Ideje lenne megvizsgálni a Magyar Úszó Szövetség székháza alatti földterületet. Valószínűleg egy besenyő temetőt találnánk a mélyben, esetleg Attila utolsó feleségének, a germán Krimhildának a csontvázát. A MÚSZ nyilvánvalóan el van átkozva, mindenkori vezetőjére kegyetlen sors vár: vagy leváltják, majd letartóztatják ország-világ szégyenére (Gyárfás Tamás), vagy lemondatják, illetve megbuktatják (Bienerth Gusztáv), vagy egy fertelmes magánbeszélgetéssel kívánják levadászni (Wladár Sándor).
Olyan ördögi körnek tűnik ez, mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének végtelen története. Utóbbi a Kádár-diktatúrában mágnesként vonzotta magához az ügynököket, szigorúan titkos tiszteket, pártkádereket és hírszerzőket, hogy a rendszerváltás után mágnesként vonzza magához az ügynököket, szigorúan titkos tiszteket, pártkádereket és hírszerzőket (és új szereplőkként az előbbi társaság tanítványait).
Óriási különbség persze, hogy a magyar úszás – szemben a magyar újságírással – továbbra is világszínvonalon teljesít, a politikai harcok, mocskos játszmák ellenére jönnek az eredmények, a világklasszisok, a tehetségek, nem beszélve a hazai rendezésű világbajnokságról, amit nem osztogatnak mindenkinek, és főleg nem rendeznek meg bárhol ilyen színvonalon.
De valami kavarog a mélyben, valami sűrű, nyálkás dolog, ami nagyon hasonlít jó Kádárunk hamisgulyására.
Nem kívánom részletezni, mit mondott Wladár Sándor elnök a saját maga szerint is szexuálisan beteg egykori úszónőről, mert az ízléstelen, szexista, de leginkább undorító. Aki akarja, elolvassa, meghallgatja. Viszont a mentegetéssel sem lehet mit kezdeni.
Így nem beszélhet egy kiemelt sportszövetség elnöke, aki ilyen alpárian fogalmaz, az erkölcsileg menthetetlen, még akkor is, ha ez a kifejezés megrozsdásodott, kiüresedett az elmúlt években, de nyugodtan idevehetjük az egész huszadik századot is.
Az említett úszónőt állítása szerint (és ismerve a szövetség korábbi ügyeit, ebben semmi okunk kételkedni) már gyermekkorától molesztálták, és később is felnőttekkel létesített kapcsolatot. Ezt pontosan tudta az uszoda világa, és ez ellen ez a közeg nem tett semmit. Ez védhetetlen. (Mielőtt valaki belefogna a szerecsenmosdatásba, gondoljon arra, hogy mit érezne, ha a saját gyerekével történne, történt volna meg. Ugye nemcsak nekem szorulna ökölbe a kezem?)
Apaként semmiképp sem tenném ki a kislányomat ennek a veszélynek, főleg azért, mert nem igazán láttuk a nyomát a megtisztulásnak. Kiss Lászlót a végletekig védte Gyárfás és a hozzá még most is lojális, posztkommunista brancs. Gyárfást ugyanígy pajzsolták, és most sem történik más.
Hosszú Katinka első felháborodásában kitett egy rövid posztot, amit azonnal eltávolított – félt a következményektől, attól az undorító hadjárattól, amiben már kétszer is része volt. Cseh László és a többiek hallgatnak – mindenki kivár. És még csak nem is hibáztathatjuk őket.
Maga Wladár Sándor egy rövidke közleményben arra hivatkozott, hogy ez egy magánbeszélgetés volt, és már bocsánatot kért az egykori úszónőtől. Ugyanazt tette, mint az elmúlt év összes hasonló botrányának a hőse (lásd: a színházi rendezők eseteit), negligálta, kisebbítette, szétkenegette az ügyét. Menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Belefér, hogy előbb kihasználnunk egy fiatal lányt, nem védjük meg, aztán még le is kurvázzuk.
Nem gondolom, hogy Wladár Sándornak azonnal le kellene mondania (bár megtehetné). De ez a közlemény egy semmi, a következmények nélküli ország újabb üres, semmitmondó megnyilvánulása.
Ennyi erővel tényleg visszajöhetne Gyárfás is. Az eredmények majd jönnek, és kit érdekel, hogy mi folyik a színfalak, a két oldalról szorosan, görcsösen tartott függöny mögött. Ez Magyarország, itt mindenki kisnyilas volt, meg kiskommunista, és többségünk büszkén nem néz szembe soha semmivel.
Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS