Beismerések és nyelvvizsgák

Vallomással tartozom kedves olvtársaimnak: a kormány eddigi nyelvvizsgákkal kapcsolatos szakpolitikájával, úgy mint a felső és középfokú oktatással kapcsolatban komoly kérdőjelek fogalmazódtak meg bennem. Inkább egyértelmű leszek: totális félreértésnek tartom. Teszem ezt úgy, hogy én speciel rendelkezem a szükséges „papírokkal”, sőt, azt gondolom a nyelvtudással is. Mégse értettem egyet az eddigi politikával. Sőt, azzal sem, ahogy eldőltek a dolgok a korábbi időszakban. A mostani járvány ugyanakkor villanásszerűen rávilágít néhány olyan orbitális baromságra, ami korábban félhomályban maradt.

A magyar társadalom, mint az közismert, nem nagyon beszél nyelveket, még szomszédainkhoz viszonyítva se. (Nota bene, nem szláv, vagy germán nyelv a magyar, nekik egyébként könnyű érteni másokat...) Ez egy tény, ahogy az is, hogy a magyar társadalom tagjai képességei, genetikai állománya alapján semmivel sem maradnak el a külföldi országok állampolgáraitól. Valahogy mégse megy ez a nyelvoktatás dolog, ennek pedig nagyon sok oka van. Ezek az okok mélyre vezetnek, többek között a 90 előtti kommunista oktatási rendszerre, továbbá az utána következő fodorgáborok, magyarbálintok pusztítására.

Sajnos ugyanakkor azt is kell mondanom, ebbe az őrületbe beleszállt bizony néhány fideszes szakpolitikus is.

Először is. Én mintegy 25 éve rendelkezem 2 nyelvvizsgával, jogász vagyok, dolgoztam felsőoktatásban, az államigazgatás elég sok csúcsintézményében. Nomármost a munkában eltöltött húsz év alatt három, azaz három alkalommal volt valóban szükségem munkaügyben a nyelvtudásomra. (A nyaralásokat, az ösztöndíjjal külföldön eltöltött időt, a turizmus más eseteit itt most nem számítom, ezek legfeljebb „papírnak”, vagy magánélménynek számítanak.) A három alkalom közül kettőben jelen volt tolmács is. Tehát átlagosan 6.7 évente volt szükségem arra, hogy ékes angol nyelven megnyilatkozzam.

Ha a tolmácsot nem veszem ide, akkor 20 év alatt egyetlen alkalommal!

A második nyelvem, a német, utoljára 15 éve beszéltem érdemben, a németországi doktori ösztöndíjam alatt, viszont, mivel használnom nem kellett és angolul olvasok angol újságokat, internetes fórumokat, mára leromlottam oda, hogy legalább 2-3 napot kellene nyelvterületen eltöltenem, hogy egyáltalán újra beszélőképes legyek.

Ismerőseim, életkoromból, végzettségemből is adódóan szintén értelmiségi, gyakran vezető beosztásokat igénylő munkát végeznek, s kevés kivétellel hasonlóan állnak a dologgal. Aki nem végez tudományos munkát, vagy nem dolgozik kifejezetten nemzetközi cégnél, elvétve használja nyelvtudását. (Jó, ha nyaralnak, akkor igen.)

Tehát, mint humán értelmiséginek (úristen mennyire elkoptatott szóösszetétel) eddig, a „nyelvek” tekintetében érdemben semmit se kellett használnom az egyébként kötelezően előírt nyelvtudásomból.

A liberális düh, felerősítve a fideszes hatékonysággal

Másrészt viszont az oktatási kormányzat az évek alatt eljutott oda, hogy megőrült. Egészen 2019-ig azon a magyarbálinti sínen pöfögtünk, hogy mindenhova felvételi alapkövetelmény legyen a nyelvvizsga – de a végzés feltételei között is számtalan karon már a két nyelvvizsga is szerepel.

Nomármost induljunk ki a humán értelmiségiek gyöngyeiből, a töri-magyar szakos tanárokból. Ők, minden tiszteletünk mellett egy egész életet le tudnak élni anélkül, hogy egyetlen kackiás bötűt is külföldiül meg kéne nyilatkozniuk, ez igaz a matektanárra, énektanárra, satöbbi.

Ugyanakkor 2019-ben hirtelen kiderült, hogy az egyetemek közel 30%-nyi hallgatót vesztenének (ez eufemizmus volt, valójában többet), ha valóban felvételikor kötelező lenne a nyelvvizsga, tehát az utolsó pillanatban megfúrták a 2014-ben „kőbe vésett” kormányrendeletet.

Ez egy beismeréssel ért fel.

Tehát az oktatási kormányzatnak az egyetemek fölhördülése kapcsán muszáj volt 2019-ben beismerni, hogy a középfokú oktatási rendszer nem volt alkalmas arra, hogy a gyerek többségét használható nyelvtudással ruházza fel. (Bizonyos rosszindulatú megjegyzések szerint mindennemű használható tudással ugyanígy van ez a középfokú oktatási rendszer, s ezen eddig se a régi, se az új NAT, se a KLIK, se a KK, se az OH, sem semmilyen hangzatos rövidítésű valami nem tudott segíteni.)

Ugyanakkor, mint a példám is mutatja, arra a bizonyos egekbe ajnározott használható nyelvtudásra nekem legalábbis – bár van nemzetközileg elismert felsőfokú nyelvvizsgám, továbbá napi szinten olvasok külföldi sajtót – egyetlen alkalommal volt valóban munkaügyben szükségem.

Akkor meg miért nem volt eddig is szakonként differenciált a nyelvvizsga követelmény, könyörgöm? Továbbá miért ismer el a magyar állam olyan nyelvvizsgákat, amelyek külföldön egyszerűen nem is léteznek?

Komolyan feltételezi valaki, hogy az egykori, lánykori nevén „Rigó Utcai”, jelenleg Origo nyelvvizsga papírja egyetlen pontot is számít egy külföldi egyetemen? Nos, segítek, lehet, csak akkor azt honosítani kell, úgy, hogy megcsinálja az eredeti állam valódi nyelvvizsga rendszerét. Angol nyelven az IELTS és a TOEFL rendszer elfogadott, pont. A többi magyarországi himbilimbi meg tesztnek, gyakorlásnak jó, de Angliában, Amerikában nem ismert, nem is elismert, pont.

Ezért aztán a helyzet úgy áll, hogy a magyarországi angol nyelvvizsgát tett magyarok jelentős része egész egyszerűen egy magyarországi papírt szerzett a magyarországi intézmények számára, hogy a magyarok szerint beszél valami más nyelven.

Csak ez külföldön senkit se érdekel.

Mert nekik van saját nyelvvizsgájuk, amit ők elismernek. Ez azért van így, mert ők az angolok, és nem mi. Ezzel viszont így van az angolszász nyelvű világ jelentős része, szóval ismerjük be, angolul talán esetleg mégiscsak jobban tudnak az angolok, mint a magyar egyetemeken kiképzett angol nyelvtanárok. (Ha a magyar lenne a világnyelv, minekünk lett volna pár száz évig világbirodalmunk, vélhetőleg ugyanennyire nem érdekelne minket, hogy hátsó Bulgáriában azt hiszi magáról a várnai egyetem dékánja, hogy beszél magyarul. Azt ugyanis most is mi döntjük el, ahogy az angolok most eldöntik rólunk.)

Az alapvető probléma a következő: egyszerűen nem döntöttük el állami, kormányzati szinten, hogy mi a fenét is akarunk a diplomával – diplomásokkal. Nagyon egyszerű leszek: ha az a prioritás, hogy diákjaink itthon maradjanak, akkor nem túl bölcs dolog, hogy adunk nekik nyelvtudást. Kiképzek egy dokit, kötelezően megcsináltatom vele a nyelvvizsgát, majd huss, röppen az ember a kiképzésére szánt pénzzel együtt Angliába, Németországba.

Ha viszont azt akarjuk, hogy versenyképes tudásuk legyen, akkor meg elő kell írnunk egyes szakmáknak egyenként nyelvtudási kötelezettséget, de ne legyenek illúzióink. Több oldalról se.

Ne legyenek illúzióink mert a jelenlegi diplomások között sokan vannak, akik cigány – beás, vagy romungró nyelvvizsgát tettek. Ez a nyelvvizsga alapvető társadalmi szerepének – l. külföldi tájékozottság – megcsúfolása. Minden tiszteletünk a cigányoké, ám attól tartok nem akkora létszámú közösség, hogy érdemben meg tudjuk beásul értetni magunkat mondjuk Ausztriában. (Bocs, de lassan a törökkel és az arab nyelvjárásokkal, pl a szírrel is jobban járnánk az előbb említett németeknél...)

Sajnos ugyanez a helyzet az esperantó nyelvvizsgákkal is – nyilván vicces egy közösség, aki beszél így, de a csudabogarak sokat nem segítenek rajtunk. Továbbá, néhány nagyon szűk szakterületen kívül az ógörög, latin nyelv nyelvvizsgája se hoz gyakorlati hasznot.

Ne legyenek illúzióink azért se, mert ha valaki valóban keresett szakmát tanult és valóban beszél nyelveket, akkor – lássuk be – legfeljebb a hazaszeretet köti majd ide. Adunk ugyanis egy biankó útlevelet nekik mondjuk Németországba, vagy akárhova, ahol aztán tízszeres pénzért fognak dolgozni, s akkor jönnek csak vissza, ha valami furcsa oknál fogva arra kényszerülnek.

De akkor meg mi a fenének szívatjuk magunkat?

Mi a fenének költöttünk a diákjainkra fejenként milliókat, felsőoktatásban, ha arra viszont nem voltunk képesek, hogy valódi nyelvtudást adjunk nekik? És egyáltalán mi a fenének őrjüngtünk a kötelező nyelvvizsgákkal?

Végszó helyett.

Néhány egyszerű és világos alapelvre van szükség. Mit akarunk? Ha valódi, európai értelemben vett képzett értelmiséget akarunk, akkor itt az ideje eldönteni kik számítanak „elitnek”. Nekik valódi tudásra, valódi papírokra – nem egymásnak írt, senki által el nem ismert pöcsétes izékre – van szükségük, és őket meg is kell fizetni. Ezt leírom még egyszer: meg kell fizetni.

Azt akarjuk, hogy a magyarországi igényeinknek megfelelő szakembereket képezzünk? Akkor meg elég, ha pár szakmában írjuk elő a nyelvvizsgát, a többieket meg hagyjuk élni.

Így – vagy úgy, mindkettő legitim igény, de könyörgöm, döntsük már el, széna vagy szalma!