Nemzetek Európája vagy adósrabszolgaság?

2020 második félévének német uniós elnöksége egy olyan politikai „tornagyakorlatot” jelent Németország számára, amelybe Európa legerősebb országa is könnyen „belesérülhet”. A koronavírus-járvány okozta gazdasági infarktusból valahogy ki kell gyógyítaniuk az uniót, miközben a tagállamokkal egyhangúan el kell fogadtatniuk a következő hétéves költségvetést. Az USA és Kína között folyó gazdasági hidegháború malomkövei között őrlődve fel kell zárkóztatni a közösséget a digitális világba, válaszokat kell találni a klímaváltozás okozta kérdésekre, elsősorban a jövő mobilitására, fejleszteni kell az európai kutatást és oktatást. Eközben kínosan vigyázniuk kell arra, hogy a politikai porondon nehogy a gazdasági Gulliver-státuszukból adódó túlzott politikai dominancia vádjával illessék őket.

Vida Ákos (München) írása a PS-nek

A pandémiás válsághelyzet kezelését célzó, 2020 áprilisában elfogadott, 540 milliárd eurós ESM-támogatás mellé még egy hangzatosan „újjáépítési alapnak” keresztelt, 750 milliárdos pénzügyi béklyóval akarják örökre ellehetetleníteni a jelenlegi EU-tagországoknak az esetleges valamikori kilépésre irányuló elképzeléseit. A Következő Generációs EU névre keresztelt csomag lényege az, hogy kétharmad részben – azaz 500 milliárd euró értékben – vissza nem térítendő pénzügyi segélyeket tartalmaz, amelyeket a gazdaságuk leállása okozta válságban leginkább érintett dél-európai országok kapnának meg. Ezt az 500 milliárd eurót a tagállamok közös hitelfelvétellel finanszíroznák. Igen ám, de a közösen felvett hitel rájuk eső terhe alól soha egyetlen ország sem tudna kibújni, és örökre bebetonozná magát a létrehozni szándékozott politikai unió kötelekébe. Erre a gordiuszi csomóra célozva tette fel Orbán Viktor a költői kérdést:

Nem ezt hívják adósrabszolgaságnak?

Az összesen 1100 milliárdos adósságcsomag örökre Brüsszelhez láncolná a jelenlegi EU tagországokat. Valami hasonló volt Soros György saját médiumában, a Project Syndicate online magazinban 2020 május 25-én publikált ötlete is: az örökjáradék-kötvény (perpetual bonds), amelynek megvalósítását a jelenlegi EU-elnökséget betöltő Németország le akarja nyomni a tagállamok torkán.

Egy holland vízügyi társaság 372 éve kibocsájtott örökjáradék-kötvénye még ma is kamatozik. Ezt az 1648. május 15-én árvízvédelmi gátak és csatornák építésére kibocsájtott kötvényt a Yale egyetem 2003-ban szerezte meg az egyetem ritka könyveket és kéziratokat őrző Beinecke könyvtára számára. A könyvtár kurátora, Timothy Young ezután felvette a kapcsolatot a hollandokkal, hogy behajtsa a kötvényben lefektetett kamatkövetelést. Az eredetileg a Lekdijk Bovendams nevű vízügyi társaság mai utódja, a Hoogheemraadschap Lekdijk Bovendams társaság elismerte annak érvényességét, és 2015-ben ki is fizették az elmúlt 12 évre esedékes, 136,20 eurónak megfelelő kamatokat. A Yale egyetem tulajdonában lévő, 1000 gulden értékü kötvényt kecskebőrre írták, és az eredeti feltételek szerint örökösen évente 5 százalékos hozamot garantált, amelyet a XVII. században lecsökkentettek 3,5, majd 2,5 százalékra. Ez a példa jól szemlélteti egy örökjáradék-kötvény veszélyeit. Ha az EU tagországok ebbe belemennek, akkor végérvényesen vagy legalábbis sok-sok évszázadra eladósodhatnak!

A krónikus államháztartási hiányokkal küzdő déli államok már évek óta – főleg a német adófizetők terhére – az úgynevezett eurókötvényekkel kívánják szanálni magukat, noha náluk az egy főre eső mediánvagyon sokkal nagyobb, mint a német lakosság esetében. A világ országainak vagyoni helyzetét összeállító Credit Suisse 2019. évi jelentésében a Németországban az egy főre eső vagyon mediánjának összege (35 313 dollár) az olasz emberek vagyonának (91 889 dollár) 38 százalékát éri el. A spanyolok esetében (95 360 dollár) ez 37, a franciáknál (101 942 dollár) pedig 34 százalék. Magyarországon az egy főre eső mediánvagyon 17666 dollár (forrás: Wikipédia). Tehát úgy is fel lehet fogni ezt, hogy a bizonyos értelemben szegényebb átlagnémeteknek kell megmenteniük a több vagyonnal rendelkező déli szomszédaik átlagolaszait. Arról nem is beszélve, hogy egy átlagos olasz hány évvel dolgozik kevesebbet az élete során, mint egy német.

Sokkal igazságosabb lenne Ciprus 2013-as példáját követve egy egyszeri vagyonadó kivetése a dél-európai országok lakosságának bankszámla-követeléseire, mintsem a járványt hatékonyabban kezelő és a pénzükkel jobban gazdálkodó, de sokkal szegényebb EU-tagországok terhére felvett hitellel szubvencionálni azokat. Ez merész javaslatnak tűnik, de nem az első ilyen eset lenne.

A fenti példákból is látszik, hogy itt egy nagyon sunyi globalizációs játszma folyik. A közép-európai nemzetállamoknak erősnek kell lenniük, hogy egységes ellenállással kivédjék ezt a „röghöz kötést”. A jelenlegi politikai helyzet kedvező lehet számukra. A V4-ek mellett ma Szlovéniában, Horvátországban is konzervatív kormányok vannak. Amennyiben Brüsszel nem töri meg a vissza nem térítendő 500 milliárdos szubvenciót ellenző osztrákok, hollandok, dánok és a svédek ellenállását, akkor a tervet szintén erős fenntartásokkal fogadó finnek, bolgárok segítségével talán azt meg lehet akadályozni.

Az EU – az eredetileg vélt elképzelések szerint – a nemzetek Európája alkotta gazdasági térséget volt hivatott megteremteni, de ehelyett ma már – saját szerződései szelleme ellenére, de az ötletadó szabadkőműves Coudenhove-Kalergi gróf pán-európai uniós lázálmainak értelmében – az Európai Parlament és a Bizottság egyre több politikai hatalmat kaparint meg magának, és nyíltan az Európai Egyesült Államok létrehozásán fáradoznak, a hazaáruló magyar baloldal vazallusi támogatásával. Ennek az ördögi tervnek a megvalósításában Macron francia és Merkel német kormányfők kéz a kézben haladnak előre, néha kisebb ellentéteket színlelve. A tagországokra rákényszerítendő pénzügyi jobbágyság az jelentené, hogy örök időkre eladósítanák őket, de még a jövő pénzforrásait is a „jogállamiság” gumicsontjával politikai zsarolás tárgyává tennék! Ne engedjük!