Számos nagy sorskérdést és problémát azonosít Alexa Károly a magyar kultúra területén a PestiSrácok.hu felkérésére megírt vitacikkében. A szerző szerint a rendszerváltás óta a nemzeti oldal a (lehető legszélesebben vett) kultúra területén szenvedte el a legtöbb kudarcot. Városaink és falvaink szinte mindegyikében hóditjuk vissza a múltunkat, a magyar kulturális élet virágzik, de ha tágabbra nyitjuk a blendét, akkor látjuk, hogy a XX. század magyar történelmét megszakító kommunista diktatúra után az még nem zökkent vissza a helyére a kultúrában sem. És tapasztalhatjuk még „a központi nemzetépítő akarat decentralitását és olykor az alkalmi, sejthető lobbiérdekekhez való igazodását, ami – úgy lehet – nem erősíti a kulturális stratégia hatékonyságát” – írja a Merre tovább? – Vita a nemzeti blokk feladatairól című sorozatunkba publicisztikájában Alexa Károly. Szóljon hozzá, írjon építő kritikát Ön is!

2022 – és mi az, ami utána következik?

Gondolunk-e arra, hogy közel s távolban a mi hazánk alighanem az egyetlen ország, amelynek választott kormányai rendre kitöltik hivatali idejüket? Nincsenek pártközi puccsok (legalábbis a jobboldalon nincsenek, vagy ha mégis akadtak, akkor sem veszélyeztették a végrehajtó hatalom működését), nem volt szerencsénk „előrehozott választásokhoz” vagy idegesítő „interregnumokhoz”. Ennek a kormányzati stabilitásnak ugyan nem örülhettünk felhőtlenül 1994 és ’98, valamint 2002 és ’10 között, de annál inkább annak, hogy tizenkét éve nem vagyunk kitéve afféle nemzetpolitikai galádságoknak, amivel a „ballib” kormányzatok (maradjunk csak ennél a közkeletű-bulváros rövidítésnél) írták be nevüket történelmünk fekete lapjaira. Olyan tényekre gondoljunk, ahogy pl. a Horn(–Kuncze–Magyar–Demszky)-adminisztráció a végsőig elment Magyarország javainak kiárusításában, vagy arra a nyolc évre, ami után az egymást hektikusan váltó MSZP–SZDSZ-es maffiakormányok szégyenteljes bukásukkor csak a káoszra és a csődre tudtak visszapillantani a nemzetélet minden területén (az agráriumtól a kultúráig, a honvédelemtől a pénzpolitikáig, a kisebbségi kérdéstől a közbiztonságig). Amivel olyan elképesztő feladatsort hagyományoztak az utánuk következőkre, amit a nemzetnek és az új – koalíciós kötelmekkel nem béklyózott – kormányzatnak csak együttes erőfeszítéssel, kölcsönös bizalommal meg elkötelezettséggel sikerült megoldani.

A most letelt tizenkét év és ez az újabb négy, amire megvan immár a felhatalmazás, alighanem megerősíti nemzeti karakterünket abban a csöndes konzervativizmusában, amely szereti az értékek stabilitását, amely híve a köznyugalomnak, amely tudja, hogy belső és külső béke meg rend nélkül elképzelhetetlen bármiféle építkezés. Ami tudatosan-öntudatlanul ott látja a mi korunkat a Tisza Kálmán-i békeévek mellett, valamint egy másik történelmi előzményként, jól eső érzéssel nyugtázza a Bethlen István-i korszak higgadt heroizmusát, amivel a vesztes világháború katasztrófája után megtalálta a nemzeti megmaradáshoz nélkülözhetetlen kötelező politikai minimumot és megtervezte a túlélési stratégiát.

…akik nem „lejönni” szoktak vidékre…

Nagyjából ezeken a történetfilozófiai és nemzetkarakterológiai kérdéseken meditáltam a választási „eredményváróra” készülve (némi önelégültséggel jegyzem meg, hogy ez lett a kilencedik, amin ott lehettem, előbb az MDF, utóbb a Fidesz meghívottjaként), és legfeljebb enyhe szorongást éreztem, de azt is csak addig, amig az első eredmények sorjázni nem kezdtek. Honnan ez a magabiztosság? Talán onnan, hogy egy kis faluban szavaztam reggel, ott, ahol – „pesti” létemre… – három évtizede igazán otthon érzem magamat. Ebben a háromszáz fős kis faluban, és körülötte a tágasabb térségben a helyiek közérzetét nem a mindennapi élet alkalmi szűkösségei határozzák meg, hanem az a nyugalom, ami észleli és el is hiszi (gondoljunk a mindent manipuláló médiára), hogy a körülmények javulnak, amely tudomásul veszi a polgárok sorsán-helyzetén javító intézkedéseket. Ez az emberi „közeg” naprakészen tájékozott a politikában, bármilyen rágalmakat szórnak is rájuk „fentről”, számítógépe is van, okostelefonja is, de azért sokuk még újságot is járat, és képes megítélni a kormányzati tettek és az ellenzéki akciók érvényességét. Ez a Magyarország a békében érdekelt és közel érzi magához azokat, akik ezért a legfelső hivatali helyeken dolgoznak, de akikről tudják, hogy nem jönnek zavarba egy disznóölésen vagy egy pálinkamustrán sem. Hogy – már bocsánat… – mindannyian magyarok vagyunk. Azok mindenképpen, akik nem „lejönni” szoktak vidékre… „Vagyok. Paraszt. Magyar” – szeretem idézgetni Bereményi Géza és Cseh Tamást. Szép, tiszta jambus – a magabiztos derűlátás ritmusa.

Három királyt, Szent Lászlót, Kálmánt és III. Bélát ábrázoló kép a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Vármúzeum újjászületett Szent István termében. Fotó: MTVA/Bizományosi/Nagy Zoltán

Szabad-e, ildomos-e, stílusos-e egy ilyen méretű és horderejű politikai siker – az ünneplő poharak letétele – után nyomban kritikai mondatok megfogalmazásába fogni? Ha talán nem is egészen ildomos és talán nem is igazán stílusos, de szabad, sőt kötelező. Mert – ne ódzkodjunk a közhelytől – ahhoz, hogy holnap is országépítő nyugalom legyen, nem tekinthetünk el tevékenységünk során a nemzetpolitikai távlatoktól. Azaz a kudarcok számbavételétől és a közös meditációtól a kilábalás mikéntjeiről. Persze a civilnek, az állampolgárnak nagyon nehéz mértékadó szakvéleményekhez jutni a társadalmi és gazdasági közélet egyes területein: az események többnyire nem a maguk valóságában, hanem hírként jelennek meg, ami, ugye, oly könnyen torzíthat-torzulhat. Nyilván én sem veszem a bátorságot, hogy véleményt nyilvánítsak – mondjuk – a robotikáról, a katonai beruházások irányáról és volumenéről, vagy a forróságtűrő szőlőklónok telepítésének esedékességéről, de egyetlen olyan területről szabadjon néhány sarkosabb észrevételt tennem, aminek évtizedek óta szemlélője és alkalmi (mellék)szereplője vagyok. És ez a kultúra. Bármit is értsünk rajta. Mert érthetünk rajta valóban szinte bármit: az ember által teremtett szellemi és anyagi javak összességét, vagy azoknak az ismereteknek a teljességét, ami egy társadalom életét összetartja. Én most a nálunk megszokott jelentés szerint a művészeti termelés és fogyasztást értem a kulturális gyakorlaton elsősorban. Tudomásul véve egyfelől L. Simon László hangsúlyos mondatát, mely szerint „a mai kultúránk… medializált térben zajló kultúra”, másfelől nem felejtve Illyés Gyula bátyánk abszurd képzetét, mely szerint a kulturális politika olyasféle szörnyszülött, mint a „hattyúnyakú görény”…

…két szellemalakot látok lebegni: Klebelsberg Kunóét és Aczél Györgyét…

A rendszerváltozás kezdete óta a kultúrát gondolom a közélet ama szektorának, ahol a nemzeti oldalt a legtöbb kudarc érte (talán még a jogszolgáltatás vehető mellé), amelyekben a külső ellenerők alkalmilag sajátos kapcsolatba lépnek a belső gyöngeség (meggondolatlanság, sunyi csoportérdek, butaság) elemeivel. Éppen itt lenne az ideje a mérlegkészítésnek az utóbbi bő emberöltőnyi magyarországi kulturális életről. Onnan kezdve, hogy az Antall-kormány miért nem volt képes érdemben befolyásolni azt a folyamatot, ahogy a pártállami kulturális elit a mindent kisajátító liberalizmus hadoszlopává vált, s lett a nemzeti oldal szövetségeséből annak ádáz ellenségévé – kihasználva a jobboldal véleményformálóinak gyanútlanságát, súlyos meghasonlottságait, s gúnyolódhatott a „civódó magyar” szánalmas balekságain. S mindezt hogyan „stabilizálták” a Horn-időszakban a terület minden pontját annektáló szabad demokraták – a könyvkiadástól a felsőoktatás ideológiai szakirányaiig, a színháztól a legkülönbözőbb kánonok fabrikálásáig. Nem megyek végig ezen a soron, noha az első Fidesz-kormányzat kulturális politikája is megérdemelné a szigorúbb megítélést. Aminek „mögötteséhez” nem állom meg, hogy ne hozzak ide illusztrációként egy kis személyes eseményt. 1998 tavaszán Orbán Viktor – még éppen nem volt miniszterelnök – beszélgetésre hívott. Emlékeim mélyéről most két elemet emelnék ki. Az egyik az, hogy meglehetősen hevesen kritizáltam a Fidesz-vezetők szerepzavarait, vagyis inkább közönyét a kulturális mindennapokban, s felemlegettem Aczélt meg társait, akik bizony eljártak koncertre, színházba, kiállításokra, és törekedtek az intenzív személyes kapcsolatok ápolására a kultúra művelőivel. (Ne firtassuk persze, hogy milyen politikai célzattal.) Orbán erre elmondta, hogy ők nem járatosak ezeken a terepeken, zömükben jogászok és közgazdászok, és kérte a segítségünket: nevezzük meg azokat, akikkel érdemes… stb. Hogy készültek-e ilyen listák, talán igen, talán nem, de az biztos, hogy a kormányzási feladatok elsodorták ezeket a távlatosabb terveket, maradt a kapkodás, az esetleges döntések, a nyomakodó személyes ambíciók, sőt a miniszteri szerep devalválódása, jött a Nemzeti Színház botránya, jöttek a millenniumi évfordulós események.

Esti kivilágításban a Liget Budapest Projekt keretében épült Magyar Zene Háza a Városligetben. Fotó: MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba

Most egy nagyobb ugrás után az időben – ha szabad nekem is egy bizarr képpel élnem –, a kultúra mai állapotáról folytatott diskurzusok mögött két szellemalakot látok lebegni: Klebelsberg Kunóét és Aczél Györgyét… Ők így együtt mint jelképek, mint közérzeti jelzések, úgy vélem, elég érzékletesen jellemzik a mai kulturális állapotokat és az állami feladatvállalás problémáit. Kezdjük természetesen annak nyugtázásával, hogy a kormányzat számos alkalommal deklarálta, hogy a nemzeti önépítésben a kultúra szerepe nélkülözhetetlen. A hivatkozási alap majd’ mindenkor Bethlen István legendás kultuszminisztere. A kultúra egésze a nemzeti identitás garanciája, mintázata, ideálja. A nemzeti azonosságtudatnak újraerősítését éppen úgy ideérthetjük, mint annak az ideológiai és históriai vákuumnak a felszámolását, amellyel a pártállami politikai erőszak lényegében „megszakította” a XX. századi magyar történelmet, vállalhatatlannak nyilvánította a Trianon utáni évtizedeket. Ezen a vonalon haladnak 1990 után – nyugodtan mondhatjuk – „utódpártjaik” is, immár a globalitás ágenseiként és komprádoraiként.

Nincs olyan városunk, sőt falunk se sok, ahol jeleit ne tapasztalnánk a múlt visszahódításának

Nos, elképesztő az az erő és elhivatottság, amit a nemzeti kormány ezen a téren felmutat, az ország egész területén, Budapesten és vidéken, nem feledkezve meg az utódállamok magyar régióiról sem. Nincs olyan városunk, sőt falunk se sok, ahol jeleit ne tapasztalnánk a múlt visszahódításának. Ki ne találkozna a „kastélyprogram” vagy a várrekonstrukciók eredményeivel, kinek a szívét ne dobogtatná meg mindaz, ami tapasztal, ha felmegy a budai Várba, ha körüljárja a Kossuth teret, s ha szembesül a Városligetben elkezdett elképesztő beruházásokkal. Ezt a „tengelyt” látva (vagy akár a Seuso-kincs visszavásárlásán meg a Nemzeti Bank műtárgyberuházásain álmélkodva) aligha véletlenül jut az ember eszébe a millenniumi évek bizakodó nagyszerűsége. Ha a rosszindulat „látványpolitizálásról” beszél, meg „hatalmi reprezentációról” fecseg, mit se tesz. És tegyük hozzá, mindez miféle – szimbolikus és tettleges – politikai ellenállással küszködve… Fölsorolhatatlan: CEU, MTA, SZFE… – betűszavaknál többet nem is érdemelnek… És itt illik megemlíteni, hogy nagyszerű tudományos munka kezdődött egy-két évtizede és folyik a közelmúlt történelmének a feltárása terén: itt a Retörki, a Veritas, a Terror Háza, a Kommentár, a XXI. Század Intézet stb. (Sőt idézzük ide az „Ez itt a kérdés” című állami televíziós vállalkozást is.) Hozzá kell tennünk, hogy nemcsak emlékezetpolitikáról van szó, amit az ellenoldal oly szívesen rágalmaz „etnonacionalizmusnak”, nemcsak a kulturális terek visszahódításáról. Ezeknek a nagyberuházásoknak a jó részében (ha a néholi látványpolitizáló elemekkel lehetnek is olykor stiláris vitáink) ott észleljük a „nyílt kultúra” legújabb kori eszményét, egészen a posztmodernitás nyitottságának bizonyos mérvű elfogadásáig, azaz az a „stáb”, amely itt munkálkodhat – nézzünk kicsit magasabbra is – pontosan tudja az arányokat, amivel a polgári civilizáció, mentalitás, kultúra alapdilemmája leírható: hogyan lehet egyeztetni a társadalom közösségi értékeit a személyiséget érő egzisztenciális kihívások iránti figyelemmel. Elég itt emlékeztetni a Szépművészeti Múzeum hallatlanul igényes (és közönségvonzó) kiállítássorozatára.

A Magyar irodalom kategóriában Prima Primissima-díjra jelölt Alexa Károly József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár budapesti otthonában 2019. november 11-én. Fotó: MTI/Czimbal Gyula

Nem árt azonban kissé nagyobbra nyitni a blendét, és futó pillantást vetnünk – néhány példát kiragadva – a kulturális élet vertikumára, az utóbbi három parlamenti ciklus időszakában. Mit tapasztalunk? Lényegében a központi nemzetépítő akarat decentralitását és olykor az alkalmi, sejthető lobbiérdekekhez való igazodását, ami – úgy lehet – nem erősíti a kulturális stratégia hatékonyságát. Lássunk pár példát. A levéltárak központosítottan működnek, a megyei könyvtárak megyeszékhelyi költségvetésben; az ún. népművelés a lakiteleki népfőiskolai alapítvány kebelében jutott csodapalotához, a műemlékvédelem a miniszterelnökséghez került; van-e szakmai kontrollja a 2016-ig Balassi Intézet néven működő, utóbb a külügynek átadott intézménynek, amely a magyar kulturális diplomácia központja, s amely – állítólag – mostanában a Liszt nevet vette föl (véletlenül a kezembe került néhány korábbi kiadványuk – hadd ne soroljam azokat az írókat, akiket a külföld figyelmébe ajánlanak…); a Magyar Nemzeti Filmalap (a korábbi reprezentánsaik által csődbe vitt Magyar Mozgókép Alapítvány utóda) állam az államban, sőt némely érintettek csikorgó élce szerint volt idő – A. V. ejtőernyős földetérése után –, hogy Kalifornia Budapesten…; tisztázatlan, hogy a színházak területén miféle lehetőségei vannak az államnak (önkormányzati fenntartás, amatőr mozgalmak, pályáztatás stb.); mi most a pontos státusa és mozgástere az Emberi Erőforrások Támogatáskezelőbe vont Nemzeti Kulturális Alapnak; hozzájuthat-e hivatalosan elérhető ismeretekhez a civil szféra – mondjuk – a MaNDA (a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet) vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum portfóliójáról; és mit tudhat az átlagember a Müpa, a Cseh Tamás Program szakmai kontrolljáról, a csodálatosan helyreállított Opera meg a Zeneakadémia várható szerepváltozásairól az újabb zenei beruházások után, vagy a Nemzeti Múzeum távlatos funkciógazdagodásáról a kulturális „fogyasztásban” stb., stb.; és némi megilletődöttséggel – valami szerepem nekem is volt itt a kezdetekben – ide vonnám az Országút című folyóirat elszomorító történetét, amely, mutatis mutandis, emlékeztetheti az irodalmi életet a 2009–10 között létező és felszámolódó Nagyítás (érdemben máig fel nem dolgozott) sorstörténetére.

L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) főigazgatója beszédet mond a II. Rákóczi Ferenc születésének 346. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a múzeum Vay Ádám Muzeális Gyűjteményének udvarán Vaján 2022. március 25-én. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Mindeközben nem mellőzhetjük a kulturális kormányzáson belüli – vagyis inkább melletti… – művészetirányítás alapelvének megfogalmazását. Abban vélem ennek lényegét meghatározhatni – régiesen fogalmazva –, hogy a NER állama rábízza az ide vonható ügyek intézést magára a „művészeti életre”. Mintegy kivonul a döntési helyzetekből, legfeljebb a költségvetésen keresztül tartja „a területtel” a kapcsolatot. Nem új helyzet ez, megvalósítását kezdeményezte már az Antall-kormány is a Nemzeti Kulturális Alap megteremtésével, amely elvileg egy önigazgató apparátusként működött (kellett volna, hogy működjön). Számtalan átalakítása az utóbbi negyedszázadban arról tanúskodik, hogy szándék és eredmény nem teljesen fedi egymást.

Az akolmeleget nem szívesen osztják meg a kerítésen kívül rekedtekkel

Ennél azonban súlyosabb a helyzet elvileg is, a gyakorlatban még inkább – megítélésem szerint – a Magyar Művészeti Akadémiával. Annak létrejöttével és tízéves történetével, mióta az Alaptörvénybe is belekerült. Tudom én persze, hogy mennyi mindent kellett jóvá tenni a szocialista, majd a liberális kultúravezérlés több évtizedes története után, azt is csak helyeselni lehet – teoretikusan –, hogy az állam önként kivonul erről a terepről és helyet, szereplehetőséget biztosít a művészi autonómiának. Csak éppen ez a merőben jószándék mozgatta hatalmi döntés nem számolt néhány szubjektív tényezővel, a szerepvállalói és az intézményes „pszichével”, azzal, hogy mi történik amaz érzékeny szerkezettel, ahonnan az állam kivonul. Ez az Akadémia néhányak kitartó erőfeszítéseivel és sokak szolidaritásával jött létre, de éppen azért, mert az államhatalom kulturális érzékenysége nem volt meghatározóan markáns – óh, Aczél György lebegő árnyalakja… –, egyes markáns személyiségek jutottak szinte kontrollálhatatlan vezető szerephez. Elkötelezettséggel és erővel, erőszakossággal és elfogultságaikkal. És hogy a szellemből praxis legyen: megnyerték a legfőbb döntéshozó bizalmát. Soroljuk? Makovecz Imre és Csoóri Sándor, Jókai Anna, Kerényi Imre, Szőcs Géza, Gyurkovics Tibor, Jókai Anna, Fekete György… Remek emberek, zömükben jelentős alkotók, a nemzeteszme elkötelezettjei. Viszont mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a jóvátételek időszakának nagyjából a végeztével, mindinkább a szűkösebb klikkérdekek – finomabban szólva: a szekértábor mentalitás ízetlenségei – látszanak meghatározni a szervezet működését. Ami szűkkeblűséget jelent, sőt kirekesztést, az értékelvűség meghódolását egyéb alanyi szempontokkal szemben. Az akolmeleget nem szívesen osztják meg a kerítésen kívül rekedtekkel. Tűrhetetlen, hogy olyan alkotók nem „kaptak”, „kapnak” tagságot, mint Vasadi Péter, Szepesi Attila, Zalán Tibor, Erdélyi János, Fábián László, Tandori Dezső, Kocsis Zoltán, Szőcs Géza, Juhász Ferenc stb., sorolhatnám.

A másik oldal

Jól tudom persze azt is – sok keserűséget szereznek nekünk –, hogy vannak menthetetlen és kezelhetetlen alakjai a másik oldalnak – a Parti Nagyokkal, Závadákkal, Péterfykkel, Alföldikkel, Végelekkel, Mácsaikkal, Szász Jánosokkal stb. nincs „mit kezdeni”. Mindazonáltal nagyon nem tetszik, remek művészi teljesítményeikre emlékezve, hogy pl. Bodor Ádám, Krasznahorkai, Gross Arnold vagy Bertók László kívül rekedt a köreinken, nem tartom védhető („politikailag” akárhová is „fajult” esetleg), hogy a Széchenyi Akadémia nem kapott helyet a „hatalomvédte bensőségnek” legalább a perifériáján. És ez az állapot különösen akkor védhető nehezen – de ennek ki-ki maga nézzen utána –, ha az MMA-tagok némelyikének eddigi teljesítményét, valós szakmai rangját mérlegeljük. S ennek a szellemi és intézményes bezárkózásnak hatása természetesen kiterjed akár a sajtóra is. Lásd pl. a Magyar Nemzet kulturális ténykedését évek óta, vagy a megyei lapok központilag szerkesztett – sokszor bizony szánalmas – hétvégi mellékleteit. Ennél fogva ez a gigantikus intézmény kevéssé látszik alkalmasnak arra, hogy néhány nemzetpolitikai probléma tisztázásában és megoldásában aktívan közreműködjön. Itt elsősorban a jobboldali szellemi életben mutatkozó válságjelenségekre gondolok: azokra a mind hangosabb szélsőségekre, amelyek ki akarják sajátítani a történelmet éppen úgy, mint a kulturális kánonokat. A példákat valamennyien könnyedén sorolhatjuk, a „Pozsonyi csata”-ügytől kezdve, a mértéket nem ismerő Ady- és Illyés-kritikákig. És ez a hangosodó kultúrharc nemcsak a sajtóban vagy a könyvkiadásban jelenik meg, hanem hovatovább az iskolai oktatás övezeteit is megcélozza. Miközben a „másik oldal” ölbetett kézzel kajánkodik.

Szőcs Géza, Kossuth- és József Attila-díjas, valamint Babérkoszorú-díjas író, költő, a Magyar PEN Club elnöke, a 2015-ös milánói világkiállításon való magyar részvételért felelős kormánybiztos előadást tart a XVI. ’56-os ifjúsági táborban Kiskunmajsán 2015. augusztus 8-án. Fotó: MTI/Ujvári Sándor

A másik oldal? Szerencsére van már – vagy van még – olyan tagoltsága a magyarország kulturális hatalmi szerkezetnek, amin most egyszerűen a mecenatúrát értsük, hogy itt-ott bizonyos – nem lebecsülhető – szerepe lehet a tűrésnek és a türelemnek is. Ajánlanám pl., hogy nézzük végig a legkomolyabb járadékkal járó Digitális Akadémia vagy a Térey János Alkotói Ösztöndíj kedvezményezettjeinek a listáját: az előbbinek több mint fele, az utóbbinak bő harmada tartozik a „másik oldalhoz”… De hirtelenjében említhetném, itt van előttem az íróasztalon az MMA kiadója, Pécsi Györgyi és Falusi Márton által létrehozott szenzációs lexikon az 1956 utáni magyar irodalomról: oly nyitott és oly szakszerű, hogy nincs „oldal”, amely érdemben és szakszerűen kritizálhatná. (Persze – pletyka – azon nyomban fel is jelentették „belülről”…)

Utolsó bekezdésként egy szimbolikus képpel szeretnék élni. 2010 után a második Orbán-kormánynak két remek barátom, két alkotóként is hiteles kulturális államtitkára volt: Szőcs Géza és L. Simon László. Géza korunk egyik legtávlatosabb művészi szelleme, Laci alighanem a legfelkészültebb és legrátermettebb kultúrairányító politikus. Meg is buktak mindketten. Aczél György árnyékát, ha már szóba került – volt hozzá szerencsém személyesen is az ősidőkben – egy olyan portré segít véglegesen elhárítani, amin egyaránt felismerhetők Géza és Laci vonásai. Értse, aki érti.

Vezető kép: MTI/Czimbal Gyula