Egyre több jel utal rá, hogy a táji vízvisszatartást követelő szakemberek és gazdálkodók hangja kezdi átütni a tagadás falát. A vízügy környékén mind jellemzőbb alapállás a magyarázkodás, de úgy tűnik, még mindig egyszerűbb másfelé terelni a figyelmet és a szót, semmint elkezdeni dolgozni a táj vízzel megtöltésén. A jókora dunai árhullám levonultával Font Sándor, Kalocsa országgyűlési képviselője próbálta helyre tenni a vízügy iránt megingott közbizalmat, ám érdemes részletesebben szemügyre venni a kérdést.
Az irányított, oldalirányú, gravitációs vízkivezetést szorgalmazó csoportok folyamatosan felhívták a figyelmet arra a tragikomikus állapotra, hogy miközben a Duna kikövezett hullámterében hömpölygött a 8-9 méteres magasságot meghaladó óriási víztömeg, addig és azután az ország legnagyobb részén, beleértve a Duna partját is, még mindig pusztít a nyári kánikula által előidézett talajaszály. Mind többeknek szembeötlő ez az ellentmondás, hogy ki van száradva a táj, amíg időről időre árhullámokkal küzdünk meg. A természet próbál jelezni, és ennél szemléletesebben, mint idén, ezt már ki sem lehet centizni. Júniusban a Dunán és a Tiszán is árhullám vonult le, és rögtön utána kitört a csapadék nélküli kánikula.
Az egész ország csontra kiszáradt, rengeteg termés tönkrement, és a szárazság még véget sem ért, amikor megérkezett a következő árhullám a Dunán. Erre mi mit csinálunk? Megitatjuk a tájat? Dehogy! Minden erőnkkel megszabadulunk attól a víztől, amely ezekben a hetekben, napokban, percekben is kínzóan hiányzik a Duna völgyéből.
A tavaszi áradáskor 10 km3 víztöbblet szaladt le a Dunán és 7 km3 a Tiszán, majd az elmúlt két hétben további 12-15 km3 a Dunán. Idén tehát nagyjából 30 km3 víztől szabadultunk meg, ami nagyságrendileg kétszerese annak a mennyiségnek, ami ugyancsak idén hiányzik a magyar tájból, aszályt okozva. Bármilyen szakmai részletekről magyarázkodik a vízügy, azt még nem sikerült feloldaniuk, hogy ha időről-időre komoly víztöbblettel áld meg minket a természet, azt miért nem juttatja el a kiszáradt tájba. Nehéz küzdelem ez, hogy megértse a közvélemény, nem a víz levezetése, és nem is duzzasztók, vízlépcsők, mesterséges tározók, csatornák meg öntözőrendszerek építése a logikus megoldás, hanem az, ami a legegyszerűbb.
Megnyitni a víz útját a mélyen fekvő, lakatlan területek felé, ahova magától lefolyik, szétterülhet, beszivároghat, párologhat, táplálhatja az életet.
Jó vízügyi rendezésnél homokzsákból is jóval kevesebb kellett volna
Az áradást természetesen féken kellett tartani, és ebben kiváló munkát végeztek mindazok, akik a gátakon dolgoztak. A baj az, hogy a Duna árterét sem használjuk védekezésre. A Hanság, a Tóköz, Szigetköz, Csallóköz és a Kiskunság mélyebb részei a rendeltetésszerű állapotukban szinte végtelen mennyiségű vizet képesek voltak felszívni, és ezek a tájak is szomjaznak ma. Ám hiába a 2022-es történelmi aszály, hiába az idei aszály és az idei áradások, még mindig nem kapnak észbe az illetékesek, hogy kiegyensúlyozott táj helyett aszályt és áradásokat nevelgetünk párhuzamosan, de egymástól gondosan elzárva. A mostani állapot fenntartása magyarázhatatlan és indokolhatatlan, ám Font Sándor minap egy rövid videóban méltatta a vízügyesek megbízhatóságát. A megbízhatóságuk egyébként nem vitás, a kérdés csak az, hogy vízvisszatartásban vagy vízlevezetésben.
A kalocsai választókerület országgyűlési képviselője elmagyarázta, hogy azért álltak mostanáig üresen a csatornák, mert áradáskor nem szabad megnyitni a zsilipeket, ugyanis nem bírnák a terhelést, illetve az uszadékfák beakadása miatt veszélyes is lenne – ezért nem lehetett feltölteni a csatornákat. Ez önmagában igaz, csakhogy egyből jelzi:
hiába van 48 ezer kilométernyi csatornánk az országban, azok mintegy 90 százaléka az árvízveszély elhárítására, sőt a folyókból feltöltésre sem alkalmas, mert más funkcióval tervezték őket. Belvízlevezetésre.
Font elmondása szerint rengetegen kérdezték a közösségi médiában, hogy miért nem fogjuk meg ezt a sok vizet, és engedjük bele a Duna-melléki csatornákba. Az az üzenet tehát már láthatóan átment a nyilvánosságba, hogy meg kell fogni a vizet, az viszont még nem ért célba, hogy
NEM CSATORNÁKBAN ÉS MESTERSÉGES MEDREKBEN KELL TÁROLNI AZ ÁRVIZET, HANEM EL KELL VELE ÁRASZTANI A FOLYÓINK TERMÉSZETES ÁRTEREIT.
Ennek a medrét nem kellett mesterségesen megépíteni (fotó: Szendőfi Balázs)
A táj csak nézheti a vizet, de nem kap belőle
Font Sándor közölte, hogy most, az erős ár levonultával már megnyitották a zsilipeket, és feltöltik a csatornákat, öntözési és talajvízemelési céllal. Ez a kedélyek megnyugtatására alkalmas, ám nem ragadja meg a probléma és a megoldás lényegét.
„Higgyünk a vízügyi szakemberek több száz éves tudásában!”
– mondta Font.
Mérnöki vízmozgatási műveletek persze történnek, amelyekhez lehet társítani nagy számokat, másodpercenkénti köbmétereket, csakhogy a táj kiszáradtságával ezek nincsenek egy ligában. A Ráckevei-Dunába beengedik a vizet a Kvassay zsilipnél, onnan a Duna-Tisza-csatornán átvezetik a Duna-völgyi-főcsatornába Dabasnál, végigkergetik a kiszáradt Kiskunságon a szétégett mezők mellett, hogy aztán Bajánál visszafolyjon a Dunába. Árasztás eközben nincs, a táj úgy nézi a lefutó vizet, mint a kisgyerek az édességbolt kirakatát az üvegen át. Font Sándor talajvízemelésről beszélt, de ezekből a csatornákból a talajba és a tájba olyan kevés víz szivárog be, hogy az a hiány mértékét tekintve a gyötrelmesen kevés és az észrevehetetlen mennyiség között van valahol.
A tájnak nagy szüksége lenne az ártéri legelőn visszamaradt vízre, de a megszokás nagy úr: máris elkezdték visszaszivattyúzni a Dunába. (fotó: Zöld Gerilla Mozgalom)
A 48 ezer kilométernyi csatornánkból körülbelül 4 ezer kilométernyi az öntöző és a kettős hasznosítású, tehát amely nem csak vízlevezetést szolgál. Utóbbiak csurig töltése esetén is nagyságrendileg talán század annyi víz fér el bennük, mint amennyi a tájból, a talajból a környékükön hiányzik. És ez még nem a beszivárgás és talajvízemelés, hanem csak a medrek kapacitása.
Az áradó víz kivezetését a tájba műszakilag sem tudja megoldani a vízügy, amely több száz éves tapasztalatra hivatkozik, de 30 év alatt sem értette meg a körülmények megváltozását, és nem készült fel az árvíz kivezetésére. A probléma nemhogy nem oldható meg, hanem meg sem érthető a jelenlegi vízügyi értelmezési keretben. A Boris ciklon viszont nem olyannak tűnt – elsősorban Csehországban és Lengyelországban –, mint amelyet különösebben érdekelnek a vízügyi értelmezési keretek…
Facebook
Twitter
YouTube
RSS