Megnyomorított életek, kettétört gerincek, tönkretett egyházak, szétvert társadalom – A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára

1919-ben még csak felvillantották, mire lehet tőlük számítani. Többre akkor nem tellett, mert a Tanácsköztársaság 133 terrorral átitatott nap után csúfosan megbukott, a gyilkos rendszer működtetői pedig eltakarodtak a hatalomból. Aztán 1945 után elérkezett az ő világuk. Építhették a „népi demokráciát”. Nyomukban elhurcolások, letartóztatások, megkínzások, kivégzések jártak, a paraszti társadalom és az egyházak megtörése, valamint a nemzettudat elsorvasztása. Mert nekünk kommunistából is a legalja jutott…

A kommunisták létezésüktől fogva csak a terrort, a vérontást ismerték. 1919-ben elsők között szervezték meg a Vörös Őrséget, 1945 után a Politikai Rendészeti Osztályt (a későbbi ÁVO/ÁVH elődjét), a forradalom után pedig a pufajkás karhatalmat, majd a Munkásőrséget. Ezért a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján ahelyett, hogy Kovács Béla kisgazda főtitkár 1947. február 25-én bekövetkező letartóztatásának történetére szorítkoznánk, érdemes és ajánlatos inkább feleleveníteni, hogy milyen jóvátehetetlen bűnöket követtek el nemzetünk ellen a vörös csillag jegyében. Érdemes és ajánlatos, mert a gyalázatos emlékű Rákosi-, majd Kádár-korszak rémtettei egyre gyakrabban válnak viszonylagossá és merülnek lassanként a feledés homályába, miközben Nyugaton hosszú ideje zajlik egyfajta reneszánsza azoknak a marxista eszméknek, amelyek előidézői voltak a világ nagy részén végigsöprő és összességében több mint százmillió életet kioltó bolsevik–kommunista terrornak.

Péter Gábor altábornagy, az Államvédelmi Osztály vezetője és Kádár János, a Magyar Kommunista Párt főtitkár-helyettese egyaránt kommunista bűnök legfőbb felelősei közé tartozik.
Fotó: MTI/Kovács Géza

A paraszti társadalom tönkretétele

A paraszti réteg tudatos kivéreztetése és elsorvasztása talán mind közül a súlyosabb bűne a kommunistáknak. Ez a társadalmi réteg volt ugyanis a magyarság ezeréves társadalmi tartópillére, amely több tekintetben is a fundamentumát adta a nemzetnek. Lélekszámát tekintve is a parasztság képezte a magyarság túlnyomó többségét, így demográfiai szempontból is ők voltak a nemzet fennmaradásának kulcsfontosságú rétege. De emellett ők testesítették meg a magyar morált, a magyar erkölcsöt, és nem véletlen a köznyelvben máig élő kifejezés a józan paraszti észről, amely egyszerre tükrözi, hogy a parasztság két lábbal áll a földön, miközben igenis életre való és megvan a szükséges értelme is ahhoz, hogy sikerrel vívja meg mindennapos harcát a fennmaradásért.

Részben ez okozta, hogy ez a réteg sosem lett a kommunizmus híve, csak kényszerből lépett be a termelőszövetkezetekbe, kényszerből jegyzett békekölcsönt. Ezzel viszont halálra ítélte magát a gyökértelen, internacionalista, a magyar néplélektől eleve rettegő és idegenkedő kommunista rendszerben. Rákosiék jól tudták, hogy ez a társadalmi réteg a családja mellett a földjéhez kötődik a legjobban, így nem lesz könnyű dolog a parasztság megtörése. Végül brutális erőszakkal oldották meg a kollektivizálást és a mezőgazdaság kommunista típusú kialakítását.

Ahhoz, hogy a paraszti társadalom tagjaival szemben erőszakkal fel lehessen lépni, és ez ne váltsa ki adott esetben még a vidéki kommunista szimpatizánsok, egyszerű párttagok értetlenségét, netán haragját is, meg kellett teremteni a feltételeket. Fontos volt, hogy a kommunisták által általánosan alkalmazott „bűnbakképzés” egyes paraszti csoportokra is ráirányuljon. Mivel a Horthy-korszak nagybirtokosai, valamint az arisztokraták eleve a régi rendszer képviselőiként lettek aposztrofálva, kézenfekvő volt, hogy ezt a gondolatmenetet továbbfejlesztve kerüljön kijelölésre az „ellenség”.

Gyulaj, 1951. május 29. Baráth József 34 holdas gazdát a bíróság 15 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Magyarországon 25 hold feletti földdel a paraszt kuláknak számított, de ha egy szegényparaszt a párt útjában volt, könnyen megkaphatta a „kulák” minősítést. A Rákosi-rendszer perekkel, rendőri, ÁVH-s zaklatással, internálással, megfélemlítéssel mindent elkövetett a „kulákság” felszámolására. Fotó: MTI/Papp Jenő

A parasztság anyagilag leginkább jómódú rétegét már a cári Oroszországban kuláknak nevezték. Ez alapvetően nem volt negatív jelző, csak a bolsevik hatalomátvétel és a Szovjetunió megalakulása után vált azzá. Onnantól kezdve a kulák, mint jelző, rokon értelmű kifejezése lett a „népellenségnek”, a „szabotőrnek”, aki szándékosan folytat „aknamunkát”, hogy „aláássa a kommunizmus építését”. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik a mezőgazdaság szocialista átszervezésének fő akadályozói. A kulákokat a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. Huszonöt hold lett a birtokhatár, akinek annál nagyobb földje volt, lényegében hivatalosan is kulákká minősíttetett. Emellett kulák lett az is, akinek öt holdnyi, vagy annál nagyobb szőlője volt, és szintén azonnal kulákká nyilvánították a cséplőgép-tulajdonosokat, valamint a malmok üzemeltetőit, esetleges tulajdonosait. Amennyiben valakinek nem volt ekkora földterülete, nem volt cséplőgépe sem, de bármilyen tekintetben „vétett a népi demokrácia” ellen, szintén bármikor kulákká minősülhetett.

A kulák mint fogalom Kádár János belügyminisztersége idején nyert igazán teret, illetve került be a rendőri, valamint ÁVO/ÁVH-s fogalomtárba is, mint üldözendő dolog. Birtokosa, vagyis az, akire ráfogták, hogy kulák, egyre inkább retteghetett. Elindult ugyanis a tudatos üldözés, a módszeres fellépés a paraszti társadalom tagjaival szemben.

„Felállítottuk azt a gyorsan mozgó különleges, operatív csoportot, amely gyorsan beavatkozik és ellátja a kulákok baját.”

„Van olyan falu, ahol kifejezetten kulák burzsoá diktatúra van. Ezért kell ezeken a helyeken különleges szervek segítségével, különleges módszerekkel beavatkozni. El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát… A mi hatalmunk igazságos és azért nincs szükségünk arra, hogy ezt a fellépésünket ilyen értelemben konspiráljuk… Azt mi nem bánjuk, ha az emberek beszélnek róla… Az akcióba mindenkor vonjuk bele a helyi rendőrség vezetőjét és mindenkor vegyen részt a helyi őrs minden tagja.”

 „Az új egyenruha egyik jelentősége éppen abban van, hogy a fejlődés irányát dokumentálja. Jobb a kulákot az új egyenruhában megverni, mert ez a megmagyarázásnak nem rossz módja.”

Mindhárom idézet Kádár János belügyminisztertől származik, mindhárom 1949-ben hangzott el a szájából a különböző pártértekezleteken. A manapság sokak által dicsőített, felmagasztalt Kádár János tehát nem csupán részt vett a kuláküldözésekben, de ő maga szabta meg annak fő irányvonalát és ellenőrizte, adott esetben kérte számon a fellépések hatékonyságát, eredményeit. Miként beszolgáltatási miniszterként hosszú ideig felügyelte a padláslesöpréseket Nagy Imre is.

Rákosi Mátyás pártfőtitkár 1948 és 1953 között élet és halál ura volt Magyarországon. A nevével fémjelzett korszak az egész magyar történelem legsötétebb időszaka volt. Fotó: Fortepan

A paraszti társadalom az 1956-os forradalom leverése után is átélt még egy erőszakos kollektivizálást, és bár később a „háztáji gazdálkodás” engedélyezésével javult a vidékiek helyzete, összességében a kommunizmus évtizedei szinte teljesen felszámolták a magyar paraszti társadalmat, amely a bolsevikok elévülhetetlen bűnei közé tartozik.

Az egyházak lefejezése

A magyarság az Árpád-kor óta keresztény nemzet. Ezt nem csupán egyházi, de kulturális és egyéb vonatkozások is visszaigazolják. A hit mindig is alapvető fontossággal bírt a magyar emberek életében, hétköznapjaiban. A kommunisták uralomra jutásával azonban sajnos 180 fokos fordulat következett be a magyarság és a kereszténység kapcsolatában.

A materialista, mélységesen istenellenes eszmerendszer szinte teljesen maga alá gyűrte társadalmunkat, amelynek részeként a kommunisták hadjáratot intéztek a történelmi egyházak ellen. Ennek oka nyilvánvaló volt: az általuk képviselt materialista, bolsevista szemlélet alapvetően ellentétes a kereszténységgel. De jól tudták azt is, hogy a vallásosság, valamint a keresztény élettel együtt járó értékrend, világlátás veszélyes a céljaik elérésére nézve. Veszélyes, mert a Jézus által felmutatott, újszövetségi törvények életképessége két évezred óta bizonyított tény, ezzel szemben a bolsevik kommunizmus tanainak sosem lehetett hosszú távú jövőképe.

A „Mária Királysága”, azaz a „Regnum Marianum” templom a Városliget szélén 1930-ban. A Rákosi-korszak tomboló egyházellenes terrorja idején, 1951-ben lerombolták, azóta sem épült újjá. Fotó: Wikipédia

Tisztában voltak ezzel a kommunisták is, ezért már 1945-től módszeresen támadták az egyházakat, igaz, ekkor még nem összpontosult olyan erő a kezükben, mint 1948-tól. Amint lehetőségük nyílt rá, támadásuk többfrontos lett és nem nélkülözte a terrort sem. Négy nappal az egységes bolsevik párt (Magyar Dolgozók Pártja) létrejötte után, 1948. június 16-án máris az egyházi iskolák államosítására vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalta az országgyűlés. A kommunista többség keresztül is vitte ezt, amelynek következtében 4885 egyházi iskolát államosítottak.

Az egyházi általános iskolák, valamint a főiskolák és az egyetemek mindegyike állami fennhatóság alá került. A reformátusoknak és a zsidó egyháznak mindössze egy középiskolája maradt, a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, valamint az egyéb felekezeteknek pedig egyáltalán nem maradt tanintézménye. Mindezek eredményeként csak a katolikus felekezet vonatkozásában közel egymillió (!) iskolás tanulót kényszerített a törvény állami – s ezáltal kommunista ideológiát képviselő – iskolába.

A fenti számadatok talán nem is tükrözik igazán, milyen megrendítő csapást mért ez a törvény a nemzetre, ugyanis az egész nemzet érintett lett, nemcsak az egyházak oktatási intézményrendszere. A dominóelv ugyanis itt is működött. Az államosítás után az addig ezekben az intézményekben pedagógusi-nevelői munkát végzők nagy többsége utcára került, más munka után kellett, hogy nézzen. Ezzel jelentősen csökkent az oktatás addigi – az egyházi iskolákat felekezettől függetlenül jellemző, rendkívül magas – színvonala.

Leverik a falról a névtáblát a péceli római katolikus iskola államosítása alkalmával 1948. június 16-án. A péceli iskola egyike volt annak a 4885 katolikus általános iskolának, amit kényszer-államosítással birtokba vettek a kommunisták. Fotó: MTI/MAFIRT/Kozacsek Elek

Ennél is nagyobb deficitet szenvedett el a nevelés. Hiszen az egyházi iskolák nem csupán az oktatás, de a nevelés, a humánus, becsületes, tisztességes emberré nevelés legjobb színterei is voltak. Az itt tanuló diákok erkölcsi nevelése, emberi tartása mindig is átlag feletti volt. Ez is odaveszett az államosítással, hiszen könnyű elképzelni, hogy egy olyan iskolában, tanteremben, ahol a Feszület helyére Sztálin vagy Rákosi portréja került – mert a személyi kultusz idején ez mindenütt így történt –, és ahol a keresztény értékrend tanítása helyébe a bolsevik értékrend átadása lépett, milyen erkölcsi nevelést kaptak a tanuló ifjúság tagjai. Ezzel két legyen ütöttek egy csapásra, hiszen egyszerre mértek csapást az egyházakra, és oltották be kommunista szellemiséggel az oktatást.

De nem érték be ennyivel, folytatták az egyházak lefejezését. 1948 karácsonyán (!) letartóztatták Mindszenty József hercegprímást, esztergomi érseket, akinek pere – a hírhedt pócspetri üggyel együtt – az egész Rákosi-korszak egyik legaljasabb, egyházellenes szégyenfoltja. A hercegprímás hányatott sorsa csak egy volt a sok közül, ugyanis – Havasy Gyula plébános atya gyűjtése szerint – a Rákosi-érában összesen 566 egyházi személyt (315 egyházmegyés papot, 224 szerzetest és 27 apácát) börtönöztek be, és ez csak a római katolikus egyházban szolgálók létszáma. Sokakat megkínoztak, számos pap (mások mellett Kiss Szaléz, Meszlényi Zoltán vagy Freesz József) életét veszítette a válogatott kínzások eredményeként.

Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök egyike volt a kommunisták által meggyilkolt mártír papoknak

Bár az 1956-os forradalom az egyházak életébe is felszabadulást és reményt hozott, a kedvező folyamatok itt is megrekedtek. A forradalom vérbe fojtásával és a kommunista visszarendeződéssel nemcsak az ország, de a történelmi egyházak szabadságának lehetősége is elveszett és – jóllehet az érett Kádár-korszakban a korábbinál némileg szabadabban működhettek, mint korábban – egészen a rendszerváltozásig nem is tért többé vissza. Bár 2010 óta az egyházak megbecsültsége szerencsére a helyére került, a kommunista időszakban elszenvedett törés utóhatásait máig nem heverték ki történelmi egyházaink.

A nemzettudat elsorvasztása

A sokszor elhangzó verdikt, miszerint nekünk a kommunistákból is a legrosszabb jutott, talán a nemzettudat területén érhető a leginkább tetten. Mert a „kollektívbe” mindenütt bekényszerítették a parasztembert vagy éppen a muzsikot, az egyházak is mindenütt ki voltak téve az üldöztetésnek, de azt, hogy a nemzeti identitást is ennyire tudatosan sorvasszák, sőt, üldözzék, az csak nálunk volt jellemző. Messze több volt ez, mint a „kommunista nemzetköziség”, amelyet betegesen hirdettek és terjesztettek.

Gyűlölték a nemzettudatot, és éppen ezért sorvasztották, sőt, irtották, ahol csak tudták. Márpedig a totális hatalomátvételt követően erre minden eszköz a kezükben volt. Ez a négy évtized, és ennek tudatos, nemzetellenes politikája drámaian mély nyomot hagyott a társadalomban. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem is hallhattak az elszakított területen élő nemzettársainkról, mert akár csak a létezésük felemlegetése is sovinizmusnak, nacionalizmusnak számított. Ennek máig ható eredménye, hogy sokan a mai napig románnak, szlováknak, ukránnak, szerbnek azonosítják a határon túli magyarokat, függően attól, hogy melyik elcsatolt részről származik.

A nemzettudat kérdése ugyanakkor az, amelyen keresztül a legnyíltabban tetten érhető, hogy a rendszerváltozás utáni közéletben kik voltak és kik ma az egykorvolt bolsevik-kommunisták szellemi örökösei.

Nyilvánvaló, hogy a szélsőségesen liberális, újabban zöld és ki tudja, milyen jelzőket magára aggató kör számít a kommunisták örököseinek, hiszen nemzetpolitikai kérdésekben ugyanazokat az árulásokat követik el, mint egykori szellemi elődeik, és sok esetben közvetlen rokoni felmenőik. Csak amíg a kommunizmus idején a „kommunista internacionalizmus”, addig ma az „egyesült Európa” jelszavával árulják el szakmányban a hazát, a nemzetet.

Apró Antal kommunista politikus unokájaként Dobrev Klára (balra) hű maradt a családi hagyományokhoz. Amíg a nagypapa Moszkvában, addig az unoka Brüsszelben árulja a hazát. Cseh Katalin momentumos politikusként az „új hullám” tagjaként végez hasonló tevékenységet.
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Mindezek ellenére talán éppen a nemzettudat az, ahol a legígéretesebb állapotot láthatjuk. Hiába négy évtized kommunista sorvasztása, majd az ezt követő húsz évnyi fékevesztett liberalizmus, mégis: létezik egy több milliós „kemény mag”, amely szereti a hazáját, büszke magyarságára és továbbadja ezt a nemzeti büszkeséget. Ennek a kemény magnak a megőrzése és lehetőség szerinti gyarapítása az előttünk álló időszak nagy feladata.

Összegezés

Komoly, sőt minden bizonnyal lehetetlen szociológiai vállalkozás volna annak feltárása, hogy a kommunizmus négy évtizede pontosan milyen mélységeiben mételyezte meg a magyar társadalmat. Úgyszintén lehetetlen megmondani, hogy egy mentálisan, de különösen a magyar érzület szempontjából egészségesebb korszakban mennyi időnek kell majd eltelnie, hogy megszabaduljunk mindattól, ami a kommunizmus alatt beépült társadalmunk lelkének mélyrétegeibe. Amint a fenti három terület is mutatja, a kommunista diktatúra éppen azokon a területeken intézett támadást a magyarság ellen, amely létezésünk legfontosabb fundamentumai voltak. Nem csupán a működésüket kísérő mérhetetlen terror és rombolás okán, de emiatt is örökre emlékezünk kell arra, mit tettek ezzel a nemzettel.

A nemzettudat totális elsorvasztására tett több évtizeden át zajló kísérlet szerencsére nem vezetett eredményre. Ma is létezik egy többmilliós tömeg, amely számára büszkeség magyarnak lenni és ehhez a nemzethez tartozni. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

Az a tény, hogy Kisfaludyval szólva „él magyar, áll Buda még”, valóságos csoda, amelyet minden erőnkkel óvnunk és őriznünk kell. Ezért a mai emléknap kapcsán ezért nemcsak az áldozatokról való méltó megemlékezés a feladatunk, hanem az is, hogy hozzásegítsük a következő nemzedékeket a tisztánlátáshoz. Soha többé kommunizmust, és semmi egyebet sem, amelyet az egykori vörös terroristák szellemi és – sok esetben – egyenes ági örökösei képviselnek!

Vezető kép: Az egykori recski haláltábor helyén felállított emlékmű. A szerző felvétele