Mire jó ez?

Végülis ez csak egy olimpiára kijutás, nem nyertünk meg semmit, aztán mégis mekkora katarzis lett belőle. A meccs hajrájában szinte felrobbant a csarnok, amikor a tábor megérezte, hogy a csapat megérezte a vérszagot; nem beszélve utána a népünnepélyről. Na de mégis mire jó ez? Olcsóbb lett ettől a kenyér? – kérdezhetik a savanyújóskák, akik minden sportsikerünk után ezt kérdezik a tomboló magyar szurkolók tömegét látva. Hát igen… Ugyan mire lehetne jó sok ezer végtelenül lelkes, energikus, elkötelezett ember?

Szinte már közhelyes megállapítás, hogy a magyar szurkolók milyen kiemelkedő hangulatot csinálnak, és nemcsak legenda, hogy mindenhol leesik ettől a külföldiek álla, hanem tényleg így van. Mint amikor bármelyik magyar versenyző úszott a Duna Arénában a 2017-es világbajnokságon, és olyan elsöprő hangorkán és dobogás tolta előre a cél felé, hogy szó szerint remegett belé a csarnok, a gyomrunkban éreztük a vibrálást. Azt is tudjuk persze, hogy ez ilyen pótcselekvés az elkúrt XX. századunk miatt, a sportban keressük és éljük meg fokozottan a más téren elmaradt nemzeti sikerélményeket. Ám itt meg is szokott állni a jelenség megértése, és nem szoktuk kihangsúlyozni, tudatosítani, hogy ez az energia stabilan ott van bennünk mindig, és nagyon ki akar jönni. Még ha az amerikai nagykövetségről és titkosszolgálatoktól finanszírozott, frusztrált kis szócséplők el is magyarázzák a cérnahangjukon az ilyen katarzisok után, hogy ez csak a sportolók ügye, csak azoké a siker, akik a pályán vannak, és az extázisban ordító szurkolónak nincs hozzá köze, se nekem, amikor a tévé előtt kiabálva bokszolok a levegőbe.

Ehhez képest „Aki ugrál, büszke magyar!” skandálással hullt a barna eső az öltözőbeli ünnepléskor, miután a kézilabda-válogatottunk kivívta az olimpiai szereplést. A meccs egyik hőse, Bartucz László nyilatkozta:

„Mindent beleadtunk, amit a nemzet megkívánt tőlünk. (…) az egymásba vetett hit nélkül ez nem ment volna. És a közönség nélkül sem, mert belehajszoltak az olimpiába.”

Az Istenért nem bírják megérteni már a sportolóink, hogy a siker kizárólag az övék! Ehelyett folyton belekeverik a dologba a közönséget. A sportoló úgy tesz, mintha hatna rá a közönség buzdítása, a közönség pedig úgy tesz, mintha magáénak érezhetné a sikert; ahelyett, hogy a szuperokos baloldali firkászokra hallgatnának, akik szerint mindezeknek semmi közük egymáshoz.

Szegénykéim igazi szélmalomharcot vívnak sokmillió magyarral szemben, akik úgy vannak ezzel a sport dologgal, hogy együtt szurkoljuk ki a sikert, együtt örülünk neki, mindenki bánkódik, ha nem jön össze, mert az egész a miénk is. Sőt, a miénk: a magyaroké.

fotó: MTI/Bodnár Boglárka

Csak aztán nehogy kiderüljön, hogy a leghangosabban ellenkezőknél nem is sporttal kapcsolatos, hanem nemzettel azonosulási problémák vannak!

A magyarokkal nagyon könnyű jóban lenni

Minden ilyen siker nagy segítség a magyar családoknak. Amikor a 2016-os foci Európa-bajnokságon évtizedek után először kóstolhattunk bele, milyen érzés nagy nemzetközi tornán meccset nyerni, és spontán karnevál alakult a Nagykörúton, azt senki nem felejti el a résztvevők közül. Azok se, akik gyűlölték, hiszen jól látták, miről szólt. Azt nem a minden meccsen jelen lévő hivatásos szurkolók csinálták, hanem teljesen átlagos magyarok indultak meg, és valójában nem is futballünnepség volt, hanem nemzeti ünnepség. Az az energia jelent meg akkor is, amely benne van a magyarokban, és keresi a lehetőségeket a kitörésre. Általában sportesemények kapcsán szokott ilyen látványosan feltörni, de jó, ha észben tartjuk, hogy ez mindig ott van bennünk. Ez a lelkesedés, a csapat–közönség szimbiózis nyomán kialakult hangulat tudja magával ragadni a nálunk dolgozó külföldieket is.

„A srácok, ezekkel a szurkolókkal, ez hihetetlen (…) Most már az én országom is” – mondta Chema Rodriguez a meccs után.

„Boldog vagyok, hogy tagja lehetek ennek a közösségnek, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy megfeleljek ennek a megtiszteltetésnek” – mondta Marco Rossi, miután a magyarok szeretetétől övezve megkapta az állampolgárságát.

fotó: MTI/Bodnár Boglárka

Nézzétek meg Marcót meg Chemát köztünk! A magyarokkal olyan hihetetlenül egyszerű jóban lenni. És nektek száz éve nem sikerül, ti ökör kommunisták, még úgy se, ha itt születtetek. Menjetek inkább haza! Itt az következik (a műfelháborodást leszámítva), hogy zavartan piszkáljátok a földet a cipőtök orrával, és arra gondoltok, hogy „mi ügynökök vagyunk, nekünk nincs olyanunk”. Talán azt is megkérdeznétek, de nem szabad, hogy „milyen érzés, ha van?”.

Ez még csak a kezdet

A magyarokból kitörni vágyó energiákon felül is vannak biztató hírek. Recseg-ropog a merjünk kicsik lenni mentalitás építménye, ahogy érkeznek az új korszak sportolói. A kézilabda olimpiai selejtező utáni elemzésben többször szóba került, hogy a fiataljainkat nem agyonnyomja, hanem ösztönzi a teher és a nagy tét. Az is elhangzott, hogy amikor a rutinosabb játékosok feltételes módban fogalmaznak, akkor a húszévesek magától értetődő természetességgel azt mondják, hogy „megcsináljuk”.

Azok a sportolóink, akiket már a rendszerváltoztatás utáni kiúttalan vergődés képében sem csípett meg a kommunista lélekmérgezés, és gyereksportolók is 2010 után lettek, már sokkal egészségesebb önbizalommal indulnak el. Fazekas Gergő, a korábbi zseniális kapus, Fazekas Nándor fia kijelentette a meccs után:

„Apának van egy negyedik helye olimpiáról, nem elégedhetek meg azzal, hogy kijutottunk. Mindig szeretek nagyokat mondani, így hát jó lenne egy éremmel hazajönni.”

fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Szoboszlai Dominik a montenegróiak tavaly őszi megverése után kiment a szurkolók közé, beverte a pálinkát, és azt mondta:

„Ez még csak a kezdet, jövő nyáron csinálunk egy olyat, ami felejthetetlen lesz!”

A kudarc helyett a győzelemre gondolnak. Szép nyarat mindenkinek!