Negyven év után végre nem engedtük kinyílni a tulipánt! – Újabb topcsapat ellen sikerült tétmeccsen pontot szereznünk! (PS-exkluzív!)
Az utóbbi évtizedekben Portugália mellett – amelyet történelme során még soha nem sikerült legyőznie a magyar labdarúgó-válogatottnak – Hollandia tekinthető a legnagyobb mumusnak. Akár tétmeccsen, akár barátságos találkozón néztünk egymással farkasszemet, az Oranje rendszerint nem csupán legyőzött, de egyenesen elpáholt bennünket. Így aztán aligha tagadható, hogy a düsseldorfi súlyos vereség után - a várakozás mellett - egy kicsit bennünk volt a félelem is a hollandok budapesti fellépése előtt.
Miközben az ilyenkor megszokott emberfolyam részeként bandukolunk a Puskás Aréna felé, gyermekeimnek felidézem a futballtörténelem magyar-holland párharcra vonatkozó lapjait. Szinte napra pontosan negyven éve volt az utolsó sikerélményünk a németalföldiek ellen, amikor Rotterdamban, hatvanötezer néző előtt lehervasztottuk a tulipánt. Mezey György aprólékosan kidolgozott taktikájával, valamint Détári okos és Esterházy pimasz góljával még úgy is nyerni tudtunk, hogy Varga „Kacsa” nem sokkal a vége előtt az égbe bikázta a büntetőt. Pedig nem akárkik játszottak az Oranjéban akkor sem. Az akkori európai Aranycipős Wim Kieft – ő szerezte a holland gólt egy szöglet utáni fejesből –, Rijkaard, van de Kerkhof és persze a későbbi aranylabdások, Gullit és Van Basten. Vagyis ahogy egyszer Esterházy Márton mondta: nem a zs-sorral álltak ki a hollandok… Az a győzelem kulcsfontosságú volt a mexikói vb-kvalifikációhoz.
Az 1984 októberi mérkőzés óta azonban nemhogy tulipán, de még sikerélmény sem terem számunkra, ha Hollandiával játszunk. Az 1980-as évek második felében legalább még szoros meccseket vívtunk, de azóta… Pofozógépek lettünk az Oranje számára, azon válogatottak egyike, amelyek ellen érdemes felhozó és/vagy önbizalom-növelő meccset lekötniük. Kaptunk tőlük hetest és nyolcast, megbuktatták két kapitányunkat – Verebes Józsefet és Egervári Sándort, akik a hollandok elleni megalázó vereség után dobták be a törölközőt –, és akkor az olyan meccsekről még nem is beszélünk, mint a 2011-es, még a régi Puskásban lejátszott 0-4, amely valamiért nem égett annyira bele a köztudatba, pedig aki kint volt – mint e sorok írója is – emlékszik, milyen bántóan nagy volt a különbség a pályán a két csapat között.
A holland futball fényévekkel jár a magyar előtt sajnos… Minden szegmensében jobbak nálunk, így tehát ezúttal is az a feladat várt Marco Rossi legénységére, hogy abban a kilencven percben, ameddig a Puskás Aréna gyepén farkasszemet néznek Gakpóékkal, eltüntessék ezt a grandiózus különbséget.
Az elmúlt években, Marci Rossi irányítása alatt ezt a bravúrt már jó párszor bemutatta a válogatott. Remiztünk a világbajnok franciákkal, legyőztük kétszer Angliát, és térdre kényszerítettük azt a Németországot is, amelytől egy hónapja azt a súlyos pofont kaptuk Düsseldorfban. Vagyis a kérdés a meccs előtt elsősorban az volt, hogy elő tudjuk-e venni azt a képességünket, amely már bizonyítottan bennünk van, vagy a hollandok a bosnyákok után rajtunk is átszaladnak?
A meccs előtti hangulat a szokásos, felemelő, amelyet ráadásul fokoz az a tény, hogy a válogatott szurkolói csoportja, a Carpathian Brigade fennállása tizenötödik évfordulóját ünnepli. A mérkőzések előtt már hagyományosnak mondható élőkép ezúttal a születésnapot örökíti meg. Isten éltesse ezt a nagyszerű szurkolói csoportot, amelynek soraiban a válogatott meccs idején nincs fradista, újpesti vagy honvédos, csak magyar szurkoló van, amely a világ minden szegletébe elkíséri a válogatottat, s amely egyébként messze több, mint futballszurkolók gyülekezete. A beteg gyermekek gyógykezelését, vagy a megkínzott állatok mentését éppúgy támogatják, mint az árvízi mentést vagy tragikus sorsú szurkolótársaik árván marad gyermekeit.
A kezdő sípszót követően rögtön látható, hogy biztonságra rendezkedünk be, nem kockáztatunk. Megszállva tartjuk a saját térfelünket, ráadásul kellően leszűkítjük a területeket is, összehúzva a védekezést. Hiába a holland játékosok elképesztő gyorsasága, és félelmetes labdabiztonsága, nem engedjük őket kibontakozni. A labda döntően náluk van, de érdemben nem tudnak mit kezdeni vele, mert ragyogóan védekezünk. A nagy csapatok elleni meglepetéseinket, olykor győzelmeinket mindig ez a fajta játék hozta meg, mert a biztos védekezésünk mellett rendszerint képesek voltunk betalálni a kontráinkból. Most is ebben bízhattunk és ez be is következik. Ügyes labdaszerzést követően mintaszerű kontrát vezetünk, Nagy Zsolt elsőrangú centerezését követően a hosszú oldalon érkező Sallai a léc alá bombáz. Szinte hihetetlen, de vezetünk, s bár a játék jórészt továbbra is a mi térfelünkön zajlik, a legnagyobb holland helyzet egy rosszul elvégzett kirúgás utáni közvetett szabadrúgásból adódik. Igazán kidolgozott akciót nem tudnak végig vinni.
A második félidőben csak a térfélcsere miatt van változás, egyébként minden ugyanúgy folytatódik. Komoly holland nyomás, önfeláldozó magyar védekezés. A stadionban ülve szembetűnő a hollandok jelentős egyéni képességbeli fölénye. Gyorsabbak, robbanékonyabbak, erőteljesebbek, labdabiztosabbak, mint a mieink. Érződik, hogy vezetésünk ellenére bravúrra lesz szükség még a pontszerzéshez is. Azonban – ahogyan azt a bosnyák meccs után is írtuk – a mieink visszataláltak arra az útra, amely a korábbi sikereket hozta. A hollandok ellen is ezt látjuk. Amikor már egy holland játékos sikerrel becsap két magyart is, akkor a semmiből felbukkan egy harmadik, aki odalép, bevetődik, becsúszik, szerel, blokkol.
Schäfer és a már a bosnyákok ellen is kiválóan játszó Nikitscher remekül szűr a védelem előtt, Willi Orbán tanári módon söpröget a védelem közepén, Nagy Zsolt és Bolla mintha két tüdővel rendelkezne, mert elöl és hátul is mindenhol ott vannak, Botka és Fiola pedig ki tudja, hányadik virágzását éli címeres mezben? Utóbbi az első félidőben még a jobb oldalon, a másodikban – Dárdai Márton kényszerű kiválása után – már a bal oldalon védekezik, mindkét helyen elsőrangúan.
Bár a hollandok megfogyatkoznak – Szoboszlai liverpooli csapattársa, Virgil van Dijk mehet idő előtt zuhanyozni –, mégis sikerül egyenlíteniük Dumfries védhetetlen erejű fejesével. Jellemző a mérkőzésre, hogy a lefújás pillanatában első érzésként inkább bennünk marad némi hiányérzet, hiszen a hollandok tíz emberrel egyenlítettek, és az utolsó percekre hiába szegeztük őket a kapujuk elé, nem tudtuk begyötörni a győztes gólt. Azonban, ha nem csak szurkolóként és magyarként nézzük az estét, hanem a realitások figyelembevételével, akkor egyértelmű, hogy szakmailag hatalmas bravúr ez a pontszerzés. Nemcsak azért, mert negyven éve nem sikerült zakó nélkül megúszni egy hollandok elleni ütközetet, hanem azért is, mert egy minden elemében jobb csapat ellen sikerült ezt a bravúrpontot megszerezni.
Kalapemelés jár tehát Marco Rossi fiainak, igaz, nyomban hozzá kell tenni azt is, hogy ez a bravúrpont csak akkor hozza meg a valódi értékét, ha hétfőn este sikerül győzni, de legalább egy döntetlent elérni Boszniában. Ez esetben ugyanis szinte biztosan bent maradunk a Nemzetek Ligája legmagasabb divíziójában.
Vezető kép: Sallai Roland gólöröme a Magyarország-Hollandia Nemzetek Ligája-meccsen a Puskás Arénában. Fotó: MTI/Hegedűs Róbert.
