Már gyászt sem érzünk, csak fásultságot – Itt tart a magyar foci

Még érintettként sem volt könnyű ébren végighúzni a magyar válogatott fehéroroszországi vendégszereplését, de az lehetett az ember érzése, mintha maga a csapat sem lenne különösebben érintett. Végül döntetlent sikerült elérni egy a miénknél alacsonyabban rangsorolt csapat ellen, amiben az egyetlen pozitívum, hogy idén először nem kapott ki Georges Leekens csapata.

Amikor mi támadunk, akkor a kapuhoz felérve úgy kezdenek ötlettelenül toporogni a játékosaink, mintha tele lenne a nadrágjuk, az ellentámadásból viszont az ellenfél egy-egy elleni helyzetben képes átjátszani a védőinket, aztán néhány passzból helyzetet teremtenek, és Gulácsi vagy a szerencse kell ahhoz, hogy megússzuk a gólt. Legalábbis az első félidőben lehetett ilyen benyomásunk, hiszen a második félidőben gyakorlatilag már pillanatunk sem volt a fehéroroszok kapuja előtt, ugyanakkor Gulácsi többször is komoly nyújtózással mentette meg a csapatot. Kész csoda, hogy egyetlen kapott góllal lehoztuk a találkozót; meglepő módon csupán egy pontrúgás, egy szöglet után volt képes betalálni a sokkal ötletesebben, kombinatívabban játszó hazai együttes, még az első félidőben. Erre néhány percen belül válaszoltunk, Dzsudzsák szabadrúgásából Varga Roland fejelt a hálóba. A fehéroroszok megérdemelték volna a győzelmet, mi elkerültük a vereséget, de nincs minek örülnünk.

Leekens a meccs után azon zsörtölődött, hogy ismét pontrúgásból kaptunk gólt, pedig amiatt legalább ilyen bosszús lehetne, hogy jellemző módon csak pontrúgásból tudtunk betanult gólt szerezni. Nemcsak az ötlet hiányzik a játékunkból, ez csak a tünet, hiszen valójában nyilvánvalóan a koncepció sincs meg. Nem tudjuk, hogyan kéne játszanunk, miért úgy, és azt hogyan valósítsuk meg. Ilyen állapotban addig a kérdésig már igazából el sem jutunk, hogy milyen játékstílus lenne nekünk a legmegfelelőbb, ami illeszkedne a magyar játékosok habitusához, észjárásához. Csak kínosan vergődünk, és egyre kilátástalanabb az egész.

És a probléma nem új keletű. Egy-egy fellángolást – mint a 2016-os Európa-bajnokság – kivéve, majdnem harminc éve látványosan ez a bajunk, de valójában lassan fél évszázada a félig megvalósított koncepciók közt vergődik a magyar foci, amely elhagyta a saját, addig remekül működő stílusát. Azt látjuk, hogy más országok 8-10 év alatt komplett fociprogramokat visznek sikerre, a semmiből focikultúrát teremtenek, világversenyekre jutnak ki, a nemzetközi élmezőnybe tartozó játékosokat nevelnek ki, mi viszont már háromszor ennyi időt töltöttünk el a vert mezőnyben, örökösen a jövőben bízva, a csapatépítés elején járva, a leghitványabb kifogásokat hallgatva edzőktől, játékosoktól, szakemberektől. Miközben olyan korábbi futballtörpék, mint Izland vagy Wales képesek hozzájuk illeszkedő játékfelfogást meghonosítani, mi csak nézegetjük az évkönyvekben a fekete-fehér fényképeket, és megemlékezünk a negyven, majd, ötven, aztán hatvanéves 6:3-ról… Öt év múlva hetven éves lesz, és már senki sem él abból a csapatból.

Barátságos mérkőzés:
FEHÉROROSZORSZÁG–MAGYARORSZÁG 1:1 (1:1)
Breszt, 9000 néző, v.: Lapocskin (orosz)
gólszerzők: Szaroka (26.), illetve Varga R. (29.)
sárga lap: Pátkai (88.), Varga J. (88.)

Fehéroroszország: Gorbunov – Sitov, Volodko, Majevszki, Szivakov – Dragun, Poljakov, Kiszlja (Karnickij, 62.) – Sztaszevics (Skavis, 81.), Szaroka (Gyenyisz Laptev, 71.) – Szavickij (Kovaljov, 71.)
Magyarország: Gulácsi – Lovrencsics, Vinícius, Kádár, Szabó J. – Elek (Pátkai 70.), Nagy Á. (Vadócz, a szünetben) – Varga R., Kleinheisler (Varga J. 78.), Dzsudzsák (Sallai 65.) – Szalai (Böde 65.)