Minden versenyen szembesülök a tűrőkepésségem határaival – interjú Lubics Szilvia ultrafutóval

Csukjuk be a szemünket, és képzeljük el, hogy 40 fokos forróság van, miközben mi 24 órája futunk komolyabb pihenés, alvás nélkül, terepen, az idő felében vaksötétben. Mindeközben a lábunk begörcsöl, a gyomrunk émelyeg, fáj minden porcikánk, de töretlenül rójuk a kilométereket a monotóniát, az egyedüllétet, a testi szükségleteinket és a fájdalmunkat legyőzve. Nagyjából ezt élik át azok az ultramaratonlisták, akik például a 246 kilométeres Spartathlonon elindulnak. Lubics Szilvia ultrafutó ezt a versenyt háromszor nyerte meg a női mezőnyben. Emberfeletti teljesítmény az, amit véghez visz, és elsősorban nem azért, mert éves átlagban naponta egy félmaratont lefut, hanem azért, mert ezt a csodás sportkarriert három gyermek és egy fogorvosi praxis mellett építette fel. A Szerencsés Találkozásokban most a nagykanizsai futónő mesélt jövőbeli terveiről, verseny előtti szerencsehozó praktikáiról és megfogalmazta azt, hogy a nőknek miért lenne fontos a heti rendszeres mozgás.

Számos interjúban elmesélte már, hogy tinikorában lógott a testnevelés órákról. Mégis hogyan vált ennyire fontossá az Ön számára a sport?
Az egyetem elvégzése után, amikor egy kicsit több időm lett, elkezdtem aerobikra járni, mellette kimentem párszor futni, ami számomra egy nagyon jó élmény volt, ám terhes lettem, így abba kellett hagynom ezt a fajta sportot. Amikor a második kisfiam két éves lett, már nagyon hiányzott az a fajta szabadságérzés, amit a futás adott. Szóval az volt a kiindulási pont, hogy nekem szükségem van ezekre az órákra, félórákra, amikor ki tudom szellőztetni a fejem. Aztán az évek alatt természetesen átalakult számomra a napi futás rutinja, és a jelentése is. 

Minek köszönhető, hogy ilyen rövid idő alatt lett sikeres, ismert sportoló?
Ahhoz hogy az ember sikereket érjen el, kell egyfajta tehetségfaktor is, bár az gondolom, hogy nagyobb részben a kitartás, a szorgalom, és a bizonyítási vágy szükséges. A futást nulláról kezdtem 2003-ban, az ultratávokat 2006-tól futom, 2007-től pedig már válogatott vagyok, majd nagyjából négy év alatt elértem, hogy világszinten is az élmezőnyben jegyezzenek. 

Mikor érezte magában az erőt, hogy hosszabb távokra is képes? Mennyiben akarat kérdése ez?
Mindig is megszabtam célokat, elvárásokat magamnak, amelyeket teljesítve mertem nagyobb távokban, gyorsabb tempóban gondolkodni, mindig ezekhez kötöttem a továbblépést. Hamar kiderült, hogy az ultra nekem való, hisz a maratonnál hosszabb távok is jól mentek. Amint elkezdtem ilyen típusú hazai versenyeken indulni, szinte mindig dobogós voltam. Emiatt hamar válogatott lettem, ami akkora motiváció és megerősítés volt abban, hogy nekem helyem van itt, hogy szinte már magától történtek a dolgok.

Hogyan készül a versenyekre, a futás mellett milyen egyéb edzéstípusokkal? 
A futás mellett vannak erősítő edzéseim amiket egész éveben végzek, ezek az alapozási időszakban nagyobb hangsúlyt kapnak illetve jógázni járok már egy jó ideje.

Milyen lemondásokkal jár egy ultrafutó élete?
Kinek mi a lemondás? Első körben tisztázni kell, hogy az ember ezt csak akkor tudja csinálni, ha nagyon szereti. Van egy másik életem is: családanya vagyok és fogorvosként dolgozom. Ez kitesz egy teljes életet, és eleve kihívást okozott a mindennapokba bepréselni a sportot. Viszont nem élem meg lemondásként azokat a dolgokat, amikről lemaradok. Azonban amellett hogy rendelek, a gyermekeimmel vagyok és elvégzem otthon a házimunkát, nem marad nagyon másra időm, mint mondjuk egy hétköznapi embernek. A családi utazásaink 90%-ban a futáshoz kötődnek, de a nyaralás alatt is hajnalban kelek, mert futok még a nap indulása előtt.

A futás magányos sport. Hogyan küzdi le a monotóniát?
Ezt nagyon tudni kell kezelni, a versenyek ennek a lelki tehernek a leküzdéséről is szólnak. A futás egy jó út, amely végül is önmagunkhoz vezet. Óriási önismeretre tesz szert az ember, hisz minden versenyen szembesülünk a tűrőkepésségünk határaival, a problémamegoldó készségünkkel. A monotóniatűrés rendkívül fontos, főleg körpályás versenyek alatt, de ezt az ember a hosszú edzések alatt megtanulja kezelni. A verseny alatt már kisebb a kihívás, mint a hétköznapokban, amikor kimegyek órákra teljesen egyedül. A versenyen mindig történik valami, vannak más versenyzők. Ebből a szempontból szerintem versenyen mindig könnyebb futni.

A motiváció fenntartása minden sportoló életében probléma lehet, hogyan előzi meg a motivációvesztést?
Igazából nem volt még igazi mélypontom. Több évben gondoltam arra, hogy nem kéne ebbe annyi munkát fektetni, hiszen néha tényleg iszonyú nehéz megoldani egy- egy hétköznapot. Tavaly előfordul, hogy úgy éreztem kötelességből és megszokásból csinálom már, de mindig jön valami új dolog, akár egy verseny vagy egy újféle edzésterv, ami miatt mégis képes vagyok újra lelkesen sportolni.

Sok interjúban mesélt már a Spartathlonról. Arról, hogy éjjel kóbor kutyák között futott, hogy “a hegy” a vízválasztó, ahol sokan feladják. De mit történik lelki és testi szinten, amikor beér a célba, megfogja Leonidasz király szobrát?
Lelkileg leírhatatlan érzés, amely intenzíven megmarad napokig. Ezek a pozitív érzések segítenek át a fizikai kellemtelenségeket, hiszen a szervezetet nagyon megviseli ez a fajta sport. Az emésztés, az izomzat és az ízületek is hatalmas sokkot kapnak, mint a lelki, mint a fizikális tartalékok ott maradnak az úton.

Van különbség magyar és a külföldi versenyszervezés között? Min múlik az, hogy egy versenyen jól érzi magát a szervezés szempontjából?
Magyarországon nagyon jó versenyek vannak. Ha a Spartathlont és az Ultrabalantont kell összehasonlítanom, azt mondhatom, hogy a magyar viadal is ugyanolyan jól szervezett, mint az egyik leghíresebb nemzetközi megmérettetés. Versenyen akkor érzem magam a legjobban, ha nem érnek meglepetések, mint például Európa leghosszabb futóversenyén, a Milano- Sanremon, ahol nem volt útvonaljelölés. Ott gyakorlatilag a mezőny kétharmada azért adta fel, mert nem tudta, hogy hol van. Úgy kellett kérdezősködni, mint egy iskolai túrán. Lelki szempontból az sem mindegy, hogy a beérkezéskor egy sötét sátorban kapsz egy érmet és viszlát, vagy valamiféle körítés, szinte ünnepi hangulat fogad. Az utóbbi a Spartathlon és az Ultrabalaton esetében nagyon jól valósul meg.

Mik a szerencsefaktorok egy- egy versenyen? 
Sok mindennel lehet szerencsénk egy- egy verseny alatt. Problémák mindig adódnak, azonban a dolgok azon múlnak, hogy mennyire tudjuk őket kezelni. Nyilván vannak tényezők, amelyek a szerencsén múlnak. Például egy Spartatlon esetében az időjárás nagyon befolyásolja azt, hogy a versenyzők hány százaléka ér be a célba. Azonban ez az a faktor, amivel én nem foglalkozom, ugyanis ezeket nem tudom befolyásolni, csak alkalmazkodni hozzá.

Van kabalája, szerencsehozó rituáléja versenyek előtt?
Nekem rengeteg. Például csak azt az ásványvizet veszem a Spartathlonkor, amit abban az évben, amikor először indultam ezen a megmérettetésen. A verseny előtt Görögországban csak abból a boltból, csak azt a csokipudingot eszem, amit először. De ruházat kapcsán is vannak szokásaim: ha a pólómban véletlenül benne marad egy címke, de a verseny jól ment, hiába dörzsölte ki a bőröm, akkor az örökre bent marad, mert mi van ha kivágom. Mindig kapok kabalákat, szerencsehozó mütyüröket, ezeket minden alkalommal zacskóban viszem magammal, a zacskó egyre nagyobb, de ennek a gyűjteménynek a kísérő kocsiban kell lenni. Ahogy közeledik a verseny egyre inkább tűnök nem normálisnak ilyen szempontból. De a férjem, aki kísér a viadalokra ezekben az apró kis butaságokban is támogat és biztosítja nekem.

Sokszor találkozhatnak önnel a sajtóban a sportrajongók, Orbán Viktor elsőszámú példaképének nevezte. Nem zavarja az ismertség?
Ez eléggé összetett, de én próbálok csak a pozitív visszajelzésekkel foglalkozni. Mindig jól esnek az elismerő szavak, megerősít az, hogy én motiválok másokat. Viszont negatív lehet az, hogy az ember nem futhat már csak úgy, hiszen az eredményeit nagyító alatt vizsgálgatják, majd bírálják. Volt olyan, amikor ez nyomasztott, mostanában azonban próbálok átlépni ezeken, például verseny előtt egy héttel kizárom a külvilágot, mert nem szeretnék a megméretésre semmi nyomasztó dolgot magammal vinni.

A családot is megfertőzte ezzel a hatalmas sportszeretettel?
A férjem szintén ultrázik, együtt kezdünk futni, háromszor körbefutotta a Balatont. A fiaim kajakoznak, szóval része a mindennapi életünknek a mozgás.

Mik a sporttal kapcsolatos tervei a közeli és a távoli jövőre? Mi a legvágyottabb célja jelenleg, hogyan tudja felkészíteni magát arra, hogy elérje?
A következő évre vonatkozóan van egy nagy álmom, mégpedig elindulni Amerika Spartathlonján, a The Badwateren. Ez egy 220 kilometers verseny, amely egy sivatagon vezet keresztül, 50-60 fok van napközben, iszonyatosan szeles és hatalmas szintemelkedés van az útvonalban. Már a felkészülés is rengeteg kihívást tartogat, hiszen Európában felkészülni az 50 fokban való futásra is külön történet. De az asztalom tele van már tervekkel, szóval nekem most minden ekörül forog.

Ennyi mozgással a háta mögött rengetek tapasztalatot gyűjtött össze. Mi a legfontosabb javaslata a nők számára, hogy elkezdjék a rendszeres edzést, futást, vagy bármilyen más sportot?
A sporttal kapcsolatban nőknél alapfélelem, hogy megengedhetik-e azt maguknak a család mellett. Örökös lelkiismeret furdalás az, hogy elmegy, vajon magára szánhat-e annyit a napból, mert ott kell hagyni a gyereket, a háztartást. Én is megéltem ezt éveken át, de beigazolódott az, hogy egy család egy sokkal egészségesebb, kiegyensúlyozottabb anyukát kap vissza, ha  tud magára időt szánni. Ha csak kétnaponta egy órát, az is elég, hisz ez hosszútávon az egész családnak is megéri.

Fotók: Lubics Szilvia engedélyével