Marco Rossi a magyar „futballszakma” valóra vált rémálma

A sikert nem kell megmagyarázni, a kudarcot pedig nem lehet – így szól Buzánszky Jenő híres mondása. Mezey György, a magyar futball legtekintélyesebb élő tudora most maga írta le ennek ellenkezőjét, ami egyben a magyar foci félévszázados mélyrepülésének szellemi háttere: a kudarcot nem kell megmagyarázni, a sikert pedig nem lehet. Abban az országban, ahol máig nem magyarázta meg senki, miért kellett eltérni a bevált, szervesen kifejlődött saját futballkultúránktól, hogy helyette néhány évente más európai futballkultúrákat másoljunk bénán és főleg sikertelenül. Ebben az országban most a futball doktora is érzi, hogy meg kéne magyarázni Marco Rossi csodatételét. Érzi, de sikerülni már neki sem fog.

Ötven év kiábrándító kudarcai, meddő reménykedései, kilátástalan teljesítményei, a szurkolók számára is fájdalmas megaláztatásai sem tudták elérni azt, amit Marco Rossi csapatának mostani bravúrsorozata: a magyar futballközegben felbukkant az igény a magyarázatra. A csapataink (válogatottak és klubok) nyugodtan mímelhetik a focit, produkálhatnak siralmas játékképet és siralmas eredménysort, a szakembereinknek fél évszázada az a legfőbb munkája, hogy ontsák ránk a pofátlan kifogásokat, miért nem lehet, miért ez a realitás.

Aztán jött ez a Magyarországon kívül ismeretlen olasz edző, és nem kifogásokat talált ki, hanem egy ütőképes válogatottat. Az alibista, kontár, kéz-kezet-mos magyar futballszakma pedig, amely kenyérféltésből mindig is ódzkodott a külföldi szövetségi kapitányoktól, elkezdte érezni, hogy van mit megmagyaráznia. Mert ha most lehet, akkor miért lehet, és eddig miért nem lehetett? Pontosan ettől félve ellenezték mindig, minden erejükkel a külföldi szövetségi kapitányt, ami most történik.

Mert mi van, ha egyszer csak egy külföldi edző bebizonyítja, hogy a magyar futballszakma nem ért a focihoz?

Ne legyen többé olyan, amilyen eddig volt!

Olyan bravúrsorozatot produkál most a válogatott – beleértve a Nemzetek Ligája B-sorozatából feljutást, az Európa-bajnoki döntetlent a franciákkal és németekkel, az angolok oda-vissza megverését és a németek elleni újabb döntetlent a Nemzetek Ligája A-sorozatában –, hogy ez még a közben becsúszott, akár kínos vereségek mellett is szédítő. Az eredmények csak az érem egyik oldala; legalább ilyen fontos, hogy a csapat ránézésre is tudja, mi a feladat, a játékosok nem bamba szerencsétlenségek a pályán, hanem egy rendszer tudatos alkotóelemei. A néző pedig azt látja, hogy van terv, van megoldási ötlet, van meccsforgatókönyv, és úgy általában van képe a játékunknak – vagyis van képességünk. Van stílusunk. Az elmúlt öt évtizedben játszattak már itt velünk német, holland, olasz meg mindenféle focit, csak egyfélét nem: magyart. Pedig az 1920-as évektől a ’60-as évekig virágzó futballkultúránkat nem a szél hordta össze – ugyanúgy volt neki oka, mint a mostani bravúreredményeinknek.

Látszik a játékunkon a tudatosság, a stílus, és hogy mindenki tudja a saját feladatát. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Az, hogy a világélvonalba tartozó magyar válogatott- és klubfocit pofozógéppé züllesztették, az hazaárulást súroló gaztett. Az, hogy a ’90-es évektől végképp reménytelenné vált dagonyázásból nem emelték ki a fejüket az edzők, az edző- és játékosképzők, az csúf szégyen. Az, hogy nem volt érdemi igény szakmai berkekben a jobbra, a fejlődésre, pláne az önképzésre, mert a nemzetközi mércével összemérhetetlen, lehangoló állandóság biztosította a jó megélhetést a kontár derékhadnak – ez pedig erősen elgondolkodtató. El is gondolkodtak rajta páran. Az m4sport.hu-n például szakmai cikk jelent meg, ami akkora esemény, hogy remélhetőleg korszakhatárt jelöl.

Marco Rossi válogatottja megingatta a futballanalfabéta futballszakma cinkos összekacsintására és felelősségkerülésére épülő rendet.

Úgy sejtem, van annyi életösztön az eddigi rend haszonélvezőiben, hogy alig várják a válogatott visszaszürkülését „oda, ahol a helyünk van” (Istenem, hányszor hallottuk ezt! – VKL) és persze a számukra problémás Rossi bukását. Ha minden marad a régiben, akkor ők is maradhatnak – ez lehet az ő reményük. Pontosabban más nem lehet, mert a focihoz nem értenek, önképzésre pedig lusták.

A múlt kínjában beismeri, hogy semmit sem ért

És akkor jött Dr. Mezey György, egyetemi docens, korábbi többszörös szövetségi kapitány, hosszú időn át az edzőképzésünk feje, akit futballberkekben doktornak neveznek, és ő szerényen engedi is. Máig ő a magyar futballszakma egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tekintélye, akiről még a bírálói sem állítják, hogy ne értene a focihoz, legfeljebb azt, hogy nem jól. A hazai mezőnyben számos futballsikert ért el edzőként, és a szovjetek elleni 6:0-s csapás ellenére is ő az utolsó, aki vébére vezette a nemzeti csapatunkat. A tésztaügy égett rá, pedig az csak a jéghegy csúcsa. Beckenbauer azt hitte, átverés, ezért eljött megnézni, hogy Mezey a déli kánikulában edzi a csapatát. A futballdoktor a tavaszi, havas osztrák hegyekbe vitte a válogatottat az 1986-os világbajnokság előtt edzőtáborozni, hogy szokják a mexikói magaslati nyarat. Mezey játékosai – tészta ide vagy oda – 2–3 kilóval a rendes versenysúlyuk alatt voltak, amikor megérkeztek a világbajnokságra. Ez a szakember, aki ilyen múlttal másfél évtizedig volt a magyar edzőképzés vezetője, a 4:0-s angolverés után szükségét érezte, hogy leírja: semmit sem ért a válogatott sikereiből.

Mezey György (balról) átveszi a Magyar Labdarúgó Szövetség életműdíját Vági Márton MLSZ-főtitkártól és Nyilasi Tibor egykori válogatott labdarúgótól, az MLSZ elnökségi tagjától az M4 Sport – Év sportolója gálán a Nemzeti Színházban 2020. január 16-án. Fotó: MTI/Illyés Tibor

„Azt is ki merem jelenteni, hogy ami ott történt, szakmailag megmagyarázhatatlan.”

Igen, amihez nem ért az ember, az megmagyarázhatatlan számára. Ilyenkor szokás egy hozzáértővel elmagyaráztatni, ha valóban érdeklik az embert a válaszok.

„…a szakértők nyilakkal, satírozásokkal, lassított mozgásokkal próbálták magyarázatként bemutatni: Marco Rossi hogy is építette fel csapatunk játékát (…) a magyarázatokból, rajzokból semmit sem értettem. Pedig könyvet is írtam, edzésvázlatokat tettem közzé egykori válogatott csapatom csapatjáték-taktikai építkezéséről.”

Durva beismerés – kár, hogy nem annak szánta. Íme, a magyar foci két emberöltőnyi vesszőfutásának szellemi iskolája.

„Ez a »ki hova nyit, hogy Fiola felérjen«, meg az angol letámadások kivédései, meg a négyről háromra váltás előnyei. Hallom, mondják, olvasom. Ezek azonban nem mások, mint íróasztali rémálmok.”

Hihetetlen, hogy hol tart már a nemzetközi futball, ugye? Mindenféle izgalmas taktikai elemek, hogy túljárjunk az ellenfél eszén.

„Erőlködések, hogy a magyarázhatatlan siker mögött tudatos gyakorlást mutassanak be mint a magyar győzelem legfőbb elemét.”

A sikert nem lehet megmagyarázni, még véletlenül sem észmunka, a dolgok kitalálása, begyakorlása, majd élesben jól végrehajtása áll mögötte. Nem! Csak úgy magától jött, idepottyant nekünk az égből.

„…a magyar futball megérdemelte ezt a ritkán előforduló kiugró sikert.”

Jól van, mégsem csak úgy magától pottyant ide az égből az a siker. Megvan a szakmai magyarázat: megérdemeltük – hát ezért jött.

Mezey szerint nem a szellemi háttér, a tudatos felkészülés, az önazonos játék és a megfelelő begyakorlás eredménye, hanem valami megmagyarázhatatlan csoda. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ezután még több bekezdésen át értekezés a stadionépítések fontosságáról (teljesen jogos – VKL), a válogatottban szereplés lelki többletéről, az utánpótlásképzésünk, a tömegfutballunk és az edzőképzésünk nagyszerű fejlődéséről (különös, hogy mégis külföldi edző kellett a sikerekhez – VKL). Elismeri Marco Rossi teljesítményét is, mert megtalálta a „legharmonikusabban összeillő válogatottat”. Mintha egy kiváló autóról a műszaki részletei helyett azt mondaná egy „szakember”, hogy nagy szeretettel gyártották le. Végül a felelősségkerülő magyar futballszakmához szorosan kapcsolódó önbecsapás is megjelenik: Mezey tetoválásokról szóló, egészen szürreális fejtegetése szerint a külföldi fociban a passz minőségénél már sokszor fontosabb, hogy látszódjon a tetoválás, de „nálunk még őszintébb és támogatóbb a futball világa”. Kegyeleti okból most nem sorolnám fel az „őszintébb és támogatóbb” futballvilágunk égéseit.

Nos, ennyi a mondanivalója a magyar foci ma élő legnagyobb szaktekintélyének arról, hogy immár folyamatosan megkeserítjük komoly nagycsapatok életét, és agyonvertük a világ egyik legjobb csapatát. Amit Mezey György írt, az nem cikk, pláne nem szakmai cikk, hanem látlelet a focink szellemi hátországáról.

Előre, nem hátra!

Ideje elszámolni az eddigiekkel.

• Mit tett a magyar focival a magyar edzőtársadalom és menedzsment a ’60-as évek óta?
• Hova lett az a szaktudás, amit a magyar foci a kezdetektől a ’60-as évekig felhalmozott és könyvekben máig elérhetően megörökített?
• Hogyan veszhetett el a magyar futball Aranycsapat által csúcsra járatott, az egész világ által máig csodált játékstílusa, innovációs képessége?
• Hogyan korcsosulhatott odáig a magyar futballszakma háttere, hogy ezt a régi, megörökített tudást nemhogy nem alkalmazza sem a játékosok, sem az edzők képzésében, hanem gyakorlatilag a létezéséről sincs tudomása?

Látványos brazilverés az 1966-os világbajnokságon – a magyar futball aranykorának utolsó nagy dobása (kép forrása: magyarfutball.hu)

Ami pedig a felelősségnél is sokkal fontosabb:

• Mit tesz a magyar futballszakma és -vezetés, hogy a minket egykor a világ csúcsára repítő futballszellemiség és stílus hazatérjen?
• Foglalkozik vele a magyar futball vezetősége, hogy mit tudtunk mi a fociról a régi időkben?

Arról a tudásról van szó, amelyből az olasz futball támadójátéka, továbbá a brazil, a holland és a Barca-stílus kinőtt.

• Számon tartja, használja, továbbgondolja a magyar futballtudást őrző szakkönyveket az MLSZ, az edzőtársadalom, a játékos- és az edzőképzés?
• Van szakmai fóruma, lehetősége ennek a továbbgondolásnak, fejlesztésnek?

Ezeket hiába kérdeztem az MLSZ-től fél évvel ezelőtt, semmiféle választ nem tudtak kicsiholni magukból. És rövidtávon a legfontosabb kérdés:

Megkérdezi most valaki Rossitól, hogy hogyan csinálja, és mit csinál másképp, mint az eddigiek?

Megkérdezi a magyar edzőtársadalom Rossitól, hogy hogy csinálta? Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Égi szerencsénk, hogy Marco Rossi nemcsak egy kiváló edző, de kellő érzelmi intelligenciája is van hozzá, hogy felmérje, hova került. Magyar játékosok közt van, akik magyarul beszélnek, magyarul forog az agyuk, ezért magyaros focit érdemes velük játszatni. Rossi hozta a maga tudását az olasz futballkultúrából, de nem egy az egyben akarta a mieinkre nyomni a saját világát, ahogy például Erwin Koeman tette, hanem alkalmazza. Nem beszélve arról, hogy a magyar futballszakma derékhadával ellentétben őt érdekli, hogy mi az a magyar futballhagyomány, a stábja segítségével utána is ment a dolognak, az eredmény pedig szemmel látható: nemcsak kitömtük az angolokat, hanem az egész történet úgy nézett ki a pályán, hogy attól elolvadt a magyar futballrajongó. Mert ő is magyarul beszél és magyarul forog az agya, tehát ösztönösen a magyaros focit találja szépnek.

A magyar edzőknek, edzőképzőknek, játékosképzőknek, mindezek szellemi alapjaiért felelős szakembereknek bőséges okuk lenne számot tépni, és besorakozni Marco Rossi ajtaja elé azzal, hogy tanulni szeretnének. Félő, hogy nem fogják megtenni. Itt jön képbe az MLSZ, hogy szakítson végre a felelősségkerülés és a langymelegben dagonyázás mindent megmérgező szokásával a magyar fociban.