Mi maradt ebből a választási kampányból?

A magyarországi politikai kampányok ezidáig csak politikailag voltak förtelmesek, de a mostani emberileg is azzá vált. A kampányrendezvények, politikai események megzavarása, akár a saját pártbéli vetélytársak magánügyeinek kiteregetése, video- és hangfelvételek rutinszerű rögzítése most került be látványosan az ellenzéki összefogás eszköztárába. Minden botrány eredője a baloldalon van, mindegyiket a liberális média hozta be a közbeszédbe, és mindegyikben fel lehet fedezni az elsődleges baloldali-liberális érdekeket, legyen a célpont bárki, kormánypárti vagy ellenzéki. Már csak egy hetet kell kibírni, de már mindenki nagyon szeretne túllenni rajta, mert nem normális ez a „minden nap háború” helyzet.

Az elsődleges ok, hogy ebben a kampányban vált először teljesen ideológiai kérdéssé az, hogy miként is vezessen valaki egy várost, egy falut. Eddig mindig a kampány legfontosabb kérdése a helyi élet, a helyi mindennapok milyensége volt; sem az országos, sem az európai politika nem játszott komoly szerepet, még egy nagyváros önkormányzati politikájában sem. Egy regnáló kormányzat számára mindig az egyik legfontosabb cél volt, hogy fenntartsa a köznyugalmat, de ma a modern, a posztmodern, sőt, a poszthumán médiában nem is létezik a köznyugalom, a normalitás, a mindennapi élet fogalma. Állandó az igény a kommunikációs garázdaságra, arra, hogy a mindenkori hatalom – legyen az bármennyire is legitim és népszerű az adott pillanatban – folyamatosan kereszttűzben legyen. Nem a hatalom ellenőrzéséről, hanem akadályozásáról szól már minden, ha jobboldali kormány van.

Ráadásul a gyakorlati élettől teljesen idegen kampánytémák, a metafizikai, morális szélsőségekig hajtott, teljesen a virtuális valóságra optimalizált kampány nemcsak ezt a demokratikus döntési folyamatot teszi zárójelbe, hanem a valódi önkormányzatiságot is. Mintha nem is lennének helyi ügyek, közösségi ügyek; kisvárosi polgármesteri kampányokat úgy vezényelnek le, mintha az USA elnökségéért menne a harc.

Az önkormányzati választások budapesti kampánya még sohasem határozta meg ennyire az országos önkormányzati kampányt. Most először akarnak Budapest élére „látványpolgármestert” állítani. Persze Demszky is az volt, de őt valódi döntéshozó, koncepcióval rendelkező főpolgármesternek, a főváros méltó vezetőjének adta el az akkor 100 százalékban SZDSZ-es és szocialista kézben lévő fővárosi és országos média. Semmiképpen nem akarok jót mondani a valamikori SZDSZ-ről vagy a Gyurcsány előtti MSZP-ről, de még nekik sem jutott eszükbe, hogy azzal próbálják eladni Demszkyt, hogy ugyan teljesen alkalmatlan, hülyére vesszük mi is, rendszeresen rajzszeget teszünk mi is a székére, meg bezárjuk a budiba, de szavazzatok rá, mert O1G. Demszkyt is nyilván palira vették sokszor, de szentül hitte, hogy ő a csodás belpesti szürkeállomány része, és történelmi küldetésének gondolta, hogy életben tartsa a budapestiek pénzén az SZDSZ-t. Karácsony úgy lett a nagypolitika része, hogy semmit nem ért belőle, és még azt is éreztetik vele, hogy nem tagja még a külső körnek sem.

Karácsony Gergely pontosan tudja, hogy ő még csak nem is kesztyűbáb, hanem ujjbáb, valakinek a kisujján, akinek talán még be sem mutatták. Az „énnel” kezdődő mondatok nagymestere viszont ettől függetlenül tényleg azt hiszi, hogy személyes jelenléte jobbá teszi a világot. Nála fel sem merül az alkalmasság kérdése; nem is kérdés, hogy Tarlós István az alkalmas, az alkalmasabb. Nem is kérdés, hogy milliárdszor alkalmasabb, mert ezzel a tulajdonsággal, az alkalmassággal Karácsony egyáltalán nem is rendelkezik. De ezt a kérdést ebben a kampányban teljesen zárójelbe tették. Néhány beágyazott és valóban teljesítményt felmutató, nem kormánypárti polgármesteren és helyi politikuson kívül az ellenzék nem beszél alkalmasságról, csak arról, hogy az összellenzéki polgármester-jelölt és képviselők győzelme valamiféle realitáson túli metamorfózishoz vezetne, mert a lakosok „visszakapnák” a településüket. Látványpolgármester-jelölteket ajánlgatnak az embereknek, akik valamiféle ultraliberális életérzést kínálva tennék boldogabbá – persze szigorúan a valóságon túl – a választókat.

Persze Karácsony Gergelyen kívül szinte egyetlen ellenzéki jelölt sem veszi komolyan ezt a szerepet. Ők a lelkük mélyén olyan hatalomra és vagyonra vágynak, amelyet hitük szerint egy nagyobb önkormányzat elfoglalásával meg lehet szerezni. Az ellenzéki jelöltek elhitték a saját médiájuk hülyeségeit, hogy meg lehet gazdagodni ebből. Biztos vannak ilyen önkormányzatok is, de a többségük nem Kispest vagy Zugló. Tényleg úgy „politizálnak” és élnek sokan, mintha nem lenne holnap, mintha sohasem térnénk már vissza a normalitásba. Ma már nemcsak elkövetik a bűnt, hanem dicsekszenek is vele.

Természetesen nyilvánvaló, hogy ennek ellenére sem lenne természetes állapot az, ha minden fideszes jelölt nyerne. Sőt, mi jobboldaliak azt is tudjuk, hogy nem kell jobbosnak lenni ahhoz, hogy valaki megfelelő polgármester, képviselő legyen. Normálisnak kellene lenni ahhoz és korrektnek legalább. És ebben a két dologban áll nagyon gyengén az ellenzék. Meg sem próbálták ebből az irányból megközelíteni ezt a kérdést. Választó legyen a talpán, aki ennek a kampánynak az alapján tud dönteni az ellenzéki jelöltek alkalmasságáról. Pedig minden települést lehetne normálisan, akár összefogva is vezetni. De amit elvárunk az ellenfeleinktől, azt el kell várnunk magunktól is, akkor is, ha az ellenfeleink általában látványosan gyengének bizonyultak.

Legfőképpen persze az a baj, hogy túl sokan gondolják már azt, hogy érinthetetlenek, azt, hogy képesek vízen járni. Pedig senki nem az, és a víz is mély. Mint tudjuk, október 13. után 14. jön. Talán az a legfontosabb ígéretünk, hogy a következő hétfőn visszatérünk a normalitáshoz és rendet is rakunk ezután az őrület után.