Könyves Kálmán alatt senki nem akart vezérigazgató lenni. Mátyás udvarában nem vágytak filmproduceri karrierre. Ma egyetlen pályakezdő sincs Budapesten, aki főispáni posztra pályázna. Magyarországon egyetlen szakma tudott évszázadokon át folyamatosan újabb és újabb jelentkezőket magához vonzani: a művész. Nem is csoda: azt csinálsz, amit akarsz, sőt, ha nincs kedved semmihez, évekig csak kocsmázol, az állam meg dobálja utánad a milliókat.
Tisztelt Olvasónk! Távol álljon tőlünk az amúgy is feszült idegeket cincálni, pláne megtéveszteni a drága PS-tábort, de ez egyszer nem tudtunk ellenállni! Vésey Laci kéjes ötletére Bede Márton, a 444.hu lánglelkű újságírójának egy másfél évtizedes írását adtuk ma közre vezércikk gyanánt. A publi ugyanezzel a címmel jelent meg az akkori indexes újságírók Matula magazinjában, és bár természetesen Bede sem gondolta vérkomolyan ezt, de az is igaz, hogy ez a fricska nem is állt olyan távol az ő akkori libertáriánus-neokon gondolataitól. Tehát ajánljuk tisztelettel Bede Márton sorait a pénzelvonási tünetei okán már fideszesnek vélt művészeket listázgató és a kormányoldalt létében fenyegető Schilling Árpád és Pintér Béla művész urak figyelmébe!
Ismerek egy csomó magyar művészt, és komolyan mondom, senkinek sem ajánlom, hogy a közelükbe kerüljön. Már zseniális bensőjük megismerése előtt sokkot lehet kapni, olyan ápolatlan mindegyik. A magyar művészek valahogy kötelességüknek érzik, hogy úgy nézzenek ki, mint a disznók. Az átlagos magyar írónak zsíros a haja, undorító barna ruhákban jár, és a lakásába az ÁNTSZ is csak védőfelszerelésben merne belépni. Az ilyesmi nyugaton már rég ciki.
Tényleg senkinek nem ajánlom, hogy korpa közé keveredjen, úgyhogy inkább magamtól elárulom, hogy mi például a magyar művész ünnepnapja. A magyar művész annak a napnak az estéjén rúg be a legjobban, amikor a csókosaiból álló akármilyen állami zsűri megdobja valami szép ösztöndíjjal. A magyar művész a szakmai sikert az állami apanázs millióiban méri, ami most így leírva nem is tűnik olyan rossz megoldásnak, ha már a műveinek nincsenek fogyasztói, legalább valamivel tudja számszerűsíteni a produkcióját. Egy baj van csak: állami pénznek művésznél nincs helye. Soha. Nincsenek kivételek. Soha. Soha. Ne is írjon senki olvasói levelet, mert az összes elképzelhető szcenáriót végiggondoltam, és tényleg SOHA.
Két érvet szokás felhozni, hogy miért is kellene mégis lélegeztetőgépek, árvaházak és hadirokkant-menhelyek helyett csepűrágóknak meg kintornásoknak átutalni az adónkat. Egyrészt, hogy a biztos anyagi háttérnek köszönhetően ezek a semmirekellők nyugodtan tudjanak alkotni, másrészt meg hogy vannak olyan műalkotások, amelyek sokba kerülnek, hiszen verset írni olcsó, a Reichstagot vagy néhány kisebb amerikai szigetet lepellel beborítani viszont kurva drága. Az össztársadalmi érdekkel, ami a műalkotásokhoz fűződik végkép ne jöjjön nekem senki, mert akkor én szeretném a rám eső magyar táncművészet-részt átváltani nyolc kiló bélszínre.
Az első érvet hajlandó vagyok elfogadni akár most azonnal is, egyetlen egy apró kérésem teljesítése esetén. Legyen olyan szíves valaki, és egy számológép segítségével bizonyítsa be nekem, hogy az Altamirától a grime-ig húzódó művészettörténeti évezredek során bármiféle korreláció mutatható ki az alkotó biztos anyagi háttere és stresszmentes életvitele, valamint az általa előállított műalkotások színvonala közt. Aki pénzt ad egy művésznek, az megfosztja szegényt attól, hogy átélje József Attila, Vincent Van Gogh vagy Robert Johnson nyomorúságát! Én nem akarok mindenfelé telezabált szobrászokat meg BMW-vel közlekedő drámaírókat látni. Pláne nem, ha műveik saját magukon kívül senkinek nem okoztak még egy iciri-piciri zsebkatarzist sem, de erről később.
Színészek és színigazgatók tüntettek hétfőn Budapesten, Karácsony Gergely oldalán az állami támogatásokért. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Az is jó szöveg, hogy bizonyos műalkotások egyszerűen nem tudnának elkészülni állami apanázs nélkül, boncoljuk is széjjel most. EZ HÜLYESÉG. Szétboncolva. A Reichstagot minimális pénzből is be lehet csomagolni. Jó sok ideig kell majd lepedőket összevarrni, a gaz korrupt német hatóságok is csak lassan fogják kiadni az engedélyeket kenőpénz nélkül, meg az is lehet, hogy valamelyik haverunk meghal, miközben biztosítókötél nélkül végez ipari alpinizmust Berlin közepén. Magyarul áldozatokat kell majd hozni. Megértem, hogy ez szörnyen hangzik egy évtizedek óta állami ösztöndíjakból élő magyar művésznek, de hát ez van, srácok. Ebben a kurva kapitalizmusban mindannyian áldozatokat hozunk, aki nem elégszik meg a Trabanttal vagy Hajdúszoboszlóval, az minden nap robotol, hogy az összekuporgatott vagyonkájából Mercedest vegyen, vagy befizessen a Neckermannál egy hét Maldív-szigetekre.
Aki nem haveri segítséggel szeretné beborítani a Reichstagot, hanem speckó toronydarukkal, az legyen szíves, és keresse meg rá a pénzt. Vagy írjon olyan könyvet, amit megvesznek tízmillió-ötszázezren, aztán a következő legépeléséhez már vehet magának MacBookot. Nem, egyáltalán nem akarok egyetlen magyar írót vagy bábjátékost sem művészete prostituálására kényszeríteni, mindenkinek szent joga az asztalfióknak meg húsz ismerősnek alkotni, a társadalom csak egy dolgot vár el jogosan ezért cserébe: tessék szépen kimozdulni a műteremből, és elmenni dolgozni. Igen, úgy értem, hogy “munkát”. Nincs mitől félni, nem halt még bele senki, ráadásul tök nagy a választék, bárki lehet bolti eladó, mezőgazdasági idénymunkás vagy felsővezető egy biztosítócégnél.
Ez az idegenkedés a becsületes munkától a művészeknél egyébként is új keletű dolog. Leonardo csak azután rajzolgathatott a saját kedvére, miután naphosszat hadigépeket meg lovasszobrot tervezett a mecénásának, Ludovico Sforzának, Bessenyei György pedig gyakorlatilag őrző-védő feladatokat látott el Mária Terézia mellett, és csak szabad óráiban hódolhatott írói passziójának. Még a full hernyós Csáth Géza is képes volt orvosként praktizálni, nem pedig Ferenc Józsefnél pályázott havi apanázsra. Ezer példa van még a biztosítási ügynök Kafkától a bróker Gauguinig. Ha Mozart csodagyerekként nem szokik hozzá az ingyenéléshez, és kitanul valami normális szakmát, biztosan őt sem a szegények temetőjében kaparják el jelöletlen sírba. Ha ők tudtak a dayjobjuk mellett maradandót alkotni, egészen biztos, hogy mondjuk egy CBA pénztárosi meló mellett is lehetne próbálni és játszani a Katona József Színházban. A legfurcsább ebben tulajdonképpen az, hogy mintha ezeket a művészeket nem tanította volna meg kiskorukban a mamájuk arra, hogy a legfinomabb mindig a saját magunk által dagasztott és megsütött kenyér. Egészen biztos, hogy van egy rakás olyan magyar festő, aki még soha nem próbálta ki, milyen érzés a saját keresetből vásárolt vászonra festeni, és mindig csak az állam által kiutalt, a kortárs festészetből igen keveset profitáló váltókezelők által befizetett adóból finanszírozott ecsetekkel dolgozik.
Mindannyian elnézőbbek lehetnénk ezzel a sok, a közjót dézsmáló Homérosszal, Euripidésszel és Pheidiásszal, ha naponta esnénk egyik katarzisból a másikba a műveik élvezete közben. Nekem a nemzeti ünnepeken rendszeresen zuhogó díjesők környékén mindig nagyon kedves szórakozásom átböngészni a kitüntetettek listáját. Egy kis ideig kényelmetlenül szoktam magam érezni, hogy még az életmű-díjasoknak sem ismerem a töredékét, aztán megnyugszom, hogy más sem.
Ez a beteges díjazási kényszer az elcseszett művészeti felsőoktatásunk terméke. Közpénzből kinevelünk színészeket, rendezőket és textilfestőket, akik aztán hivatásos művészként egész életükön át elvárják az állami apanázst, a végén meg mi érezzük magunkat szarul, biztos nagyon nagy művészek, ha már hatvan éve textilfestenek, adjunk nekik gyorsan valami díjat. Persze, az állam eltart például postásokat is, de azok legalább számonkérhetőek, és ha elherdálják mindannyiunk pénzét, bizony büntetést kapnak. Elég a kivételezésből, és tessék szépen börtönbe csukni azokat az írókat, akik mondjuk felnyalnak valami ösztöndíjat, aztán olyan vígjátékot írnak, amin nem nevet a közönség kétharmados többsége. (Mellesleg hasonlóan kellene bánni a sajtóval is. Kap közpénzt az Élet és Irodalom? Igen. Olvashatatlan a cikkek túlnyomó többsége? Igen. Szabadlábon van Kovács Zoltán főszerkesztő? Igen. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább.)
Ha az állami támogatás egyik pillanatról a másikra megszűnne, és a magyar művészek kénytelenek lennének leendő könyvük vagy filmjük finanszírozásának érdekében minden nap úgy harcolni, mint a társadalom többi tagja, na, akkor egyik pillanatról a másikra tömegek lennének rájuk kíváncsiak. A mama kedvenceit soha nem szereti senki.
Vezető kép: Pintér Béla gyújtó hangú beszédre készül hétfőn a budapesti Madách téren, hogy továbbra is ő költhesse el a magyar adófizetők színházi támogatásait, az arra megválasztott kormányzat helyett. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Facebook
Twitter
YouTube
RSS