabadságharc” nem a többségért zajlik, ez egy egoista „harc” amelynek egyetlen nyertesei csak „ők” lehetnek. A „harc” pedig valójában nem takar valódi küzdelmet, mert annak tagjai sem igazi „harcosok”, hanem jórészt olyan emberek, akik elvesztették valódi kapcsolatukat a világgal, ezt a fajta abnormalitást pedig az EU vezetése, valamint a hazai ellenzék még tovább erősítette bennük.
A valóság pedig mégiscsak az, hogy mindenki szabadon szerethet. Az egyetlen kikötés, hogy mindez maradjon mindenkinek a magánügye.
Nekünk pedig maradjanak meg a valódi, ízig-vérig szabadságharcosok és hazafik, akik országunk fennmaradásáért és annak szuverenitásáért az életüket adták vagy azt kockáztatták azért, hogy az elkövetkező nemzedéknek szabad hazát biztosítson. Akik mindannyiunk szabadságáért küzdöttek, bármilyen kevesen is voltak, bármekkora túlerővel szemben. Akik nem sírtak az élet igazságtalanságai felett, hanem – ha kellett – bátran fegyvert vettek a kezükbe, és büszkén haladtak az ellenség felé egy szebb jövő reményében.
