Miért nem ért véget a történelem?

Így utólag, ismerve a szereplők későbbi cselekedeteit, az atomfegyverek nemcsak a teljes pusztulás fenyegetését jelentették, hanem a figyelmen kívül hagyhatatlan stabilizáló tényezőt is, a két tömb közötti határvidéken kívülre tolva a befolyásszerzést szolgáló fegyveres ellenségeskedéseket és a végtelenített háborúkat. De hiába volt elképesztően erős külön-külön a két szuperhatalom, nemcsak nem akarták a konfliktusokat végleg békévé alakítani a világ különböző, Európán kívüli részein, hanem valójában nem is volt elég erejük és elég eszük sem rendezni azokat. Csak arra voltak meg a képességeik és a szándékaik, hogy a számukra kezelhetetlen helyzetekben a másikat is fárasszák és lekössék.

Az fel sem merült, hogy a két szuperhatalom megegyezzen bárhol is a világon az ott élők érdekében. Egymásnak aztán meg végképp nem tettek gesztusokat. A Nyugat pedig most folytatja ezt a nagyon rossz hagyományt. De persze nemcsak a hidegháború idejéből nehéz felidézni sikeres válságkezelést, hanem az USA egyedüli szuperhatalomként töltött korszakából is. Arról nem is beszélve, hogy ezt a szuperhatalmi illúziót szűk tíz év után már 9/11 is nagyon látványosan kikezdte, Amerika azóta politikailag, gazdaságilag, katonailag és kulturálisan is nyerhetetlen háborúkat vív. De még az első iraki háborút sem tudta megnyugtatóan befejezni. Kína már az ötvenes évektől túl nagy falat volt, ahogy India és Pakisztán is, az arab–izraeli konfliktusról nem is szólva. Afrika is totális kudarcnak bizonyult – mi már nem tudjuk meg az életünkben, hogy a kínaiak megoldása, a gazdasági befolyásszerzés és az erő csendes alkalmazása együtt tényleg képes lesz-e Afrikát stabilan kínai befolyási övezetté tenni.

De nemcsak a liberális demokráciák világpolitikai sikerességével volt baj, hanem azzal is, hogy mind a liberális, mind a demokrácia fogalmának jelentése rohamléptekkel változott a hidegháborús "győzelmet" követő három évtizedben. 1990 környékén még egy nyugat-európai demokráciában a választók nemcsak a kormányt válthatták le, hanem minimum kettő, de akár három-négy ideológia közül is választhattak, amely ideológiákat szociológiailag különböző gyökerű, stabil bázisú pártok, illetve párt- és értelmiségi elitek képviselték. Az ideológiák azonban gyöngülni kezdtek, a pártok egyre megkülönböztethetetlenebbek lettek egymástól; nem a kommunizmus és a kapitalizmus konvergált egymáshoz, hanem minden ideológia, a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia, és minden más árnyalat a liberalizmus nevét elbitorló, egyre szélsőségesebb és intoleránsabb, a bolsevizmus, a nácizmus és a fasizmus legnagyobb ostobaságait és gonoszságait a szexualitással összemixelő katyvaszba zuhant bele, mint egy politikai fekete lyukba. Egy olyan ideológia született, amely csak a saját univerzumán belüli etikai ítéleteket ismerte el létezőnek; mind a sikeresség, mind a túlélés irányába feltűnően közömbösnek bizonyult.

A Nyugat azt hitte, hogy győzött, miután katonai erejét gyakorlatilag csak az USA képviselte, kisajátítva a háború indításának "jogát" az egész bolygón; az európai államok, főleg a magországok teljesen komolyan azt gondolták, hogy a háború többé nem lehetséges a kontinensen, mert az ő kényes erkölcsi elveik tiltják is. Ezzel nem is volt semmi baj, amíg ment a gazdaság és az egyetlen globális játékos az USA volt. De ez a helyzet úgy múlt el, hogy a főszereplők gyakorlatilag majd egy évtizedig észre sem vették. Már a koreai háború idején kiderült – ha a Szovjetunió második világháborús teljesítménye még hagyott kétséget –, hogy egy tömegtársadalom közepesen fejlett, de mennyiségorientált iparral képes az ipari háborúra és bizonyos méret felett hagyományos fegyverekkel legyőzhetetlen. Kína sosem mondott le a háborúskodás lehetőségéről, ahogy az időlegesen visszaszorult oroszok sem.

Valahol rémisztő, hogy a Nyugat látszólag tényleg azt gondolta, hogy Ukrajnából működő liberális demokráciát csinálhat, amely teljesen a Nyugat, az EU és a NATO része. Hasonlóan rémisztő lehetőség az, hogy az amerikaiak eleve háborút akartak provokálni, mint ahogy az is, hogy meglepte őket a hangosan képviselt, kompromisszum nélküli politikájukra adott orosz reakció. Az USA jelenleg nem tekinti azonos erejű játékosnak Oroszországot, Európát pedig meglepi az, amit az oroszok csinálnak. Jól láthatóan az európai politikusok szélsőségesen képzetlenek katonailag; olyan fogalmakat kevernek bele a helyzet értelmezésébe, amelyeknek nemcsak, hogy nincs relevanciája, hanem egyenesen veszélyesen félreviszi az ellenség szándékainak felismerését. Azt hiszik, a háború etikai aspektusai a legfontosabbak, és a saját elhülyített közvéleményükkel együtt sértődötten veszik tudomásul a gazdasági következményeket, amelyek akkor is bekövetkeznek, ha az oroszok nem nyernek.

A mostani Oroszország regionális hatalomként is elég erősnek tűnik katonailag ahhoz, hogy a cári birodalom (és nem az egykori Szovjetunió) területén visszaszerezze és ott megtartsa befolyását. Amit mi az európai sajtóban és a közösségi médiában látunk ebből a háborúból, az még a propaganda vagy a fake news kifejezést sem érdemli meg. Semmi sem áttekinthetetlenebb, mint egy háború; még a vezérkarok sem mindig tudják, hogy mi zajlik, honnan tudhatnánk akkor mi? A felek technikai veszteségeiről, a bevetett modern haditechnikáról, az alkalmazott harcmodorról tényleg semmiféle információnk sincs. Az oroszoknak az amerikai műholdak szeme előtt kell harcolni – biztos volt ötletük arra, hogy miként gyengítik azoknak az információknak a hatását, amit az ukránok az amerikaiaktól kapnak. Ha nem, és bukás lesz a vége, nagyobb hatalmi űr keletkezik, mint annak idején a Szovjetunió helyén. Nagyon értéktelen győzelem lesz az a Nyugat számára, hiszen a kommunizmus után maradó káoszt is csak nagyon korlátozottan volt képes kezelni.

Ukrajnának persze vannak jogai, ahogy megyünk érzelmileg nyugat felé, bizonyára egyre több. Persze ebből csak annyi ténylegesen az övé, amit ki tud harcolni magának, vagy amennyit a helyzet valódi urai megadnak neki. Az eddig egzisztáló ukrán hatalom egy undorító szélsőnacionalista förmedvény, amely az amerikaiak jellemtelen kiszolgálásával "valósította meg" önmagát. Az ukrán nép bármilyen hősiesen harcol is, a saját sorsán szinte semmit sem javíthat. A nyugati szövetség részeként nekünk most azért kellene az életünket kockáztatnunk és az eddig életszínvonalunk nem kis részét is feltenni tétként, hogy egy primitív pre-állam oligarchái tovább rabolhassák ki a saját népüket és tovább nyomhassák el a kisebbségeiket. És persze, hogy az ukrajnai amerikai vállalati befektetések értéke megmaradjon.

Az oroszok számára is elfogadható semleges Ukrajna a Nyugat számára elfogadhatatlan. Minden generációnak megvan a maga háborúja; egyelőre alapos okkal remélhetjük, hogy ez a mostani katonai értelemben nem ér ide, de a gazdasági hatásai ettől még az európai vezetők szokásos inkompetenciájával számolva könnyen lehetnek a közvetlen háborús károkhoz mérhetőek. Mi, magyarok az életünket nyilván nem akarjuk újrarendezni, ahogy az európaiak sem, de akkor bele kell törődnünk, hogy a fősodor hangoztatott, habár értelemszerűen nem igazi erkölcseinek és etikájának hatósugara valahol Kárpátalján véget ér. Jelenleg az is szinte esélytelen, hogy a kárpátaljai őslakosság visszakerüljön a mostani Európába.

A történelem azért nem ért véget, mert minden birodalom, minden ország, szinte minden hatalommal bíró vezető és az átlagember is pontosan ugyanolyan, mint amilyen hatalmasok és az átlagemberek a történelem során mindig is voltak. A birodalmak pedig terjeszkednek. Az oroszok birodalomnak gondolják magukat és jelen állás szerint igazuk van, mert senki nem tudja, mert nem meri megmutatni nekik, hogy esetleg nem. A harcok jelenleg is a cári birodalom kulcsvárosai körül folynak – ki is gondolhatta azt, hogy az oroszok ezekről lemondanak az amerikaiak javára? Eddig – nem könnyen, a testvérnép országaként, a saját befolyási övezetükben – eltűrték ezt a veszteséget, de a NATO-ról nem volt szó. A történelem azért nem ért véget, mert emberi vélekedések, hitek, akaratok, technológiák csinálják, az eredőjük pedig mindig ismeretlen a szereplők, a döntéshozók és a következményeket elszenvedők számára.

A háború kirobbantásához elég az egyik fél akarata is, de a "végső győzelem" előtti békéhez mindkét fél közreműködése kell. Az oroszok világosan deklarálták, hogy mit akarnak: semleges Ukrajnát, amely nem nyugati irányítás alatt áll. Ezért a nyugati, főleg európai ésszel felfoghatatlan árat is hajlandóak megfizetni, ez most már egyértelmű. Ha nem értjük meg az oroszok indokait – mert ők bizonyosan nem fognak engedni, ezt már megtanulhattuk –, akkor ki kell várnunk a "végső győzelmet". Na, az bizonyosan a "történelem végén" lesz.

Vezető kép: MTI/EPA/Mykola Tys