Nem a következő száz év kezdődött el, hanem a munka folytatódik

Június ötödike van – másnap. Ma is lett új nap. Fukuyama professzor megpróbált mindenkit becsapni, mert a történelem most, a századik évfordulón sem ért véget. Holnap is lesz nap, meg újabb száz év múlva is. Az persze már nem ennyire egyértelmű, hogy száz év múlva is lesz minden, ami most van. A magyarság viszont elég jó esélyekkel indul, mert ha valakiket többször megkíséreltek eltenni láb alól, megkíséreltek megfojtani, kivéreztetni, azok mi vagyunk. Aztán sose sikerült nekik.

Mágikus szám ez a százas, egyéni szemszögből szinte beláthatatlanul hosszú idő a száz év, így az ember hajlamos lehet rákeseredni. De nem a kerek évfordulókat kell megnyerni; a történelem nem SI-rendszer, ahol a kerek évfordulókon kell nagy dolgoknak történniük. Nagy dolgok és nagy országok nagy teljesítmények nyomán szoktak születni.

Közmondásos, hogy milyen tragikus volt nekünk a XX. század, de azért gondoljunk már bele egy kicsit részletesebben! Tényleg elviselhetetlenül borzalmas volt! Miszlikbe darabolták az országunkat, egy elvileg működésképtelen csonkot meghagyva csak nekünk; a népünk harmadát minket gyűlölő idegenek kezére adták, magyarok százezrei olvadtak be az elnyomók közé; elvesztettünk legalább másfélmillió embert a két világháború következményeként; a kommunista diktatúra iszonyúan megnyomorította az országot, nemcsak gazdaságilag, hanem érzelmileg és szellemileg is; szemrebbenés nélkül, sőt, élvezettel öltek magyart a XX. században pusztán azért, mert magyar, zsidó, polgár vagy földbirtokos volt, mert olyasmi csúszott ki a száján, amit nem vettek jó néven a hatalmat bitorló gyilkosok, vagy csak rosszkor, rossz helyen hajolt le bekötni a cipőjét Pozsonyban, 1919 februárjában. És aztán a végén még ideraktak a nyakunkra egy átkozott SZDSZ-t is. Nem merem kijelenteni, hogy nem lehetett volna ennél is rosszabb; biztos lehetett volna, de azt már igen nagy odafigyeléssel kellett volna megszervezni, hogy tényleg rosszabb legyen.

Mi, magyarok tényleg minden szemszögből láttuk már a történelmet. Voltunk nagyhatalom, voltunk végtelennek tűnő ideig hadszíntér, voltunk népirtás és tömeggyilkosságok áldozatai több ízben, voltunk szervezett, nemzetközi gyűlölet célpontjában, nem is csak egyszer. Alig tűnik túlzásnak a kijelentés, hogy nem lehet nekünk már újat mutatni. Magyarok tömegeinek ártatlanul kiontott vére kellett ennyi tapasztalathoz – becsüljük meg, és használjuk felelősen!

Tőlünk nem elég a középszer

Korábban megszoktuk, hogy nagy és erős nép meg ország vagyunk, mert Mohács előtt 600 éven át tényleg az voltunk. A puszta súlyunknál fogva ki tudtuk kényszeríteni az érdekeink érvényesülését a nemzetközi térben. A magyar király ugyanúgy az asztalfőn ült, ahogy ma a német kancellár vagy a francia elnök. Utána viszont tántorító pofont kaptunk, amiből tulajdonképpen azóta sem jöttünk még ki teljesen. Kicsire zsugorodtunk, új eszközöket kellett találnunk az érvényesülésre, de ez nem mindig sikerült. Mint amikor a gazdag ember elveszíti a vagyonát, földönfutóvá válik, fejben viszont nem tud átváltani a számára ismeretlen, kisebb léptékre. Mi is hasonlóan hajszoltuk hosszú időn át, egészen Trianonig a nagyhatalmi ábrándokat, habár a lelkünk mélyén tudtuk, hogy hazugság, és ezt enyhítettük a „középhatalom” kifejezéssel. Nem szabad többé azt hazudnunk magunknak, hogy újra nagyok vagyunk, egészen addig, amíg valóban nem leszünk azok.

Sehol sem veszett több, mint Mohácsnál (A mohácsi csata – Than Mór festménye)

A mi történelmünk mintha azt üzenné, hogy nem csinálhatjuk középszerűen. A miénknél szerényebb önszerveződési, államalkotási, gazdasági és katonai teljesítménnyel, kevesebb leleménnyel is állnak ma országok és népek nálunk sokkal jobban. Nekünk viszont ezek szerint még jobban kell csinálnunk, mert a középszer nem elég itt, Európa közepén, ahol imádnak összetalálkozni a terjeszkedő nagyhatalmak. Mennyiséggel még egy darabig nem fogunk győzni – persze ezen is dolgozni kell azért –, úgyhogy a minőség és a ravaszság a mi asztalunk. Ezekkel tehetjük magunkat történelmi távlatban versenyképessé, és minőséggel tudunk olyat kínálni bárkinek, hogy csatlakozni akarjon hozzánk. Biztató lehet, hogy ekkora csapássorozat után még itt vagyunk, ráadásul megint felszállóágban. Nincs még egy európai nép, amely képes lett volna ilyesmire.

Az igazán nagy munka nemzedékeken át ível

Noha csábító a gondolat, hogy a mi jelenünk az eddigi történelem értelme és célja, és ez minden kor számára így tűnhetett, nem igaz. A történelem nem állt meg, és nem ért véget sem korábban, sem most. Ez csak az önmegváltást hirdető, felfuvalkodott liberális nézet, amely önmagát szeretné felsőbbrendűként kiemelni a történelem fölé, végtelenítve kifeszíteni a saját jelenét. A történelem viszont nem foglalkozik ezzel, megy tovább, úgyhogy van miért dolgoznunk. Holnap, 10 év múlva és 100 év múlva is lesz majd egy kor, amelyben lesz Magyarország, és annak valahol lesznek a határai.

A románok, csehek, szerbek száz-százötven év állhatatos aknamunkáját, szervezkedését, lobbizását beletették abba, hogy elvegyék az országunk kétharmadát. Úgy, hogy valakik elkezdték, a fiaik és az unokáik folytatták, végül a dédunokáik aratták le a termést, de mindegyik nemzedék követte a célt. Akik ezt a munkát egykor elkezdték, azoknak esélyük sem volt megérni a beérését, mégis nekiláttak. Semmi sem akadályoz meg minket, hogy nekilássunk évszázados küldetések megvalósításához. Amire egy nép képes volt egyszer, arra másodszor is képes.