Magyarország történelme a szabadságharcok története – I. rész

Az 1848-49-es forradalmat – és szabadságharcot a rendszerváltásig, 1990-ig csak akkor tudtuk szabadon, méltó módon megünnepelni, amikor Magyarország szabad volt, nem megszálló csapatok nyomták el a magyarok szabadságvágyát, függetlenség iránti akarását. Hiszen ez a forradalom éppen azt fogalmazta meg, amiért több mint ezer éve küzd a magyarság: a szuverenitást, a jogegyenlőséget, a haza, a nemzet, az ország iránti tiszteletet, szeretetet, a hagyományokhoz, a magyar nyelvhez való hűséget, ami mindig is magyarrá tette a magyart. Ez a küzdelem határozta meg a török birodalom, a Habsburgok elleni függetlenségi harcainkat, később a szovjet megszállás elleni, világraszóló felkelésünket.

Történelmünket a XVIII-XIX. századtól kezdve különböző módszerekkel, lefizetett történészekkel megpróbálták meghamisítani, múltunkat átírni, ősi, többezer éves eredetünket, kultúránkat, hagyományainkat egészen más jellegű, más típusú, más karakterű népek múltjával összevegyíteni.

Ezek a történészek figyelmen kívül hagyták az ősgesztáinkat, krónikáinkat, ókori utazók, politikus történészek történeti leírásait, mindezeket azért, hogy nehogy újra felerősödjön a hun-magyar rokonság, Attila, a közös király valódi mítosza, netán a szkíta eredet. Az is a trükkjeik közé tartozott, amit főként az 1945 utáni kommunista, marxista történészek fejlesztettek ki írásaikban, könyveikben, hogy a magyar nemzet, a magyarságérzés csak a reformkor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején bontakozott ki és addig nem is volt egységes haza, honvédő harc, a nemzet, a magyar nyelv iránti szeretet, sőt, amikor a Kárpát-medencei magyarságot kellett megvédeni, akkor nem is volt egységes akarat. Mindezeket a történelmi emlékezet, a történelmi valóság, a magyar írástudók sokasága századról századra megcáfolta, megcáfolja.

Árpád fejedelem és a hét vezér szoborcsoportja a Hõsök terén álló Ezredéves (Millenniumi) emlékmű középső talapzatán. MTI/Bizományosi: Jászai Csaba

Erről azért kell beszélni, mert különben nem tudjuk megérteni sem Árpád fejedelem és a hét törzs győzedelmes ütközetét Pozsonynál, 907-ben a Nyugat összesített haderejével szemben. Nem tudjuk megérteni szent királyaink (Szent István, Szent László…) vagy árpádházi királyaink (II.András, IV. Béla) a haza védelméért tett erőfeszítéseiket, országépítő munkájukat vagy alkotmányosságunk megteremtését az Aranybullával. Nem tudjuk megérteni Nagy Lajost vagy a Hunyadiakat – Jánost és Mátyást, majd a török elleni végvári harcokat, nem tudjuk megérteni a Zrínyieket, a hadvezért és költőt, a Miklósokat, Pétert és Zrínyi Ilonát, Thökölyt, avagy Bocskayt, Bethlent, Rákóczit, Bercsényit, nem tudjuk megérteni amiért harcoltak, akiknek útja, szellemi öröksége a reformkor után egyenesen Petőfiékhez, Kossuthékhoz, Széchenyiékhez, Wesselényiekhez és Batthyányékhoz vezetett. Sorolhatnám tovább nagy elődeink hőstetteit.

Egyszóval nem tudjuk megérteni a magyar nemzet történelmét ezek nélkül. A múlt valódi történései nélkül nem érthetjük meg, hogy miért tört ki az 1956-os forradalom-és szabadságharc. Ezek a küzdelmek mind-mind összefüggenek, mert a nemzeti érzés, a közösségi érzés, a hét vezér vérszerződésének fogadalma, az egymásért tett eskük sora évszázadok óta belénk ivódott. Magyarságtudat nélkül az elmúlt másfélezer évben egyetlen ősünk sem rántott volna kardot, nem feszítette volna meg az íját, nem vett volna kezébe később pisztolyt, puskát, nem irányította volna az ellenségre az ágyúit… vagy nem fogott volna kezébe pennát, hogy megfogalmazza: mennyire szereti a hazáját, ezt az országot, Magyarországot. Nagy nemzeti költőink századról századra erről tesznek tanúságot. Mielőtt visszamennénk a nagyon-nagyon régmúltba és igazolnánk mindezt, először Petőfi Sándort, a forradalmár költőnket kell idéznem, aki az Élet vagy halál című versében mindent megfogalmaz magáról, rólunk, amit nem sokkal a szabadságharc bukása előtt írt:

…A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Kisbarnaki Farkas Gyula irodalomtörténész írja, már nagyon korán rádöbbent arra, hogy a magyar magányos nemzet, talán a világ legmagányosabb nemzete. Aztán folytathatnánk Zrínyi Miklóssal, aki azt mondja, hogy nincs nép, mely segíthetne rajtunk és nincs hazánk Pannónián kívül. Babits Mihály tovább megy. Felteszi a kérdést, hogy mi a magyar? Nem az a kérdés, hogy ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Petőfi, aki nem is volt tiszta magyar – folytatja Babits – többet mond nekem errenézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki jelenség… Egyszóval a magyarság élő valami és kiterjedése az időben van.

Ismeretlen festő Wiedemann eredetije után. “Magyar költők arczképei”

Hát nem gyönyörű, ahogy költőnk a magyarságról vall? Ezt tagadják időről időre, most a neomarxisták, a neoliberálisok, a kozmopoliták, akik tagadják a magyarságot, hazudják a magyarságukat. Tagadják a tizenötmillió magyart, tagadják a határon túl élő, erőszakkal elszakított nemzettestvéreinket, az összmagyar nemzetet. Szentgyörgyi Albert Nobel-díjas tudósunk, Teller Ede a hidrogénbomba atyja, Márai Sándor költőnk, Wass Albert, Nyírő József… soha nem tagadták meg magyarságukat, vagy székelységüket, mert a magyar nyelv, a kultúra, Kárpát-medence összezárt, színes, mégis védelmet nyújtó tájvilága elválaszthatatlanul összeköt bennünket. Ami lényeges és kijelenthetjük: a magyarság történelme során – különösen most – nem csupán egy-egy külföldi politikai hatalommal mérkőzött, mérkőzik, hanem egy ellenséges hittel és életformával is. József Attila is ezt a szellemi, lelki örökségét vetette papírra, amikor megírta gyönyörű versét a gyalázatos trianoni békediktátum után, a Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!…
…Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk…
…Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

József Attilának ez a verse, ha még részleteiben is, de Petőfi Sándor vészkiáltásával ér fel, amit már idéztem, Élet vagy halál. Nem tudom miért gondolják az idegen fegyverekkel hatalomra került egykori uraink, a kommunista Rákosi és Kádár, hogy ezt a József Attila verset is törölték önkényesen 1948 után a költő összegyűjtött verskötetéből. Ez is a felejtés, az erőszakos emlékezettörlés egyik módszere volt. Csak annyit elfelejtettek, hogy a történelemben lehet tiltani, elhallgattatni bármit is, a tények, tények maradnak, ami megtörtént azt nem lehet kitörölni. Csak egy ideig.

József Attila (j) költő a forradalmi líra világviszonylatban is kiemelkedő alakja beszélget 1937. év elején Thomas Mann-nal (b). MTI Fotó: Reprodukció

Árulóink, hazánkat elárulók mindig voltak, de mostanság ez a szenvedély nagyon felerősödött. Moszkva helyett ott csaholnak jelenleg Brüsszelben, Washingtonban: mindenhol, itthon is, ahol el lehet adni jó pénzért Magyarországot. Érdemes felidézni a régmúltból azokat az eleinket – csak néhányat, hiszen rengetegen vannak – akiknek szent volt a magyar föld, a magyar haza, akik életüket áldozták azért, ami magyar és eszükbe sem jutott labancnak állni. Mit jelent tehát magyarnak lenni?
Janus Pannonius írja:

Eddig Itália földjén termettek csak könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dícsőbb, s általa híres e föld.

Szkárosi Horvát András Istenhez fordul:

Vedd el már mirólunk az sok ellenséget,

Vedd ki mi közülünk az sok gyűlölséget.

Milyen ismerős. A XVI. századi költőnk akárcsak jelenleg, hasonló gondokkal bajlódott. Balassi Bálint a végvári harcok után egy időre elbúcsúzik szülőföldjétől:

Ó én édes hazám, te jó Magyarország,

Ki kereszténységnek viseled paizsát,

Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát:

Vitézlő oskola! immár isten hozzád!

Stefka István ünnepi cikkének második része holnap reggel lesz olvasható.

Vezető kép: Forradalom és szabadságharc 1848–49-ben / Bellony László festménye