Nem kárba veszett, elefántcsonttoronyban köldöknéző időtöltés e kérdés nyilvános boncolgatása. Leginkább, mert a magyar közéletben ma is sokan, Európa-szerte pedig még többen, ismert gondolkodók vagy művészek nevezik magukat büszkén liberálisnak, illetve kritizálják onnan a magyar kormányt (nekik az illiberális a szitokszó!), miközben a szuverenista, patrióta, nemzeti érzelmű szavazók ma már szitkozódnak a liberális kifejezéssel. De azért is fontos tevékenység, mert időszerű filozófiai tanúságokat hordoz a kérdésre adott válasz. Még akkor is, ha a mai liberális célokért senki nem sétálna hősiesen a bitófa alá, inkább gőgösen, megvetve pillant rá kényelmes fotelek biztonságából minden másképp gondolkodóra. Szitokszóvá pedig saját ténykedésük által lett – leginkább Magyarországon – a liberális kifejezés.
A klasszikus és a mai, posztliberális magatartás
Mindenekelőtt érdemes néhány folyamatot megkülönböztetni. Elsőként a klasszikust, a mai, posztmodern liberalizmustól (posztliberalizmus), amely egy adott időben sem volt sosem egységes ideológia. A magyar hagyományokat tekintve még inkább így van. Elég csak Kossuth nemzeti liberalizmusára gondolni, amely ellentétes célú volt az európai kozmopolita (világpolgár) változattól. Valójában elmondhatjuk, hogy csupán egy olyan, többé-kevésbé beazonosítható laza csoportok halmazát vázolhatjuk a liberalizmus fogalma alatt, amelyeket jobbára csak a „közös politikai ügyek” rendeztek egymás mellé. Ez így van ma is Európában; és így történik a rendszerváltozás óta minálunk is.
A posztliberalizmus azonban annyiban a demokrácia fosztóképzőjévé is válik, hogy ténykedése során felülírja a pluralizmust (lásd a Kommentár Folyóirat idei 4. számát!). Elitista és önkényes módon alakítja ki a tolerancia fogalmának tartalmát. A posztliberalizmus kizárólagosságra tör, véleménydiktatúrát épít (megszállja a médiát) és kisajátítja a fogalmak jelentését (PC). Ha a demokrácia a többség elvét jelenti, akkor ma „a liberalizmus felülírja a demokráciát” (Fricz Tamás). A ma élő liberálisok önmaguknak vindikálják a kizárólagos igazságot, ezért gőgösek és önzők, csak az individuum szabadságának növelése mozgatja meg fantáziájukat. „A post truth korszak identitáspolitikája az egyén önmegvalósítására fókuszál. Önzők, narcisztikusak, végtelenül elkényelmesedettek, nihilisták és sznobok. Nem a legjobb elegy. Nincs mit kezdeni velük.” (Schmidt Mária)
Liberális célok ma
Az egyik legmegosztóbb kérdés a család fogalmának újraértelmezése és a homoszexuális párok jogi helyzetének szabályozása. Az Európai Unióban ennek eldöntése nemzeti hatáskörbe tartozik, így van, ahol regisztrált élettársi kapcsolatra van lehetőség, van, ahol pedig semmire. A megengedő törvények viszont szembetűnő módon megosztják a közvéleményt is. Mintha ez lenne ma Európa legfontosabb politikai kérdése! De lehet, hogy csupán politikai pótcselekvéssel állunk szemben. Az LMBTQI-lobbi viszont létezik és elképesztő erőt képvisel, alkotmányokat, törvényeket ír át, újratervezi a társadalmat, és kitüntetett helye van a mai liberalizmus céljai között.
A másik megosztó kérdés, amelyben a posztmodern liberálisok manapság kardoskodnak: a könnyű drogok engedélyezése (bódulathoz való jog). Ez leginkább a fiatalabb generációt izgatja. Magyarországon is számos civilszervezet alakult, amely az emberi jogokra hivatkozva, a liberalizmust önmaga előtt pajzsként tartva küzd az engedélyezésért. Ebben a kérdésben viszont a többségi társadalom még inkább elutasító Európa-szerte. A közvélemény-kutatások szerint kevesebben támogatják az ügyet, mint amennyi a rendszeres fogyasztók száma.
A harmadik megosztó kérdés a multikulturalizmus társadalom megteremtésének ideája. A posztmodern liberalizmus kozmopolita alapokon áll, így a képviselői a bevándorlás elősegítése és az európai kultúra színesítése mellett érvelnek. Ebben kéz a kézben járnak a nagytőke érdekeivel, hisz a ’60-as, ’70-es évek óta Európa gazdasági fejlődésének egyik összetevője a bevándorlók kétkezi munkája. Hisz egyre kevesebb fizikai munkára hajlandó, illetve felkészült európai ember él. A multikulturalizmus mindig is a különböző kultúrák együttélésének problémáit igyekezett pozitív színben feltüntetni a gazdasági fejlődés érdekében. Az eszme azonban megbukott. A második, vagy a harmadik generációs bevándorlók, akik nem fogadták el a többségi társadalom normarendszerét, már nem dolgoznak napról-napra. Inkább a tengődés, a reménytelen útkeresés, legrosszabb esetben a bűnözés jellemzi őket.
A liberalizmus elméleti válsága abban keresendő, hogy míg a klasszikus változat olyan szabadságjogokat vállalt fel, amelyekért ezrek mentek a halálba, amelyekért érdemes volt feláldozni az életünket, addig a posztmodern változat már nem ilyen ügyek mellé áll. A melegházasságért, a drogokért, vagy a bumerángként fejünkre visszaütő multikulturalizmusért ki fog ma mosolyogva a vesztőhely felé menetelni?
Nálunk…
Nekünk az SZDSZ, illetve az LMP-ből kiszakadó csoportosulás (Párbeszéd) és részben Gyurcsány Ferenc zagyvalék pártjának tevékenysége, ma pedig a Momentum jutott. (Az LMP azóta inkább a lokálpatrióta zöldpolitika irányába lépked.) Pontosabban árulása. Ugyanis, akik a legharsányabban képviselték a rendszerváltozás előtt a diktatúra-ellenes véleményt, néhány év múlva könnyedén egyeztek meg az egykori kommunistákkal, majd egy, az ’56-as forradalom leverésében részt vevő miniszterelnököt támogattak.
Az egykor leghangosabb antikommunista párt, az SZDSZ már egy-két évvel a rendszerváltás után feladta az elveit, azért, hogy ’94-től kormányban lehessen. Az SZDSZ elárulta a szabadság jelszavát, amikor összebútoroztak a volt kommunistákkal. És természetesen elárulták választóikat is. Történelmi távlatokból nézve elmondhatjuk, hogy egy nagy blöff volt az egész SZDSZ. Azzal, hogy legitimálta a volt kommunistákat, hogy valódi elitváltás nélkül, békében átvezényelte az országot a nyugati érdekszférába, betöltötte történelmi küldetését. Aztán anyagi érdekből ott is maradt az MSZP mellett, amely egyre inkább a liberalizmus felé menetelt.
A Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány is társadalmilag a szociálliberalizmust, gazdaságilag a neoliberalizmust képviselte. A filozófia mögött azonban az ország javait játszották át multinacionális cégeknek. Ez volt a második blöff, az SZDSZ második árulása, hisz a közös kormányzás során gyakran a „farok csóválta a kutyát”, azaz a kisebb párt fejtette ki zsaroló potenciálját. A „két nagy dobás” azonban végképp elkoptatta a pártot. A normálisabbak, illetve a konc rágcsálásából kimaradt tagok lemorzsolódtak, az ismertebb figurák átmentették magukat más pártokba, vagy egyéb – politikától látszólag távol eső – kulturális intézmények élére, némelyek pedig nyugdíjba vonultak. A szavazók viszont végleg elfordultak.
Sólyom László köpönyegéből kibújt a második liberális generáció. Köztük sok-sok őszinte szabadelvűvel és talán még több, a hatalmat hajszoló percemberrel. Kicsit megreformálva a már okafogyottá vált rendszerváltás utáni liberalizmust. Ökopolitikával, környezetvédelemmel. Megértve az új időket, kevésbé kozmopolita módon, szavakban a haza felé fordulva. Mindezt sikerrel, hisz 2010-ben elméletileg a semmiből, gyakorlatilag „ki tudja, miből” felépítették az LMP-t és bekerültek a parlamentbe. Azután az LMP szétesett, lett belőle egy sokkal kártékonyabb liberális párt (Párbeszéd), a megmaradtak pedig a lokális zöldpolitikát választották a liberalizmus helyett.
De talán a harmadik generációra igaz Schmidt Mária jellemzése: nárcisztikusok, önzők, csak az önmegvalósítás érdekli őket. A közösség, a nemzet nem számít. A Momentum az identitásukat bemutató szövegben azt írja, hogy „a baloldalnak el kell fogadnia a nemzettudatot, a jobboldalnak pedig meg kell tanulnia a szolidaritást”, de a népszerűségüket végül meghozó „ügy” az olimpiaellenesség volt, ami nem éppen a nemzettudat megerősítéséről szól. Sőt!
A Momentum vezetőinek nagyképű nyilatkozataiból, a „vidéki bunkókról” alkotott véleményeikből pedig fikarcnyit sem látszik a szolidaritás érzése.
Úgy tűnik tehát, hogy a rendszerváltozás környékén született „új generáció” sem mentes a baloldalra jellemző nemzetellenességtől és a belvárosi liberális értelmiség mindentudó kivagyiságától. Annyi a különbség csupán, hogy az SZDSZ még próbált műveltnek látszódni, a Momentum pedig megelégszik a „jól informáltság” tulajdonság kisajátításával. De ez inkább generációs különbség.
Mindezek után senki ne csodálkozzon, hogy a liberális szó szitokszóvá vált. Mert ők tették azzá.
Vezető kép: amazon.co.uk
Facebook
Twitter
YouTube
RSS