Gumicsontot akarunk? Itt van nekünk ez a Horthy-szobor, meg minden, ami azóta következett. A műbalhéval, felháborodással, adok-kapokkal, sértődésekkel és kölcsönös, történészinek ugyan nehezen nevezhető, de mindenesetre hangzatos értékelésekkel. Kezdve ugye a DK-féle, sztálinista vonaltól a mi hazánkos, elborult értelmezésekig.
A legjobb hozzászólás szerintem Szilvay Gergelyhez kapcsolódik, aki a Mandineren tömören beszámolt arról, hogy egyébként szakmailag miért totálisan tarthatatlan álláspont Horthyt nemhogy nácizni, de fasisztázni is, mert abban meglehetős konszenzus uralkodik szakmai körökben, hogy a kormányzó egyik sem volt. Az – vonja le egyébként ugyanezt a konklúziót Szilvay is –, hogy a sztálinista megközelítéshez ragaszkodik a DK, mindössze annak köszönhető, hogy saját munkásőrnyugdíjasaik szimpátiáját szeretnék megnyerni, akik vígan lövöldözgetnének a szovjet tankok árnyékából a pesti srácokra.
Erről szól ez, semmi egyébről. Én magam e helyütt annyira sokat nem foglalkoznék Horthy Miklós személyével. Egyrészt azért nem, mert korábban megtettem már pár alkalommal, másrészt nálam sokkal szakavatottabbak is akadnak erre a feladatra.
Talán abban konszenzus lehet a jobboldalon, egyfajta minimumként, legkisebb közös többszörösként, hogy Horthy Miklós vezetésével Csonka-Magyarországnak sikerült túlélnie a Trianon okozta drasztikus traumát, majd okos, szakmai politikával – amihez amúgy Horthynak sok köze nem volt, de ezért is mondtam vezetést, nem irányítást – egyre jobban teljesített a gazdaság, végül korlátozott mértékű, de igazságosnak mondható revízióra is képes volt az ország, különféle nemzetközi egyezményeket követően. Horthy Magyarországa, ameddig tudott, a lehetőségekhez mérten élhetőbb körülményeket biztosított zsidó származású honfitársainknak – ezt azért kicsit jobban is kifejtem –, majd maga Horthy is igyekezett a szövetségesek oldalára állítani az országot. Ez végül tragikus kudarccal járt, ami Magyarország, egyben a kormányzó bukását is jelentette.
Oké, ez a minimum. Pluszként hozzáteszem, hogy a két világháború közötti Magyarország pezsgő kulturális élete, komolyan vett és megélt nemzeti ethosza és a baloldal folyamatos háttérbe szorítása ma is jelenthet igazodási pontot. Amikor valaki ezeket emlegeti fel és erre egyesek Horthy-nosztalgiával vádolják, bármikor megvédem. E tekintetben tehát én is egyfajta – rossz, nagyon rossz magyarsággal mondott – nosztalgista vagyok.
Ám van az éremnek egy másik oldala is, amit persze unos-untalan lehetett már hallani, de ettől még igaz. Mert a Horthy-féle Magyarország saját magát – jogilag helyesen – a királyi Magyarország utódjának tartotta. Mondhatni, a Monarchia csonka továbbvivőjének. És abban a bizonyos Monarchiában megvolt mindaz, ami Horthy Magyarországán is – de ehhez nem kellett politikai szintre emelni az antiszemitizmust. Persze, megvolt a XIX. század végén az a bizonyos Országos Antiszemita Párt, Istóczy Győzővel, akik a tiszaeszlári, komolyan vehetetlen, egyben végtelenül gonosz vérvádas per után két választás erejéig minimális képviseletet nyertek a törvényhozásban, de összességében azért elég nagy nevetség tárgyát képezték.
Azt sem kell tagadni, hogy az 1800-as évek Magyarországán létezett az antiszemitizmus, de nem képezte állami döntések tárgyait. Sőt, a korszak végig afelé tendált, hogy minél teljesebb jogegyenlőséget teremtsen meg az egyes felekezetek között. Hogy egészen konkrét legyek: a Monarchiában nem hozták volna meg a numerus clausust, sem bármelyik zsidótörvényt. Se így, se úgy. És az a rendszer, ahol ezek megtörténhettek, majd egyre súlyosabbá válhattak, az finoman szólva nem ideális, nem megfelelő, legfőképpen nem bűntelen rendszer.
Visszautalva a korábbiakra, értem és egyet is értek azzal, hogy mindezekkel együtt is egy szigetet jelentett az európai zsidóságnak 1944-ig Magyarország, de ez nem lehet felmentés. Az meg pláne nem, amit ugyan elég történelmietlen megközelítésnek tartok, ám sokak szerint ezek a törvények szükségesek voltak a bécsi döntésekhez. Hát, ha ezek szükségesek hozzá, akkor inkább egyenek meg a férgek, mint hogy a férget megegyem. Nem, Horthy Miklós, létező, el nem tagadható és dicséretes pozitívumai mellett sem érdemel szobrot Magyarországon.
Itt jönnek képbe a minapi történések. Mert természetesen a Mi Hazánk nem bírta ki, hogy valami antiszemita toposzt ne süssön el. Se helye, se ideje nem lett volna ennek, de csak oda kellett szúrni, ezzel is mutatva, hogy mi a párt igazi veleje. Amire persze menetrendszerűen érkezhettek a balos baromságok. És tudják, az az érdekes, hogy aktuálpolitikai dimenzióban vizsgálva, az ilyen történések nagyon is jól jönnek a kormánypártoknak. Hiszen 2019-et követően úgy tűnt, hogy megszűnik a centrális erőtér. Sőt, 2022-ben újra a kétezres évek menetrendjét láthattuk, amikor két nagy politikai tömb csapott össze egymással. Az most más kérdés, hogy ez még nagyobb sikerhez vezetett, mint a centrális erőtér létezése alatti bármikori választás idején. Ettől még a centrális erőtér gondolata és megvalósítása a legbiztosabb alkotóeleme annak, hogy a Fidesz–KDNP a lehető legtovább maradhasson hatalomban. És tessék, a Mi Hazánk minden eddiginél jobban dolgozik azon, hogy ez újra megszülessék.
Szobrokat békeidőkben nem illik lerombolni, inkább vigyük el őket egy parkba, hogy a leszármazottak rémüldözhessenek. Úgyszintén szobrokat sem illik állítani, ha arra méltatlan az, akiről megemlékezne.
Vezető kép: A kormányzó egyik közismert fotója
Facebook
Twitter
YouTube
RSS