Bármilyen gondokkal is küzd a jelenlegi Oroszország, Jelcin alatt az átlagembernek sokkal rosszabb volt a sorsa. Erről Jurij Poljakov beszélt a PestiSrácok.hu-nak. Az orosz író a Demagrád című könyvének magyarországi megjelenése kapcsán járt ezúttal Budapesten. Úgy véli, Oroszország és Magyarország két külön blokkhoz tartozik, ugyanakkor az is látszik, hogy történelmi szempontból és a jelen problémáinak tekintetében sok közös dolgunk és gondunk van, emellett pedig a magyar és az orosz emberek világnézetében és családi viszonyok terén is nagyon sok közös van.
Bemelegítésként beszéljünk egy kicsit a könyvről, ami nem új, viszont magyar nyelven csak most jelent meg. Ha jól tudom, egy diktatórikus Oroszországról szól, amit ön rendesen kifiguráz.
1993 októberében jelent meg a könyv Moszkvában, abban az időben, amikor komoly politikai válsághelyzet volt. Ez a moszkvai fehér ház lövetésével ért véget. Ezek az események azt vonták maguk után, hogy mind politikai mind pedig irodalmi értelemben heves reakciókat váltott ki a könyv. A posztszovjet időszakban ez volt az első olyan eset, hogy amikor kijött a nyomdából, és terjeszteni kezdték, kitiltották a könyvesboltokból, hogy ne olvashassa a közönség. A könyv egyébként alternatív történelem, és tulajdonképpen arról szól, hogy egy katonai diktátor, egy atom-tengeralattjáró kapitánya magához ragadja a hatalmat egy politikai fordulattal, diktatúrát vezet be, de ugyanakkor ezzel kivezeti az országot egy zavaros időszakból. Annak ellenére, hogy ez egy nagyon erőteljes társadalompolitikai szatíra, nagyon sok új kiadása lett, illetve színpadi előadás is készült belőle. Úgy gondolom, hogy minden politikai tartalom ellenére ennek az az oka, hogy van benne egy tragikus szerelmi történet is.
Sok önjelölt „kritikus” biztosan bele fog látni a történetbe némi politikai párhuzamot a jelenlegi magyar helyzettel, amihez persze biztosan semmi köze.
Nincs különösebb oka, hogy csak most jelent meg a Demagrád magyar nyelven, erről a könyvkiadó tud nyilatkozni. Az oroszországi megjelenés óta mindig újra kiadják, előfordulhat, hogy valami éppen aktuális dologgal való összecsengés az oka, de ez nem szándékos. Nincs semmilyen áthallás bármilyen jelenlegi politikai helyzettel.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Említette, hogy ez egy politikai szatíra. Mit figuráz ki pontosan?
Ami engem illet, én a kezdetektől fogva két dolgot igyekeztem kerülni. Az egyik a posztmodern játék, a másik pedig minden, kritika nélkül megfogalmazandó liberális eszmék. A Demagrád egyébként épp a liberális eszméknek a paródiája. Ebből a könyvből filmet és színdarabot is csináltak. Egyszer egy kritikus azzal viccelődött, hogy ennek a könyvnek az összes kiadása több, mint az összes posztmodern szerzőé együttvéve. De nagy öröm, hogy Magyarországon is megjelent a könyv, már csak azért is, mert nagyon sok közös dolog van a két ország történetében, ezek közül az egyik az, hogy a könyv kineveti azt a helyzetet, hogy mindenféle politikai, társadalmi, emberi probléma megoldható egy katonai diktatúra bevezetésével. Ez az illúzió nagyon sok országban fennáll.
És nem zavarja, ha kritizálják, amiatt, mert komoly dolgokból viccet csinál?
Sok szerzővel ellentétben az én orientálódási pontom az olvasó, nem pedig a kritikusok véleménye, vagy egy adott irodalmi díj követelményei.
Ön korábban a magyar-orosz társaság elnöke volt, így valószínűleg alapos rálátása van az orosz–magyar kapcsolatokra. Ez a „barátság” sok kritikát kap mostanában.
Oroszország és Magyarország két külön blokkhoz tartozik, gazdaságilag is és katonai értelemben is, ugyanakkor az is látszik, hogy történelmi szempontból és a jelen problémái tekintetében is sok közös dolgunk és gondunk van. Ezek között vannak olyanok, amelyek világnézeti közösséget alkotnak, mások pedig jövőkép kialakításában mutatnak hasonlóságot. Amikor ennek a társaságnak a tiszteletbeli elnöke lettem, elég sokat foglalkoztam a két ország viszonyával és Magyarországgal, bár nem vagyok hungarológus. Egy dolog azonban bizonyossá vált viszonylag gyorsan: Oroszországban nagyon sok olyan ember van, aki többé-kevésbé ismeri a magyar nyelvet, tanult Magyarországon, vagy érdeklődik Magyarország iránt. Sokan emlékeznek még régi kapcsolatokra. Oroszországban van olyan társadalmi bázis, amire lehet építeni, ha a magyar dolgokról van szó. Hasonlóan: az itteni partnerszervezet, a Tolsztoj társaság nagyon sikeresen építi ezt a kapcsolatrendszert. Úgy vélem, hogy Oroszországban pusztán szervezési okok miatt ideiglenesen fel van függesztve ennek a működése, de remélem, hogy hamarosan olyan ember kerül a kinti társaság élére, aki meg tudja szervezni az együttműködést.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Az előbb említette, hogy a magyarok és az oroszok világnézete hasonló.
A magyar és az orosz emberek világnézetében, családi viszonyok tekintetében nagyon sok közös van. Akkor bizonyosodtam meg erről, amikor Kecskeméten a Katona József színházban volt a Homo Erectus című darabom bemutatója. Ez régóta és gyakran megy Oroszországban, így tudom, melyik részletre, viccre hogyan reagál a közönség. A magyar közönség esetében majdnem ugyanazokat a reakciókat tapasztaltam. Egy színházi előadás során a helyzetekre való reakció sokat elárul arról, hogy az adott népnek milyen a mentalitása, milyen a hangulata, milyen elképzelései vannak általában az életről. Volt egy vicces eset. Ennek a darabnak van egy jelenete, amikor a férj megüti a felségét. A kecskeméti előadáson nem volt ez a jelenet a darabban. Megkérdeztem a rendezőt, Cseke Pétert, hogy miért van ez, erre ő azt válaszolta, azért hagyta ki, mert ugyan a magyar családokban is vannak vitás helyzetek, de a magyar családoknál inkább a nő üti arcon a férfit.
Az orosz valóságról itthon sokan sokfélét gondolnak, ön ennek a témának nagy szakértője. Tényleg bajban van az ország és a demokrácia, vagy ezek csak üres ijesztgetések a nyugati országok részéről?
Nem lehet a valóságot politológia terminológiákkal jellemezni. Jó lenne, ha a dolog egyszerűen működne, mintha a demokrácia valamilyen etalon volna, mint a méter, amit egy svájci bankban őriznek, és mindent meg lehet vele mérni. A dolog ennél jóval bonyolultabb, mert itt bizony nincsen semmiféle etalon. Az orosz demokrácia létezik, de összefonódik bizonyos történelmi hagyományokkal, amelyekben a tekintélyelvűség nagyon fontos szerepet játszik.
Nem túl régen jártam Jekatyerinburgban, ahol ugyebár a cári családot annak idején kivégezték. Ott nem tudtam nem észrevenni, hogy a cárkultusz még mindig ott pislákol a háttérben.
Ennek a könyvnek éppen ez a lényege, egy monarchista szemléletmódnak a feléledése. Rik admirálist a történetben cárrá akarják koronázni, és olyan feleséget akarnak neki találni, aki cári felmenőkkel rendelkezik. Romanovot sajnos nem találnak, de találnak egy Rurikot (a Rurik-dinasztia a Kijevi Rusz és utódállamai fejedelmeit, majd Oroszország első cárjait adó uralkodóház volt – a szerk.), a történet végén pedig cárrá is koronázzák.
Putyint cárként tisztelik?
Kétségtelen, hogy a mai orosz demokráciában megvannak a monarchista gondolatok, viszont az is biztos, hogy a modern Oroszországban a tekintélyelvűség nem Putyin alatt tért vissza, hanem Jelcin alatt. Ez a demokrácia elindulhatott volna egy parlamentáris úton, de épp Jelcin volt az, aki a parlamentet lövette és tekintélyelvűséget vezetett be. Ha egyszer elindul ezen az úton az orosz demokrácia, akkor sem megállítani, sem pedig menet közben megjavítani nem lehet. Meg hát ott vannak a már említett hagyományok.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Meg ugyebár a demokráciát mindenki másképp képzeli el.
Igen. Minden országban van valami jellegzetessége a demokráciának. A miénk olyan, amilyen. Amerikában például az egész világot a demokráciára akarják tanítani, viszont olyan rendszer van, hogy a szavazók nem közvetlenül a jelöltre, hanem elektorokra szavaznak. De megnézhetjük Angliát, ahol demokrácia van, de azért van egy királynő is.
Akkor ön szerint miért félti ennyire mégis a nyugat az orosz demokráciát?
Nem lehet tudni. Jelcin alatt nagy valószínűséggel keményebb tekintélyelvű rezsim működött, mint Putyin alatt, és valahogy a nyugatnak nem voltak ez ellen kifogásai. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Jelcin alatt Oroszország nem volt teljesen önálló, akár Caligulát is választhatták volna elnöknek, akkor sem lett volna semmi kifogás Oroszország ellen. Most viszont, hogy Oroszország egy olyan úton indult el, ami valamilyen geopolitikai önállóságot jelent, ez mindenkit zavar, még akkor is, ha Putyin a demokrácia minden szabályát betartja. Erre jó példa, hogy amikor nem indulhatott az elnöki székért, hátralépett.
A könyveiből mégsem az jön le, hogy idealizálja a jelenlegi Oroszországot.
A jelenelegi Oroszországot természetesen nem idealizálom, és a gondokat meg is írom a regényeimben, színdarabjaimban. Az Aktatáska című darab például arról szól, hogy ellopják az orosz elnök táskáját, amiben az indítógomb van. Elég kemény kritikákat szoktam megfogalmazni, de tény, hogy egy normál kisember számára a Putyin-korszakban élni sokkal jobb, mint Jelcin alatt. A problémákat viszont igenis kritikákkal kell illetni.
Visszakanyarodva egy kicsit az irodalomra: Magyarországon sokan olvasnak orosz írókat, klasszikusokat és kortársakat egyaránt. Oroszországban olvasnak magyarokat?
Vannak könyvek, amelyeket még a szovjet érában lefordítottak, ezek nagyrészt klasszikus szerzők. Nekem gyerekkoromból az egyik kedvencem az Egri csillagok volt. Azokban az időkben más volt a helyzet, ez államilag megszervezett irodalmi kapcsolatrendszer volt, bizonyos kiadóknak külön magyar szerkesztősége is volt. Akkor nagyobb mennyiségben, szervezett módon történtek meg az oda-vissza fordítások, és sokkal nagyobb példányszámban jelentek meg művek. Manapság nehezebben hozzáférhetőek ezek, de azért előfordul, hogy olvasnak ilyesmit. Amikor még működött a korábban említett társaság, mi például csináltunk Örkény-estet, mert Örkény művei nagyon szépen meg vannak orosz nyelven is. Sajnos, ez az oktatásnak is a hibája, mert nem igazán képeznek olyanokat, akik tudnak fordítani, és a Tolsztoj társaság éppen ezen próbál most változtatni. Az utóbbi időben Eszterházy, Nádas le lett fordítva, de érteni kell, hogy az orosz piac és könyvtenger mekkora. Könnyű elveszni benne. A rendszerváltás után a szerb irodalom le lett fordítva, de sajnos ezen a téren van még mit fejlődni.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS
Facebook
Twitter
YouTube
RSS