Az élet egy kicsit mindig megváltozik minden év végén, amit amúgy mindig nagyon várunk. Hiszen az év vége a várakozásról szól, várakozni meg szeretünk. Valaki az ajándékokra vár, valaki a céges bulikra, valaki Jézusra és a megváltásra, valaki az új évre és az azzal járó változásokra, rosszabb esetben az ember a régi év hibáit akarja maga mögött hagyni és új lapot kezdeni, vagy csak le akar szokni a cigiről. De bármelyikről is van szó, a karácsonyi időszak, kiegészülve a naptári év végével, az új életről szól, ami néha például egy gyermek formájában érkezik meg – esetenként nem váratlanul, de hirtelen.
A várakozásnak egyébként nagyon sok közös vonása van a hittel. Szentül hiszem ugyanis, hogy mindenki hívő ember, aki valamire vár, vagy valamit remél, még az ateisták is: mert mindenki hisz, reménykedik a holnapban, terveket gyárt magának a nyárra, hotelszobát foglal hónapokkal előre, hitelt vesz fel, ajándékot vásárol karácsonyra, amit majd remélhetőleg hetek múlva lehetősége lesz odaadni valakinek, de sokan már azt is tudják, hol és mit isznak majd újévkor. Tehát hiszünk abban, hogy lesz egy valamilyen jövőnk, hogy élünk majd holnap is, és két hét múlva is. Vagy esetenként várunk egy gyermeket, és hiszünk abban, hogy ő lesz a jövő, és ez az életünknek az értelme.
De miért írom most le mindezt?
Mert nemrég hirtelen megérkezett hozzánk a várva várt gyermek. Egy hónappal korábban annál, mint ahogyan az megszokott, de a karácsony előtti napokban úgy döntött, hogy jön, mert ebből a buliból nem maradhat ki. Jól tette. A legszebb ajándék. És ahogy ez év végén lenni szokott, emiatt totálisan megváltozott az életünk, amit egyébként vártunk, és természetesen megváltozott az is, hogy ezentúl mit fogunk várni, miben fogunk reménykedni, és megváltoztak a fogadalmak is, amiket tenni akarunk a következő évekre. Nemcsak 2024-re.
Az újévi fogadalmak egyébként szintén annak jelei, hogy hiszünk valamiben, abban, hogy jobb emberek tudunk lenni. Mindez egyfajta beismerése annak, hogy eddig valamit rosszul csináltunk, vagy nem csináltunk egyáltalán, vagy eddig nem voltunk valamilyenek, amilyenek lenni akarunk, vagy lennünk kellene. Mi más ez, ha nem alázat? Amikor ezeket a fogadalmakat tesszük, vagy tök részegek vagyunk, vagy hiszünk valamiben, legalábbis egy pár napig, és valljuk be, a szándék már maga ígéretes, még akkor is, ha kételkedünk magunkban, vagy valaki másban.
Amikor pár napja apa az ember, gyorsan rájön, hogy az embernek olyan fogadalmakat kell tenni, amit nem lehet majd nem betartani: például azt, hogy mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megőrizzük a kisfiamnak a karácsonyt, a Jézuskába vetett hitet, a családi vacsorák hangulatát, az őfelette őrködő kiskutya emlékét, és legfőbbképpen azt a meghitt biztonságot, amit ilyenkor érzünk. Hogy megőrizzük neki azt a világot, amiben élhet normálisan, ha szeretne, és az lehessen belőle, ami lenni akar, és elmondhassa, amit akar. Ez itt nálunk, Magyarországon még létezik szerencsére, ellentétben sajnos a világ számos más részével.
És miközben fogadalmakat teszünk, hinnünk kell abban, és terveznünk is el kell azt, hogy mindezt képesek leszünk elérni, vagy legalábbis hozzá tudunk járulni, kezdve az olyan egyszerűnek tűnő, de egyébként embert próbáló dolgoknál, mint az éjszakai három etetés, vagy a lemondás arról, hogy az ember melegen eszi meg a karácsonyi kacsamellet, amit egyébként várt és remélt, de végül is inkább a síró gyerekkel foglalkozott. És szívesen tette.
És ez még csak a kezdet – majd jönnek a bonyolultabb dolgok
Nehogy beteg legyen! Mi lesz, ha közösségbe kerül? Mit fog vele tenni az internet és a közösségi média? Nyilván letiltom a TikTokról. De megtehetem én ezt, nem lesz akkor hátrányban a többiekhez képest? Mit tanítanak majd neki az iskolában? Ugye nem lesz olyan, mint Gelencsér Ferenc? Mennyire tudjuk lebetonozni azokat az alapokat, amire szerintünk stabilan építkezhet? Lesz-e egy következő háború, ami miatt tönkremegy az élete?
Annak idején az én szüleim azt hitték, hogy már minden rendben, nekünk (mármint a gyerekeiknek) nem kell már többé harcolniuk a kommunizmussal, és hogy mi majd egy békésebb, jobb világban fogunk felnőni, mert egy csomó minden már megoldódott. De úgy néz ki, a világ minden generációnak megtermeli azokat a harcokat, amiket meg kell vívnia. Vajon az övé melyik harc lesz? Vajon meg tudjuk menteni attól, hogy meg kelljen harcolnia? Vajon jó-e neki, ha megmentjük a harcoktól?
Sok a kérdés, választ úgysem tudunk adni, ezért emberként és friss szülőként érdemesebb talán először is felkelni éjszakánként százszor is, ha kell, majd mindent megtenni, hogy jó ember legyen, emellett meg töretlenül hinni, reménykedni és várni. Hinni, remélni és várni, hogy az újév egy olyan világot hoz közelebb, amiben minden gyerek az lehet, ami lenni akar, amiben minden gyerek boldogan nőhet fel, és amiben minden gyerek megtanul hinni, reménykedni és várni… meg persze szeretni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS