Az 1956-os forradalom kitörésekor a pesti srácok szívébe volt írva az előző nagy szabadságharc, 1848 üzenete; megtörni a nemzetet sorvasztó zsarnokság erejét, lerázni az önkényt. A műegyetemisták ugyanúgy pontokba szedték követeléseiket, mint a márciusi ifjak, Sinkovits Imre pedig többször is elszavalta a Nemzeti Dalt a pesti utcán. 1956 után a két szabadságharc emlékezete összekapcsolódva élt tovább, a kádári hatalom rettegte a március 15-éket. A rendszerváltásig minden március idusa egy külön kis szabadságharcot jelentett a kommunista diktatúra ellen. Pákh Tibor, ’56-os elítélt szerint a ’80-as években is voltak forradalmárok, akik vállalták a folytonos vegzálásokat, a gumibotozást, csak róluk valahogy elfeledkeztünk. Wittner Mária, ’56-os forradalmár szerint a szabadságharc szellemi szinten ma is folytatódik, hiszen a kommunisták szellemi örökösei, Gyurcsány és társai ma is itt élnek közöttünk és akarják a hatalmat.
Bár a Rákosi-diktatúra idején, ha szóba került a 1848-as szabadságharc, akkor az iskolákban kizárólag a Szovjetuniónak a népek szabadságáért hozott áldozatáról, a Vörös Hadsereg felszabadító háborújáról lehetett beszélni, otthon a négy fal között azért mégis sokan voltak, akik elsuttogták az aradi vértanúk nevét. Így valódi szabadságharcunk lángja a sztálinista diktatúra idején sem hunyt ki. Nem véletlen, hogy ’56-ban a műegyetemisták a márciusi ifjak lelkesedéséből merítettek erőt, amikor pontokba szedték követeléseiket.
A nyolcvanas évek szabadságharcosai
Wittner Mária, ’56-os szabadságharcos úgy emlékszik, hogy természetes volt számukra, hogy ugyanazért az ügyért, vagyis a nemzeti függetlenségért harcoltak ’56-ban, mint annak idején Petőfiék, bár tény, hogy a szovjetekkel való véres összecsapások idején nem sok idejük volt nosztalgiázni, a párhuzamokon gondolkodni. Pákh Tibor, akit ’56-ot követen is számos alkalommal meghurcolt a kommunista rendőrség, fájlalja, hogy ma már kevés szó esik a ’80-as évek szabadságharcosairól, akik ’56 mártírjaihoz hasonlóan hősök voltak:
Kristálytisztán emlékszem az 1984-es, meg a ’86-os március 15-re. Egész nap, egészen estig vonultunk a város különböző pontjain. A mai Március 15-e tértől fel a Várba és vissza. Emlékszem a fő hangadók arcaira és arra is, hogy miket skandáltak. Volt egy srác, aki mindig ott tüntetett velünk a rendszer ellen, állandóan azt kiabálta, hogy: aki magyar, velünk tart... Annyira sajnálom, hogy ma már nincsenek benne a nemzeti emlékezetben ezek az emberek, konkrétan név szerint. Ma már mindenki főként a Lánchídi csatára emlékszik, pedig előtte is voltak komoly megtorlásokkal végződő rendszerellenes megmozdulások.
Menetrendszerű rendőri zaklatás március 15-én
Pákh Tibort a ’80-as években szinte minden március 15-e előtt felkereste a rendőrség; megverték vagy elhurcolták, hogy ne vehessen részt a tüntetéseken, amelyeknek egyik meghatározó személyisége volt.
Kaptam verést is, de sok volt a nagyon bántó verbális agresszió is a rendőrök részéről. Emlékszem volt, hogy egy olyan rész mellett haladtunk el kocsival, ahol meszes gödrök voltak, és akkor jó hangosan azon viccelődtek, hogy a lengyel kollégáik Popieluszkót, a római katolikus papot is egy ilyenbe lökték bele miután kinyírták. Mindezt elszenvedtük, ugyanakkor arra mérhetetlenül büszke vagyok, hogy az ’56-os forradalommal jelentősen hozzájárultunk ahhoz, hogy a Szovjetunió elveszítse a “harmadik világháborút.”
Szellemi harc
Wittner Mária úgy látja, hogy 1956-ban sokat tettek azért, hogy végül eljöjjön a szabadság korszaka, viszont még ma sem dőlhetünk hátra.
1956-ban fegyverrel harcoltunk azért, hogy kivívjuk a szabadságot. A szabadságharcot azonban ma is folytatnunk kell, immár nem fegyverrel, hanem szellemi szinten, mert a kommunisták szellemi örökösei, Gyurcsány és társai itt élnek közöttünk. Ők a globalizmus elkötelezett hívei, ellenük és eszméik ellen kell harcolnunk a nemzeti függetlenség nevében.
László Petra és Ferkó Dániel kisfilmje
Facebook
Twitter
YouTube
RSS