Öld meg a búrt!
Hogy kit? Mindjárt részletezem. Vannak ugyanis időnként olyan események a világban, amelyek nemcsak ottani helyi, belpolitikai szempontból érdekesek, hanem világraszólóak, ám ennek ellenére Magyarországon nem is tudunk, vagy csak nagyon kevés szó esik róluk. Ez egy ilyen esemény, ami mélységesen felháborító, szomorú, ugyanakkor egy még nagyobb problémát is jelez.
Kik a búrok? Azok a zömmel holland származású telepesek, akik Dél-Afrikába költöztek a XVII-től a XIX. századig, és a területet bekebelező brit birodalomtól független, szabad államokat alapítottak, és elsősorban mezőgazdaságból éltek. Persze ez több szempontból is leegyszerűsítés, a történelmük ennél összetettebb. De mai, köznyelvi használattal: ők a Dél-Afrikában élő fehérek, döntő többségükben farmerek. Olyannyira, hogy hollandul (és Afrikaans nyelven is) a „boer” szó egyszerűen farmert, parasztembert jelent.
Na őket akarják megölni. És ez nem csak valami átvitt értelmű szlogen (erre még visszatérünk), hanem konkrétan ölik is. A mellékelt képen látható minden egyes kereszt egy-egy dél-afrikai fehér farmert (vagy annak családtagját) jelöl, akit megöltek. Ezeket egy 2020-as demonstráció alkalmából állították a (még) életben maradtak. A felvonulással arra a népirtásra igyekeztek felhívni a figyelmet, amiről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni.
Dél-Afrika közel 65 milliós lakosságának nagyjából 7%-a fehér. Az arány az 1900-as évek elején kicsivel 20% fölött volt, de még 1980-ban is meghaladta a 18%-ot. A csökkenés elsődleges oka természetesen a feketék jóval magasabb népszaporulata az elmúlt kb. 45 évben, de jelentős számban menekültek el (és volt, akinek ez nem sikerült).
A 90-es évek elejéig a fehér kisebbség irányította az országot, egy ún. apartheid rendszer keretében, kizárólag fehér kormánytagokkal. A manapság divatos „intézményesített rasszizmus” kifejezés erre a rendszerre többé-kevésbé valóban jellemző volt. Nem ölték büntetlenül a feketéket (ez nettó hazugság), de kétségtelen, hogy elnyomásban, szegregációban tartották őket. De nem csak őket: törvénybe volt iktatva, hogy milyen jogai vannak a négy nagyobb etnikai csoportnak: fehérek, indiaiak, egyéb színesek, feketék – ebben a sorrendben csökkenve. Nem használhatták ugyanazokat a közösségi tereket, szolgáltatásokat, de elkülönülve kellett lakniuk, élniük is. Az időszak alatt 3.5 millió feketét telepítettek ki korábbi lakhelyéről.
Dél-Afrika gazdasága persze igencsak prosperált, jelentős részben a gyémántlelőhelyeknek köszönhetően, ahol – micsoda meglepetés – feketéket dolgoztattak rossz körülmények között, kevés pénzért. De a mezőgazdaság is kiválóan teljesített, aminek köszönhetően – az afrikai országok jelentős részével ellentétben – Dél-Afrikában semmilyen éhínség nem volt, a feketék körében sem.
Elítéljük az apartheid-rendszert? Igen. Egykori bűnei legitimálják a bosszút? Semmiképp. Márpedig ez történik, annak ellenére, hogy amikor Nelson Mandelát, az első fekete elnököt megválasztották 1994-ben, ígéretet tett rá, hogy ez nem fog megtörténni. Az elmúlt években azonban egyre gyakoribbá és egyre súlyosabbá váltak a fehérekkel, elsősorban a farmerekkel szembeni atrocitások. Kirabolták őket, felgyújtották a házaikat, és egyre többször törtek az életükre is. Mindezt nemcsak a – most már feketékből álló – politikai vezetés félrenézése mellett, hanem idén januárban(!) törvényt is hoztak, hogy az állam jogosult kisajátítani a földeket. De nem úgy, mint egy civilizált országban, mondjuk, autópálya-építésnél, hogy az állam annyit fizet érte, amivel a tulajdonosok jobban járnak, mintha évtizedekig művelnék a földet. Hanem bármiféle kompenzálás nélkül. A törvény egyértelműen a fehér farmerek ellen szól, és a rasszizmus olyan megnyilvánulása, amivel azt hittük, a XXI. században már nem fogunk találkozni.
De persze ilyen, hogy fehérekkel szembeni rasszizmus, a derék progresszívek szerint per definitionem, nem létezhet. (Erre is visszatérünk később.) Akkor ez bizony olyan, mint a zsiráf az állatkertben, amikor Józsi bácsi először jár Budapesten: „Márpedig ilyen állat nincs”. Márpedig, de van. EZ maga az intézményesített rasszizmus. Nem csoda, hogy a magukat egyre kevésbé biztonságban érző fehérek évek óta nagy számban hagyják el az országot (amelynek gazdasága ezzel párhuzamosan egyre nagyobb kihívásokkal is küzd).
Május elején Donald Trump amerikai elnök kormányzata 54 dél-afrikai fehér menekültnek adott menedékjogot az USA-ban, ami természetesen a jól kiszámítható felháborodást keltette; megint csak a derék progresszívek körében. Mivel azonban ők uralják a közbeszédet, a sajtót, ezért sokkal nehezebben jutottak el a nyilvánossághoz azok a hangok, konkrét, hús-vér élő (fehér) emberek nyilatkozatai, akik elmesélték, hogy milyen körülmények között, milyen bizonytalanságban, életveszélyben éltek az elmúlt években Dél-Afrikában.
A – színlelt, teátrális – felháborodás alapvetően két narratíva mentén zajlik: az egyik, hogy micsoda dolog, hogy fehérek bárhol, bármi miatt is menedékjogokat kapnak, hiszen ők a genetikai adottságaikból fakadóan csakis „elnyomók” lehetnek. A másik, hogy mindeközben az áldozati totemoszlop alsó szintjein elhelyezkedő színes bőrű bevándorlók előtt lezárta a határokat a gonosz narancsember, sőt, közülük egyeseket még ki is toloncol az országból. A két narratíva persze jelentősen össze is ér a derék progresszíveknél.
Elfelejtik azonban azt az aprócska tényt, hogy ezek az emberek menedékjogi kérelmet adtak be, az előírások szerint, és végig is járták a szükséges procedúrát. Nem pedig csak úgy átkeltek csónakkal keltek át a Rio Grande folyón, oszt’ hopp, máris epret szednek Kaliforniában, dollárért.
Nos, mi minden történt azután, hogy Trump befogadta őket? Sok minden, és ezek az igazán fontos, nekünk magyaroknak is beszédes dolgok. De most veszem csak észre, hogy kissé elgurult a tollam rögtön az elején, ezért hogy ne legyen túlságosan hosszú és megterhelő ez az írás, a tanulságos fejlemények a jövő héten, egy második részben jönnek. De remélem, nem bánjátok, hogy egy kicsi történelmi-geopolitikai hátteret adtam az elején, hogy jobban megértsük az egész Dél-Afrika kérdést.
