Megvan a valódi konzervativizmus!

Tizenhárom éve kormányoz a Fidesz, jó néhány eredménnyel. A ciklus végére tizenhat évnél leszünk, ami a demokrácia mulandóságában már szabad szemmel is látható időtartam. Ennyi alatt már lehet maradandó dolgokat alkotni, sőt, elvárás is, hiszen minek kormányozna valaki ilyen sokáig, ha semmihez nem kezd vele. Az anyagi természetű dolgok megvalósításában aligha érheti szó a ház elejét: röhejes az olyan ellenzéki hadoválás, hogy nincs kormányzás, a Fidesz tulajdonképpen nem csinál semmit. A valóságban nemcsak új stadionok állnak az országban, hanem felújított kórházak, jócskán megváltoztatott gazdasági szerkezet és jogi környezet, a korábbinál jóval magasabb életszínvonal, ráadásul hamarosan az oktatásügyből is kisöprik az álmatag közalkalmazotti mentalitást, és belép a helyére a minőségelvűség. A szellemi természetű dolgok viszont mintha el lennének maradva ugyanebben az építkezésben, és a negyedik ciklusban is azon filozofál a jobboldal, hogy mit akarjon.

A kormány legszembetűnőbb eredménye maga a politikai siker – zsinórban négy, kétharmaddal megnyert választás, miközben az ellenfél indult régi MSZP-ként, új pártok sokaságaként, összehangolt baloldali pártokkal és közös listára fellapátolt baloldali pártokkal is, de mindegyikből megalázó vereség lett. A kormánypárt elképesztő profizmussal tanult meg választást nyerni. Mostanra nagyjából mindenki belátta, hogy Magyarországot Orbán Viktor és a Fidesz kormányozza, a baloldal választási győzelménél pedig reálisabb veszélyt jelent amerikai tengerészgyalogosok megjelenése a magyar partoknál, hogy némi demokráciát exportáljanak ide, Mucsára.

A belpolitika véget ért – annak a helyébe is a külpolitika lépett; a szellemtelen, impotens, agresszíven fenyegetőző hazai baloldal már csak a külföldi szolgálatoktól kapott brosúrák felolvasására van kalibrálva.

A tizenhárom évnyi kormányzás jogi szempontból sem hiábavaló, hiszen eléggé megváltoztatta a dolgokat a 2012-es Alaptörvénytől kezdve, egyelőre a gyermekvédelmi törvénnyel bezárólag, utóbbinak ráadásul őszre ígérik a szigorítását. Nem csoda, ha visít a baloldal, hiszen nemcsak a politikai siker, hanem a számára megfelelő jogrend is távolodóban van.

Az új jogi környezet, főleg az elkövetkező időket meghatározó kérdésekben egyértelműen állást foglaló Alaptörvényünk jó eséllyel maradandó lesz.

Gazdasági téren is elég egyértelmű a helyzet. Az utóbbi néhány járványos és háborús év mindent felforgatott ugyan, és az infláció erősen megütötte a magyar lakosságot, de ennek reagálása valószínűleg még túlságosan jelen idő ahhoz, hogy a teljes történetív szempontjából ítélhessük meg. Az ún. unortodox gazdaságpolitikát is kitartóan gyalázta a Magyarország nyugati kiárusításán dolgozó globalista baloldal azokban az években, amíg a globalista baloldal kormányzása alatt összehordott szemét kitakarítása zajlott. A szegénységen való siránkozásnál persze utána sem támadt jobb ötletük, amikor a szegénységben élők száma nagyjából a felére csökkent, az átlagos magyar alkalmazott és vállalkozó pedig egyaránt olyan életszínvonal-javulást élt meg, amilyet az elmúlt száz évben soha. Majd néhány év múlva visszatekintve kiderül, hogy az infláció európai összevetésben unortodox kezelése elhibázott volt, vagy az idő majd ugyanúgy a kormányt igazolja, ahogy a 2010–2020 közötti évek gazdaságpolitikája terén.

Noha a gazdasági siker mindig mulandó, az átalakult gazdasági szerkezet, a sokasodó techipari beruházások, az iparunkban egyre nagyobb súlyúvá váló kutatás–fejlesztés hátha maradandó lesz.

Az anyag mellé felépíteni a szellemet is

Focit mondjuk nem nagyon sikerült csinálni tizenhárom év alatt, ha azt nézzük, hogy milyen terveket soroltak fel az MLSZ 2010–2020 közti időszakra jósoló stratégiai kiadványában, és hogy például Belgiumban milyen focit csináltak nagyjából másfél évtized alatt, a 2000-es évek első felétől. Ugyanígy a teljes magyar sportnál lehet hiányérzetünk, hogy a kormány beletette a történetbe a korábbi anyagi háttér vagy tízszeresét, a szép új létesítményeket és az infrastruktúrát, az eredmények viszont csak stagnálásról, esetleg enyhe javulásról tanúskodnak.

Itt alighanem lenne mit igazítani az elvárásokon, hogy ne csak pénz legyen a magyar sportban, hanem szellem és lélek, azaz korszerű tudás és önazonos kultúra is. Ezeket hozzáadva már kiépülhetne egy olyan maradandó eredmény, mint például a Horthy-korszak egészen 1956-ig hasító sportvilága.

Hasonlóan egyértelmű a hiány a kormány által hosszú ideje hirdetett keresztény–konzervatív eszmeiség terén. Hogy a politikában mit jelent ez, az teljesen egyértelmű: nem a keresztényellenes, liberális erők nyerik a választást, és nem ők kormányoznak. Azt viszont már a kormány szellemi holdudvara is észleli, hogy tagadásból, az ellenfél elutasításából semmi maradandó nem jön létre. (Hozzátehetjük, hogy az ellenfél elkötelezett hangadóinak pénzeléséből sem, de ez most mindegy.) Minden bizonnyal ebből az észlelésből fakad az a jó ideje zajló, új hazai tanulmányok és könyvek megírásában és kiadásában, külföldi alapművek magyarra fordításában, könyvbemutatók és konferenciák fejtegetéseiben megnyilvánuló igyekezet, hogy megfogalmazzák, mi is az a konzervativizmus.

A jobboldali értelmiség évek óta próbálja kitalálni, hogy pontosan mit olyat kéne akarnunk szellemi értelemben ettől a szép hosszú jobboldali kormányzástól, ami túlmutat a pillanatnyi politikai sikeren és az amúgy veszélyesen hálózatosodó újkommunisták kinevetésén. Külföldi szerzők gondolatait is gazdagon idézve tanakodnak a korszerű konzervativizmus mibenlétén, de a következtetés rendre leginkább valami olyasmi, hogy most már ki kellene találnunk, mi a konzervativizmus. Az igyekezet természetesen helyénvaló, ugyanakkor kicsit aggasztó is.

Úgy zajlik 13 éve a jobboldali kormányzás, hogy nincs kitalálva a hosszútávú – tehát az egyén élettartamán túlmutató – cél?

Tudni, hogy mit, és azt is, hogy miért

Két lehetőség van. Az egyik szerint ki van találva a cél, csak esetleg a fideszes szellemi holdudvar sincs birtokában az ezzel kapcsolatos összes információnak. A másik szerint annyi napi megoldandó feladat volt és van az ország gazdasági talpraállításával, az első évek intenzív külföldi kormánybuktatási kísérletei, majd a migránsokkal és genderlobbival elárasztásunk elhárításával, hogy a túlélés megelőzte a fontossági sorrendben a nagyívű és egyúttal aprólékos eszmei tervezést. Akármelyikről legyen azonban szó, szerencsés helyzetben van a jobboldal – mondom is, miért. A konzervativizmusnak neve sem volt egészen addig, amíg a liberalizmus ki nem kelt a felvilágosodás tojásából a francia forradalom során, egyből százezreket meggyilkolva. A konzervativizmust addig csak úgy hívták, hogy normális élet. Ezért nem nagyon kell kitalálni se.

Tudjuk, hogy annak a régi világnak, amely konzervatív módon volt berendezve, milyen volt a működési elve, és azt is tudjuk, hogy miért volt olyan. A működési elve a józan ész volt, a gyakorlatiasság, a kölcsönös felelősségvállalásokra épülő társadalom, a teremtett természettel való együttműködés és a szabályainak a betartása… és a XX. század ismeretében már hozzá kell tenni, hogy az ideológiai üldöztetés hiánya. Az újkommunista mozgalmárokon, hivatásos forradalmárokon kívül aligha van bárki, aki ne élne így szívesen.

Mindez annyit jelent a gyakorlatban, hogy dolgozunk, örökös sápítozás meg panaszkodás helyett megoldjuk a problémáinkat, együttműködünk a többi emberrel, felelősséget vállalunk önmagunkért, a családunkért és a közösségeinkért, nem szemeteljük tele a tájat sem csokipapírral, sem gumiabronccsal, sem ipari melléktermékekkel, továbbá azt is jelenti, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk.

Ha sekélyesen értelmezzük a konzervativizmust, és a normális életet értjük alatta, akkor az nagyjából ennyi. Elsöprő többségünk így szeretne élni, miközben a globalista–nyílttársadalmi erők egy teljesen másfajta életmódot akarnak ránk kényszeríteni, amely mögé erőteljes és egyre többeket meggyőző ideológiai érvelést is felvonultatnak. Vagyis az az oldal nemcsak azt tudja, hogy mit akar, hanem azt is, hogy miért. Aztán majd kiderül, hogy pusztán az életmódunkhoz ragaszkodás mit bír ki a sokkal tudatosabb és szervezettebb ellenséggel szemben…

Ha mi is erősek és kitartóak akarunk lenni, ahhoz tudatosságra van szükség, hogy ne csak a mit, de a miértet is tudjuk. Ehhez nem elég sekélyesen, hanem a legmélyebb, teljes valójában kell értelmeznünk a konzervativizmust – az eszmeiséget, amely a konzervatív világot, a normális életet berendezte. Szerencsére ezt se kell kitalálni, mert már ki van. Vasárnaponként elmondják a templomokban azt is, hogy miért, nemcsak azt, hogy mit.