„Nyolc hónapon át nem tudtuk élni a megszokott életünket. Volt olyan nap, hogy 4000-5000 ember vonult keresztül rajtunk. A templomunk környéke egy óra alatt változott menekülttáborrá ötven sátorral. Nyolc hónapon át harcolt bennünk az önfenntartás, a tulajdonunk megvédésének ösztöne és a keresztényi szeretet. Ez idő alatt egyetlen seb nem maradt bekötözetlenül, egyetlen beteg nem maradt ellátatlan, és egy száj nem maradt éhesen. Viszont odáig jutottunk, ha ez még sokáig tart, nekünk kell elhagynunk az otthonunk” – mondta Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere Hajmáskéren, a Fidesz népszavazási kampányában.
Mórahalom kicsi, virágzó település a magyar-szerb határon, a migrációs útvonal egyik magyar kapujában. A Homokhátság tanyáin élő, szorgalmasan dolgozó emberek élete másfél évvel ezelőtt egy csapásra megváltozott. Nógrádi Zoltán polgármester talán az első előadó ebben a kampányban, aki nem beszél más államok által finanszírozott népvándorlásról, Európa legyengítéséről és megbújó terroristákról, nem azért mert mindez nem lehetséges veszély, hanem azért, mert számára és a mórahalmi emberek számára ez a történet másról szól. Kézzel fogható problémákról, amit a saját bőrükön éreztek nap mint nap. Olyan problémákról, melyeket megpróbáltak a legkeresztényibb, legemberibb módon megoldani, de több mint fél év él alatt elérték a határaikat. Amikor ők azt mondják, nem bírjuk tovább, ennek a folyamatnak most kell megálljt parancsolni, abban nincs politika. Amikor ők kérik, hogy mi itt az ország nyugodt pontján, ahová nem ért el a migrációs válság szele, gondoljunk a végeken helytállókra és mutassunk szolidaritást, amikor majd szavazunk, az nem kampány, hanem segélykiáltás.
„Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy olyan kihívással fogunk találkozni, mint két éve”
Mórahalom polgármestere nem azért jött Veszprém megyébe, hogy a migráció kiváltó okairól, vagy a muszlim kultúra elterjedésének és a kereszténység kiszorításának veszélyeiről szónokolva szítsa a harci tüzet, így két héttel a kvótareferendum előtt, csak azért, hogy őszintén, kendőzetlenül elmesélje a történetüket. Egy néhány ezer fős kistelepülés történetét, akik olyan nehézségekkel találták szemben magukat tavaly tavasszal, akit elképzelni nem tud, az, aki migránst jobb esetben csak a televízióban látott.
Mi ott a Homokhátságban hozzászoktunk a kemény helyzetekhez. Soha nem adtuk meg magunkat, úgy is tekintettek ránk egykor, mint egy reakciófészekre. A végvári lét gyakran okozott nehéz pillanatokat a történelem során. Településük lakosságának fele megjárta a hortobágyi, a recski munkatábort. Aztán Mórahalom volt a legkisebb település, ahol sortűz követelt életeket. Amikor kitört a délszláv háború hallottuk az Eszéken, Szabadkán eldördülő fegyverek hangját. Délvidéki magyarok tömege menekült akkor haza a zöldhatáron. Mi aztán álmunkban nem gondoltuk volna, hogy olyan kihívással fogunk találkozni, mint két éve – mondta Nógrádi Zoltán.
A polgármester bemutatva előbb egy kisfilmen a csendes, békés kisváros életét, majd fotókon annak a 8 hónapnak a mindennap ismétlődő jelenségeit úgy fogalmazott, állandó feszültségben éltek akkor, amit nem lehetett megszokni.
Óránkét több százzal duzzadt az embertömeg. A zöldhatár minden négyzetméterén áramlottak az emberek.
Volt olyan nap, hogy 4000-5000 ember vonult keresztül rajtunk. Nyolc hónap alatt összesen 70 ország állampolgárait regisztráltuk a határon. Iszonyú állapotban, betegen, koszosan, elgyötörve, legyengülve, jöttek, jöttek és jöttek. A létszám volt, hogy óránként duzzadt további több százas csoportokkal. Idegen emberek bementek a kertekbe, a nyitott ajtókon keresztül az otthonokba. Idős néni a tanyáján reggel ébredés után botorkált kávéért a konyhába, és ott mosolygott 30 pakisztáni. Ha a vonulási útvonalukba esett egy fóliasátor, ahelyett, hogy megkerülték volna, kivágták, hogy keresztül vonuljanak rajta. Előfordult, hogy a termál és wellness fürdőnket nem lehetett éjszakára bezárni, mert egy 300 fős csoport nekirontott az őröknek és bevonultak tisztálkodni. Máskor 500 pakisztáni öltözött át, vetkőzött anyaszült meztelenre a főterünkön, majd amikor távoztak, csak egy szeméthegy maradt utánuk. Mindez olyan iszonyú teher a településnek, hogy nem lehet megszokni – idézte a másfél évvel ezelőtti eseményeket Nógrádi Zoltán.
Minden nap, minden éjjel volt valamilyen havária esemény
A városvezető emlékeztetett, eljött az a nap, amikor már kontrolálatlanul, a zöldhatár minden négyzetméterén áramlottak az emberek, stratégiát kellett alkotniuk. Ki kellett találniuk, hogyan lehet túlélni ezt a folyamatot. Polgárőrök bevonásával, a civil szervezetekkel, önkéntesekkel napi 24 órás készenléti szolgálatot szerveztek. Kiépítettek három ellenőrző pontot a településen belül, ahol egészségügyi személyzet és önkéntesek segítették a vonulókat. Mindenki kapott kenyeret, vizet, vagy tejet, vallása szerint kiegészítő élelmiszert, alapvető gyógyszereket. Minden sebet bekötöztek, minden beteget elláttak. A városvezetők az éjszakákat éber ügyeletben felváltva a polgármesteri hivatalban töltötték és reagáltak a havária helyzetekre. Mert minden nap, minden éjjel volt valami esemény. Volt, hogy családokat kellett kimenekíteni tanyákról, amit megszálltak az átvonuló tömegek, volt hogy egészségügyi vészhelyzetet kellett megoldani és az is előfordult, hogy az éjszaka közepén kellett szülést levezetni az út mellett.
Rövid idő alatt egy nem sokkal korábban még virágzó kisvárosban olyan méreteket öltött ez a probléma, hogy már nem lehetett kezelni. A külterületeket, ahol több mint ezer tanyán élnek, dolgoznak emberek, fel kellett adnunk. Csak azt tudtuk mondani azt ott élő családoknak, hogy zárkózzanak be, ha még nem volt, szerezzenek be házőrző kutyát. A turisztikai tanyánk vendégházakkal, az erdei iskolánk ott volt a migrációs útvonalon, pár száz méterre a zöld határtól. Amíg tudtuk, tartottuk a belterületeket, de elfogytak az emberek. Több rendőrünk végkimerültséggel kórházba került. Akkor készült el a kerítés, ami úgy kellett, mint egy falat kenyér. Már ott tartottunk, hogyha ennek nem lesz vége, össze kell csomagolnunk és hátra kell hagyunk az otthonunkat a városunkat, nekünk kell elmenni innét – folytatta a városvezető. Megjegyezte, hogy közben folyamatosan érkeztek újságírók, televíziós tudósítók, itthonról és Európa más országaiból, akik zömében egyszerűen nem voltak hajlandó reális képet festeni arról, ami Mórahalmon zajlott. Eleve prekoncepciókkal érkeztek, és gyakorlatilag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a mórahalmi emberek mit gondolnak.
„No police, no camp, no registration”
A nyolc hónap alatt, míg Mórahalmon keresztül csak úgy özönlöttek a menekültek, volt idejük az itt élőknek, megismerni a vonuló tömegeket. Nógrádi Zoltán szerint volt közöttük idős, beteg ember, gyermekek, elgyötört asszonyok, de tanult, diplomás emberek, még egy kórház teljes személyzete is. Tehetősebb, akinek volt valamilyen technikai eszköze, rendes ruhája, pénze az körülbelül 15 százalékuk. Hiába próbálkoztak tolmáccsal, annyi féle dialektus fordult elő naponta, hogy velük szinte semmire sem mentek. A migránsok öt kifejezést tudtak, amit mindenki megért: „no police”, „no registration”, „no camp”, „München”, „Merkel”.
A polgármester úgy fogalmazott, néha meg kellett hasonulni önmagukkal. Hívő emberekként azt tanulták, hogy segíteni kell az embertársainkon és ennek igyekeztek is eleget tenni.
Nem vallottunk szégyent, mert egy seb nem maradt bekötözetlenül, egy betege nem maradt ellátatlan és egy száj nem maradt éhesen, de jogosan fordult meg bennünk naponta a kérdés, miért dolgozunk, hogyan védjük meg a tulajdonunkat, a családunkat. Bizony a fogadtatás, a válasz reakció sem volt mindig olyan, mint illene attól, aki menedéket kér. Biztos-e hogy mindig toleránsnak kell lennünk egy olyan kultúrával szemben, ami az intoleranciára épül – jegyezte meg a polgármester.
Hozzátette, olyan nem lehetséges, hogy a világ egyik fele egyszerre akarjon átköltözni a világ másik felébe, ahogy az sem elfogadható, hogy aki segítséget kér, megmondja, hogy kitől hajlandó azt elfogadni. Mert a keresztényi szeretet, kötelesség egy dolog, de az nem lehetséges, hogy közben a mi jogaink sérüljenek, sérüljön a biztonsághoz, a magántulajdonhoz való jogunk.
Merkel nyilatkozata miatt duplázódott meg a beáramló embertömeg
Nógrádi Zoltán hangsúlyozta, a kerítés megépítésével jelentősen visszaszorult a probléma, napi 4000-ről mára napi 40-50 főre csökkent a határsértők száma, akikkel Mórahalom településen találkoznak. De ez a kerítés csak akkor jelent megoldást, ha van mellette őrző élő erő és politikai, jogi eszközrendszer.
A kötelező betelepítési kvóta egy újabb meghívó levél több millió embernek, akik ugrásra készen, készenlétben várnak.
Ez a folyamat önmagát gerjesztve, megállíthatatlanul halad előre. Amikor Angela Merkel Német kancellár kinyilatkoztatta, hogy várják és befogadják a szír menekülteket, három nap alatt megduplázódott az embertömeg, akik a határra, a mi városunkba érkeztek. Igaz, ezek az emberek nem hozzánk jönnek, nem akarnak itt maradni, de már a vonulásuk olyan teher az itt élő lakosságnak, aminek elviselését senki sem várhatja el. És a zóna, ahol a probléma jelen van, csak szélesedik
– fogalmazott Nógrádi Zoltán.
Legyünk szolidárisak a végeken élőkkel is, és ne adjunk meghívólevelet újabb millióknak
Aláhúzta, a kötelező betelepítési kvóta egy újabb meghívó levél több millió embernek, akik ugrásra készen, készenlétben várnak. A kvóta számukra azt jelenti, érdemes elindulni, mert biztosan lesz étel, ital és fedél a fejük felett. „Ha a kötelező betelepítési kvóta politikai eszköz lesz Brüsszel kezében, a mi életünk visszatér abban az állapotba, amit lefestettem. És nincs az a műszaki akadály, nincs az a kerítés, még a rendőrök, katonák megerősítésével sem, ami ha tízezer ember nekifeszül, meg tudja őket állítani – jelentette ki Nógrádi.
Végezetül csak annyit kért azoktól, akik az ország belső , békés területein élnek és nem kellett azt átéljék, amit a mórahalmiaknak, és más települések lakóinak a határokon, hogy gondoljanak rájuk is, amikor eldöntik, október másodikán hova húzzák az X-et.
Fotók: Füssy Angéla
Facebook
Twitter
YouTube
RSS