Az elmúlt napokban, hetekben se szeri, se száma a pedagógusok helyzetéről írt tanulmányoknak, véleménycikkeknek, nyilatkozatoknak. Ezek a legtöbb esetben nem pedagógusoktól származtak. Miután lassanként két évtizede magam is ezen a pályán vagyok, és dolgoztam tanárként a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány, valamint 2010 óta folyamatosan az Orbán-kormány alatt is, van összehasonlítási alapom és személyes rálátásom a hivatás helyzetére. Ezért született meg az alábbi írás, hogy ne csak a „pálya széléről”, de pályán belülről, egy gyakorló pedagógus szemszögéből is megismerhető legyen a helyzet, láttatva az érem mindkét oldalát.
A kását soha nem eszik olyan forrón, mint ahogyan tálalják. A klasszikus magyar közmondás jelentése a pedagógus-társadalom általános helyzetére is ráillik. Amikor az utóbbi időben elolvastam a különböző véleményeket a kérdésről, akkor vagy elképesztő vádakat találtam a kormánnyal szemben, vagy olyan megnyilvánulásokat, amelyek úgy védték meg a kormányt, hogy nem igazán ejtettek szót a gondokról. Az igazság egyértelműen a kettő között található. Ez az írás mégis inkább pozitív hangvételű lesz, mert bár kétségtelen, hogy jócskán találni változtatnivalókat, és ezekről szó is esik írásomban, ám mégsem helyes, ha a vádaskodások – amelyeket látszólag szakmai köntösbe bújtatnak, de valójában valószínűleg politikai okuk van – igazságtalan mértéket öltenek. Ugyanis 2010 óta számos pozitív változás is lezajlott az oktatásban, amelyekről ugyanúgy említést kell tenni, ha tényleg reális és korrekt képet szeretnénk festeni a jelenlegi helyzetről.
Az oktatás abszolút kulcsterület. Minden, magára valamit is adó ország kiemelt, stratégiai ágazatként kell, hogy tekintsen az oktatásra, hiszen – az elcsépelt közhely mégiscsak meglévő igazságát idézve – a jövő kiművelt emberfői, ezáltal az adott társadalom jövőbeni szellemi és erkölcsi szintje függ tőle. Miután pedig az oktatás legfontosabb személyiségei a pedagógusok, az ő munkájuk ebben a kérdésben rendkívüli fontossággal bír. Mindezen tények ellenére is egyértelmű a tapasztalat, hogy a hétköznapokban kettős megbecsülést élünk át, mi, pedagógusok.
Találó elnevezés, hogy a pedagógusok „a nemzet napszámosai”
Másfél évszázada Petőfi egyik kortársa, Vas Gereben alkotta meg azt a megnevezést, hogy „a nemzet napszámosai”. Igaz, ő maga eredetileg a vándorszínészekre aggatta ezt a jelzős szerkezetet, de sajátos sorsuk miatt csakhamar a pedagógusokra szállt rá ez az elnevezés. Tanárként mondom, hogy abszolút ránk is illik. Tökéletesen mutatja ugyanis azt a fajta kettősséget, ami jellemző erre a pályára. Tevékenységünkkel a nemzetet szolgáljuk, a nemzetért dolgozunk, ami komoly rang és felelősség is egyben, de ami az anyagi megbecsülésünket illeti, ott bizony – egyetlen pillanatra sem alábecsülve az általuk végzett munkát – körülbelül a napszámosok szintjén vagyunk. Amíg a tanítványaink szüleinek abszolút többsége részéről rendszeres elismerés övezi a munkánkat – s mindez csak felerősödött a digitális oktatás ideje alatt –, addig bizony a megbecsülés nem igazán tapasztalható a fizetési napokon érkező SMS-ek olvasása közben…
Ez lényegében egy begyökeresedett, szinte már megkövült állapot. Manapság a pályakezdő tanári bér olyan alacsony, hogy jókora elhivatottság kell ahhoz, hogy egy frissen végzett pedagógus tanárként is helyezkedjen el, és ne menjen azonnal a versenyszférába dolgozni. Amikor egy kereskedelmi multicég az árufeltöltő vagy a pénztárosi munkakörébe olykor nagyságrendekkel jobb fizetéssel csábít, mint amit egy közalkalmazotti státusszal járó pedagógusi munkakör nyújt, anyagi értelemben bizony nem igazán jelent perspektívát a tanári pálya.
Nyíregyháza, 2020. június 2. Diákok a felzárkóztató órán a Nyíregyházi Arany János Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium tantermében 2020. június 2-án. Fotó: MTI/Balázs Attila
Az Orbán-kormány alatt javult a bérezés
Vagyis: amikor a szakszervezet, vagy bárki más felemlegeti a pedagógusok nevetségesen alacsony bérezését, maximálisan igazat mond. Ám fel kell tenni a kérdést, hogy ez 2010 óta van-e így? Mert ha azokat a hangokat nézi most valaki, amik az ellenzékhez kötődő médiafelületeken és egyes ellenzéki megmondóemberek interpretálásában napvilágot látnak, akkor olybá’ tűnik, mintha 2010 előtt bankigazgatói színvonalon kerestünk volna mi, tanárok, és csak az elmúlt években, a galád Orbán-kormány rút ármánykodásának eredményeként zuhant volna a töredékére a bérezésünk. Ehhez képest a helyzet az, hogy bár most sem keresünk jól, de mégis nagyságrendekben mérhető az előrelépés ahhoz képest, ami 2010 előtt tapasztalható volt. Saját, konkrét példámon szemléltetve: amíg a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány idején alig haladta meg a százezer forint nettót a fizetésem, most ennek a háromszorosát kapom kézhez. Egyértelmű és jelentős növekményt könyvelhetek tehát el, ami az Orbán-kormány döntéseinek az eredménye. S bár ebben a családi adókedvezmény, valamint a bértáblában való automatikus ranglétra-emelkedés is szerepet játszik, ez akkor is jelentős emelkedést jelent. Ráadásul a családi adókedvezmény is a kormányzat kiváló döntéseinek egyike.
Ez persze nem jelenti azt, hogy magas lenne a fizetés, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett hivatalos átlagkeresetet csak az évtizedek óta pályán lévő kollégák bérezése lépi túl. Ami még nagyobb baj, az a helyettesítések elszámolása. Aligha találni még egy munkahelyet és munkakört, ahol az ember jó ideig teljesen ingyen helyettesíti a munkatársait… Nálunk, pedagógusoknál így van. Napi kettő és heti hat órára lehet elvileg törvényileg kiírni egy pedagógust, amit természetesen felülírhat, ha mondjuk a járványhelyzet miatt több a megbetegedés. Harminc alkalomig nem fizetik ki a helyettesített tanórákat, amely történetben további csavart jelent, hogy az egy napon lezajló helyettesítések egy alkalomnak számítanak akkor is, ha az adott napon két órát helyettesítünk. Vagyis, ha valamelyik nap lenne két lyukasórája egy tanárnak, és arra a két órára beosztják helyettesíteni egy hiányzó kollégája helyére, azt csak egy alkalomnak veszik az elszámolásnál. Ez joggal háborít fel minden pedagógust. Aligha képzelhető el, hogy egy kőműves-segéd, egy pék, egy asztalos – vagy hogy stílszerűek legyünk: egy mezőgazdasági munkát vállaló napszámos – elfogadná, ha azt mondaná neki a főnöke, hogy „ugyan két órát dolgoztál, de csak ez csak egy alkalom volt, emiatt végső soron csak egy órányi bért kapsz és azt is csak a harmincadik ilyen alkalom utántól, mert addig ingyen dolgozol”.
Úgyszintén kritikával lehet illetni a sok értelmetlen adminisztrációt, a különböző jelentéseket, az önértékeléseket és egyéb „dokumentációt” meg „portfóliót”, amit ilyen-olyan (ál)indokokkal rendszeresen megíratnak velünk, elvéve ezzel az időt attól, hogy azzal foglalkozhassunk, ami a legfontosabb – a gyerekekkel –, vagy például előkészüljünk egy, a korábbinál színesebb, érdekesebb órára. Ami a legdühítőbb: ezeknek a dokumentumoknak egy része köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Egyetemi tanulmányaim személyes emléke, amikor a „portfólióhoz” kötelező volt leadni a „kompetencia-alapú óravázlatokat”. A kötelezően előírt formulák betartása miatt 8–10 oldal lett egyetlen óravázlat, amelyből hármat is tartalmaznia kellett aztán a végleges portfóliónak. Pedig nemcsak mi, hallgatók – akik közül többen a második diplománkra hajtva, már évek óta a pályán voltunk –, de egyetemi tanáraink is tudták: a valóságban egyszerűen megtarthatatlan egy olyan óra, ami a szóban forgó óratervben elő volt irányozva. S ha valaki esetleg arra gondolna, hogy ez csupán a főiskolai/egyetemi tanulmányok „szükséges rossz” velejárója, annak muszáj elmondani, hogy az időről-időre bekövetkező minősítési eljárások, valamint a szakfelügyeleti ellenőrzések hasonló körülmények között zajlanak…
Érzékelhető a kormányzati szándék az oktatás helyzetének javítására
Mindezek tények, amelyeket megerősíthet bármely pedagógustársam és utánakérdezhet minden kedves olvasó, akinek szűkebb vagy tágabb környezetében van gyakorló tanárember. Ezek után biztosan lesz, akinek csalódást okozok, amikor elmondom: nem vettem részt a január 31-i kétórás sztrájkban, és ha megvalósul, nem fogok részt venni a március közepére belengetett nagyobb léptékű munkabeszüntetésben sem.
Ennek oka a következő.
Néhány éve, de még a koronavírus megjelenése előtt egy orvosprofesszor barátomnál érdeklődtem, hogy nagy általánosságban miként látja az egészségügy helyzetét. Kifejtette, hogy bár nagyságrendekkel nem javult a helyzet, sőt, egyes területeken kétségbeejtő állapotokat is találni, ám mégsem vitatható el, hogy az Orbán-kormány hatalomra kerülése, azaz 2010 óta legalább már a kormányzati szándék látszik arra nézvést, hogy javítsanak az egyébként áldatlan állapotokon. Majd fel is sorolt néhány konkrét dolgot, amellyel mindezt alátámasztotta, pedig akkor még nem is került sor az orvosok és a kórházi dolgozók – egyébként abszolút megérdemelt és szükséges – bérrendezésére.
Pontosan ugyanez a helyzet az oktatásban is. Ahogyan fentebb felsoroltam, akadnak területek, amelyeken változtatni kellene. Nemcsak a fizetésemelésről vagy a túlórák tisztességes kifizetéséről van szó, hanem a túlterheltségünk csökkentéséről is, amit az óraszámok esetleges csökkentésén túl az értelmetlen adminisztrációk eltörlésével kellene kezdeni. De egyszerűen nem korrektek és nem becsületesek az oktatás azon helyzetértékelései, amelyek csak a bírálatokat sorolják fel – legyenek azok akár egytől-egyig jogosak –, ám a sok-sok területen bekövetkező fejlődésről mélyen hallgatnak.
Márpedig jelentős előrelépések is történtek. Voltak köztük olyanok, amelyek harminc éves lemaradást igyekeztek orvosolni, és olyanok is, amelyek nélkül mára alighanem romba dőlt volna a magyar alapfokú oktatás. Vagyis egyértelműen látszik a kormányzat jószándéka az oktatás felemelésére, a gyermekek és a pedagógusok helyzetének javítására. A korrekt értékelés megköveteli, hogy kijelentsük: az oktatás területén 2010-ben olyan mélységekből kellett elindulni, hogy nem lehetett azonnali és látványos eredményeket várni. Az oktatást érintő kormányzati döntések többsége pedig – bár bevezetésük idején legtöbbjük hatalmas felháborodást váltott ki – igazolást nyert.
Az Orbán-kormány döntése értelmében immáron valamennyi magyar általános iskolás ingyen kapja a tankönyveket. Fotó: Árvay Károly/kormany.hu
Vidéki iskolák százait menthette meg a kormány az államosítással
Emlékezzünk például vissza, milyen elképesztő támadások érték az Orbán-kormányt, amikor a falusi általános iskolákat – amelyek fenntartói addig az adott kistelepülések önkormányzatai voltak – átvette az állam. Centralizációról és ki tudja még, mi mindenről beszéltek. Magam is falusi iskolában dolgozva, személyesen éltem át ezt a változást, és nem lehet eléggé hálásnak lennünk a kormánynak azért, amiért ezt meglépte. Amíg az iskola önkormányzati fenntartású volt, három vagy négy alkalommal is úgy jöttünk el nyári szünetre, hogy nem lehetett tudni: találkozunk-e még augusztus végén is, vagy megszűnik az intézmény. Arra is akadt példa, amikor a kölcsönös túlélés érdekében több településsel odébb lévő, nehezen megközelíthető intézménnyel merült fel a fúzió gondolata. Jó néhány olyan, kistelepülésen dolgozó kollégáról is tudtam, akikkel mindig csak szeptembertől júniusig kötött szerződést a fenntartó önkormányzat. Ezek a tanárkollégáim a két nyári hónapban kvázi munkanélküliek – és természetesen fizetés nélküliek – voltak, hiszen a fenntartó önkormányzatok így két hónapnyi összeggel csökkenteni tudták a pedagógusok éves bértömegét, és ez biztosította az intézmény életben tartását.
Amióta a Klebelsberg Intézményfenntartó Központon (KLIK) keresztül az állam működteti az iskolát, az állásunk biztos, az iskola létét, fennmaradását semmiféle veszély nem fenyegeti. Sőt, folyamatos és látványos fejlődés figyelhető meg az iskolaépületünk állaga tekintetében is. Ugyancsak növekszik az iskolai programok támogatása, beleértve a tanórán kívüli szervezések, a különféle tanulmányi kirándulások és a versenyszereplések finanszírozását is, amelyek költségét a KLIK-től megigényelheti és meg is kapja a tanintézmény.
Eszközfejlesztés, ingyenes tankönyvek, étkezési kedvezmények
Úgyszintén kiemelendő, hogy a tankerület – a lehetőségeihez mérten – időről-időre biztosít számunkra különböző infokommunikációs eszközöket, amelyekre, mint pedagógusok, ingyen tölthetünk le operációs rendszert és irodai programcsomagot. Vagyis jelentős segítséget kapunk az infokommunikációs technológia mindennapi alkalmazására, amelynek nélkülözhetetlenségét éppen a pandémia alatti digitális oktatási időszakok mutatták meg.
Bár csak részben kapcsolódik az oktatáshoz, mert legalább annyira szociális döntés is, de mégis kiemelendő, hogy immáron teljesen ingyenesen kapják meg a tankönyveket az általános iskolába járó gyermekek. Különösen a több gyermeket nevelő családok esetében jelent ez igen jelentős anyagi segítséget a tanévkezdés idején. Úgyszintén jelentős előrelépés történt a gyermekéhezés felszámolása terén azzal, hogy jelentősen bővült az ingyenesen vagy kedvezménnyel étkező gyermekek köre. Ráadásul a különféle élelmezési programok jóvoltából heti rendszerességgel jutnak friss gyümölcshöz, zöldséghez, százszázalékos gyümölcslevekhez és tejtermékekhez a gyermekek, javítva ezzel a vitaminbevitelüket, és elősegítve táplálkozásuk sokszínűségét.
Harminc éves késéssel jött az új NAT
Külön szót kell ejteni a 2020-tól bevezetett új Nemzeti Alaptanterv (NAT) létrejöttéről. Ahogyan az ország alaptörvényével, úgy a Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban is elmondható, hogy az elsők között kellett volna megváltoztatni a rendszerváltozás hajnalán. Azonnal le kellett volna számolni a bolsevista alapokon és szellemiségen nyugvó NAT-tal és megalkotni egy újat, egy markánsan nemzeti szellemiségű alaptantervet. Ez nem következett be, s bár kisebb toldozgatások-foltozgatások történtek rajta az idők során, az igazi, érdemi megújítás csak nemrégiben következett be. A legtöbb vitát a magyar és a történelem tantárgy kapcsán véghezvitt változtatások indukálták, ami jól mutatja, hogy továbbra is élénken él a bolsevista szemlélet a közoktatásban, és ennek a szemléletnek ádáz őrzői is vannak mind a mai napig.
Már önmagában az a tény, hogy létrejött az új NAT, mutatja az oktatás megújítása irányában meglévő kormányzati elkötelezettséget. El kell ugyanis mondani, hogy aki ma egy alaptantervet készít, eleve a darázsfészekbe nyúl, és szinte a lehetetlenre vállalkozik. Egyes tantárgyakból – például földrajz, történelem vagy biológia – ugyanis alapból alacsonyabb az óraszám a kívánatosnál, miközben a diákok már általános iskolás szinten is túlterheltek. Itt tehát már a kiinduláskor van egy olyan ellentmondás, amely áthidalhatatlan, hiszen nem lehet egyszerre növelni egyes tantárgyak óraszámait, és ezzel egyidejűleg csökkenteni a diákok össz-óraszámát. Vagyis az új NAT elkészítésekor választani kellett, hogy a diákok terheinek csökkentése, vagy a tantárgyi óraszámok növelése kerüljön előtérbe. A NAT készítői – megítélésem szerint helyesen – az előbbi mellett tették le a voksot. Ez azért jó döntés, mert a kevésbé leterhelt, ezáltal szellemileg frissebb, koncentráltabb gyermek nagyobb eséllyel fogja elsajátítani a szükséges tananyagot még akkor is, ha a kívánatosnál egyébként alacsonyabb az adott tantárgy óraszáma.
A nemzeti érzület zavar sokakat az új alaptantervben
A legtöbb támadást a magyar és a történelem tantárgyakra vonatkozó változtatások kapták. Minden támadás ellenére az új NAT úgy a magyar, mint a történelem tantárgy irányvonalában jelentős fejlődésen ment végre keresztül.
Történelemből végre jelentősebb súlyt kap a magyar történelem tanítása, sőt, kifejezetten megfogalmazott irányelv, hogy fokozottabb hangsúlyt kell helyezni a nemzeti érzületre való nevelésre. A magyar megmaradás szempontjából a pozitív nemzettudat kialakítása az előttünk álló évtizedek kihívásai közepette a legfontosabb dolgok egyike, amelyhez a tanárok – és azon belül is a történelemtanárok – nagyon sokat tehetnek hozzá. Nagyszerűnek kell értékelni azt, hogy mindez végre deklaráltan része lett a Nemzeti Alaptantervnek.
Magyarból a legtöbben Wass Albert és Nyirő József személyét kritizálták, egyes helyeken fasisztának bélyegezve az erdélyi magyar irodalom két, kimagasló alakját. Mivel a magyarság sorsát – benne a kisebbségi létbe kényszerült erdélyi magyarság megmaradásért folytatott küzdelmét, szenvedéseit – mélyrétegeiben is bemutató, színvonalas írói munkásságuk megkérdőjelezhetetlenné teszi az alaptantervbe kerülésüket, a bírálatot semmiképpen sem értékelhetjük szakmainak. Annak okát ott kell keresnünk, hogy a második világháború után szovjet támogatással hatalomra kerülő bolsevik/kommunista rendszerben ezek az írók az elhallgatás sorsára jutottak, műveik hozzáférhetetlenekké váltak. Bár a rendszerváltozás után immár legalább olvashatók lettek a Wass- és Nyirő-regények, ám az a szellemi kör, amely évtizedekig elhallgatta a két írót, most is jelen van a közéletünkben, és most is gyűlölettel átitatott félelemmel nézi ezen írók szerény térnyerését. Így tehát a Wass- és Nyirő-ellenes kirohanások mögött egyértelműen politikai-ideológiai okokat fedezhetünk fel. Ezen túllépve azonban feltétlenül örömmel tölthet el bennünket, hogy a két jeles író immár a tananyag része lett, szakmailag mindenképpen indokolt volt ez a lépés.
A jövőnk minősége és a magyar megmaradás múlik az oktatás színvonalán, és a nemzeti érzületén. Fotó: PS-archív
Az állami felelősségvállalás 2010 óta érzékelhető
Mindent egybevetve, általánosságban a következő mérleg vonható meg a pedagógusok helyzete és az alapfokú oktatás állapota tekintetében. A pedagógusok megbecsültsége továbbra sem éri el a kívánt szintet. Nemcsak anyagilag volna szükség előrelépésre, de csökkenteni kellene a tanárokra háruló terheket is, különösen azok értelmetlen, adminisztrációs részét. Rendkívül fontos volna, hogy egy pedagógus a munkaideje és energiája legnagyobb részét – sőt, optimális esetben egészét – közvetlenül a tanítványaira, illetve saját munkája színvonalának emelésére tudja fordítani. Erre az igény a pedagógus-társadalom túlnyomó többségében meglenne, de az egyéb teendők, valamint a sok esetben nehezen értelmezhető feladatok miatti leterheltség okán nem igazán tudjuk ezt a gyakorlatban megvalósítani.
Ugyanakkor mindezek ellenére is egyértelműen kijelenthető, hogy javult a pedagógusok és az iskolába járó diákok helyzete a mögöttünk hagyott kormányzati ciklusokban, és amint a fentebb írt példák mutatják, az oktatással kapcsolatos döntések kézzelfogható eredményeket is hoztak. Mivel az anyagi lehetőségek behatároltak, így nyilvánvaló, hogy nem lehet minden kulcsterületet egyszerre fejleszteni, ám a kormányzati szándékot látva joggal hihetünk abban, hogy a következő években további előrelépések történnek majd az oktatásban is.
Erre szükség is van, hiszen minden szegmensben van hová fejlődni, ám ezt semmiképpen nem hangulatkeltéssel, véletlenül (?) a választások előttre időzített sztrájkfenyegetéssel kell kieszközölni, mert így nehéz elhessegetni magunktól azt a gondolatot, hogy valójában nem az oktatás és a pedagógustársadalom helyzetének javítása a valódi cél, hanem a politikai hangulatkeltés… Erre semmi szükség, sokkal fontosabb a problémák felmutatása és a korrekt helyzetértékelés.
Ez esetben egyértelmű a kép. 2010-ben, hasonlóan szinte minden más területhez, az oktatásban is olyan mélyről kellett elindulni felfelé, ami szavakkal nehezen írható le. Nem vitatható, hogy ezen az úton a kormány elindította az oktatást is. Ezért, ha ezt vesszük alapul, illetve összevetjük egymással az oktatáshoz való 2010 előtti és 2010 utáni állami hozzáállást és felelősségvállalást, akkor egyetlen pillanatra sem lehet kérdés, hogy ebből a szempontból is a jelenlegi kormány újrázása a kívánatos.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS