De mortuis nil, nisi bene! (Halottról jót vagy semmit!) – tartották a rómaiak. Habár félrefordításról van szó, mert a „bene” jelentése „jól”, azaz „helyesen”, így pontosabb, ha azt írjuk, hogy „igazat, vagy semmit!” Mert az elhunyt ember jogilag már nem védekezhet. Így vélték az ókori Rómában, és valahogy így kellene ma vitáznunk Nagy Imréről – politikai és történelmi értelemben is, hiszen „a velünk élő történelem” még mindig érzékeny ponton nyomja szívünket. A kommunisták pedig (ha „helyesen” szólunk), akkor is kommunisták maradnak, ha mártírhalált haltak.
Múltunk értékelése a kulturális és a nemzeti öntudatunk elidegeníthetetlen része. A velünk született közösség szellemi és anyagi összetartozásának egyik lényeges habarcsa. A benne a szereplő hősök, mártírok és az árulók megítélése pedig a leginkább látható mozzanata. Manapság ismét egyre élesebben ütköznek a múlt megítélésének alternatívái. Talán olyan erővel, mint utoljára a rendszerváltoztatás idején. Olvashatóan a történészi vitákban, s még inkább tapasztalhatóan a politikai „adok-kapokban”. Talán a legaktuálisabb példa erre a politikai és tudományos dimenzióban folyó küzdelemre Nagy Imre mártíriságának és kommunista múltjának megítélése.
A kínos kérdés a következő:
keményvonalas kommunista mártír volt-e Nagy Imre, aki „belesodródott” a Rákosival szembeni népakarat forradalmi megmozdulásába; vagy egy valódi „ötvenhatos hősről” emlékezhetünk-e meg a neve hallatán?
Mivel „velünk élő történelmi kérdésről” van szó, így mindkét válasz jelen van a közbeszédben.
Én – a tudatlan, a jövőbeni történelmi értelmezéseket nem ismerő halandó – csak annyit tudok erre válaszolni (az „itt és most” börtönében”), hogy nekem más nevek jutnak eszembe, ha a forradalom hőseiről kérdeznek. Wittner Mária, Pongrácz Gergely vagy éppen a szerencsétlen sorsú Mansfeld Péter; és persze az egészen más úton járó Mindszenty József. Ők és sokan mások, kiket most nem sorolok fel, jelentik azt számomra, hogy „ötvenhatos hősök”. De nem Nagy Imre…
Nagy Imre – számomra – nem más, mint egy
“helyezkedő kommunista”, aki a sors véletlenjének (vagy a fel nem ismert szükségszerűségének) köszönhetően egyszer csak a forradalom „élén” találta magát.
Persze az, hogy végül „bevállalta” az egészet – mártírrá tette. De azt gondolom, hogy egy kommunista mártír nem feltétlenül történelmi hős!
A többiről pedig vitázhatunk, mert a „velünk élő történelem” „haszna” pontosan a párbeszéd tartalmai része, mely segít megérteni a múltat és utat mutat a jövőbe – melyre, sajnos úgy látom, hogy egyre inkább képtelenebb a magyar kommancs-leszármazottak generációja.
(Kiemelt kép: Kommunista vezetők 1948. január 12-én balról jobbra: Rajk László, Gerő Ernő, Kossa István, Kovács István, Kádár János, Rákosi Mátyás, Révai József és Nagy Imre – MTI arhívum ; Facebook)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS