Lovas István meghalt – láttam a tévében. Nem hiszem el – jött a jól bevált kifejezés, de elszorult a szívem. 72 évet élt az újságírás és az igazságkeresés éllovasa. Fiatalnak láttam mindig, álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer halálhírét hallom – írja Szurkos András olvasónk portálunknak küldött méltató soraiban. Hozzáteszi, tudását, precizitását és alaposságát ellenségei sem vonhatják kétségbe. Olyan volt, és úgy írt, fogást nem találtak rajta.
Mint arról portálunk is beszámolt, pénteken nagyszámú megemlékező jelenlétében búcsúztatták el Lovas Istvánt, családtagjai, barátai, egykori munkatársai, és munkásságának tisztelői. A temetésen sajtóklubos kollégái, Bencsik András és Bayer Zsolt, valamint egykori Szabad Európa rádiós munkatársa, Rajki László mondtak beszédet. Bencsik András derűs emberként, szívós és lelkes kutatóként, fáradhatatlan publicistaként és szívélyes házigazdakén, ugyanakkor mégis megközelíthetetlen személyiségként jellemezte elhunyt kollégáját. Bayer Zsolt arról beszélt, Lovas István nem volt könnyű ember, az elhivatottak ugyanis sosem azok, ordít bennük az igazság, és az ordító igazság lesz idővel olyan nehezen szerethető. Rajki László, a Szabad Európa Rádió egykori műsorvezetője a rádiónál együtt eltöltött időre emlékezve méltatta Lovas Istvánt. A publicista életére emlékezve ezúttal olvasónk levelét közöljük.
Aki az elmúlt 20 évben követte a magyar sajtót, az ismeri Lovas Istvánt. Nem emlékszem, melyik írását olvastam először, de azóta mindet, ahol a nevét megláttam. Gyógyíthatatlan jobboldalinak számított – ha valaki oldalak felett szereti megközelíteni a politikát. Politikai újságíróként példátlan tájékozottsággal bírt, s véleményét nem rejtette véka alá. Ha találkozókat szerveztek vele, mindig telt ház volt a „Lovas-napokon.” Érzékletes, sajátos humorú kifejezésekkel világított a látható valóságra, és a látszat mögé. Rábeszélésre könyvekben is kiadta cikkeit, bár eleinte szabadkozott, hogy nincs unalmasabb, mint egy napilapban megjelent tegnapi írás. Könyveit megvettem, unalmas írásokat nem találtam bennük.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Lovas István meghalt – láttam a tévében. – Nem hiszem el – jött a jól bevált kifejezés, de elszorult a szívem. 72 évet élt az újságírás és az igazságkeresés éllovasa. Fiatalnak láttam mindig, álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer halálhírét hallom. Sokan szerették és sok ellensége volt. Hogy miért, kitűnik egyik, simogató szavait tartalmazó idézetből. A Jobbegyenes című könyve hátlapjáról rám mosolyog, fölötte fülszöveg: „A Magyar Rádió SZDSZ-es kurátora az elnökségi ülés szünetében durván lökdöste az ellenérdekeltségű párt szelíd szavú költő- kurátorát, és ezt mondta: „…elintézem az ilyen rasszista, fasiszta figurákat, mint amilyen te vagy!” (A Magyar Demokrata Szerkesztősége). Erre ő: „Kedves Miklós! Amennyiben a hír igaz, és Te el akarod intézni az igen gyenge fizikumú Szentmihályi Szabó Pétert, kérlek, ne vedd zokon, ha ettől a perctől kezdve én őt, a becsületszó terhe mellett, védelmembe veszem, és ünnepélyesen fogadom: amennyiben egyetlen újjal hozzányúlsz Péterhez, én 195 centimet és felesleg nélküli 120 kilómat segítségül hívva Téged hülyére verlek. Szívélyes üdvözlettel: Lovas István.” Meggyőző szavak, ha szóból ért a magyar.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Egy szép nyári napon kollégái az EchoTV-ben hiába várták. Bayer Zsolt meg is jegyezte, türelme fogytán: Pistának egyetlen mentsége lehet, ha meghalt. Megvolt a mentség, felesége a számítógépre bukva találta. Bölcs élethez hűséges barátok és elszánt ellenségek szükségesek. Mindkettőből kijutott neki. Ellenségei nem alhattak nyugton miatta, most fellélegeztek, láttam már leírva: rohadjon békében.
Öt nyelven beszélt anyanyelvi szinten, tolmács nélkül olvasta a világ nagy lapjait. Beszélt még néhány nyelvet, mehetett bárhova. Be is járta a világot, Szingapur csodatevő miniszterelnökével is beszélgetett a fejlődés titkairól, hátha mi is rájövünk, hogyan kell átugrani a legfejlettebb országokat. Áh, könnyebb bemocskolni, hiszen annyi embert megsértett, a bosszú nem maradhat el, emberek vagyunk, s a káröröm az igazi öröm. Tudását, precizitását és alaposságát ellenségei sem vonhatják kétségbe. Olyan volt, és úgy írt, fogást nem találtak rajta – ha a játékszabályokat betartották. De miért tartották volna be? Nincs ember, akit nem lehet kikezdeni. Sértegette az ellenségeit, kétségtelen, seggnyalótól patkányig sokat megkeresztelt. Roppant kíváncsi vagyok, hogyan „intézik el” őt a haragosai? Agyonhallgatják, vagy nekimennek? Híreszteltek róla minden rosszat, akik féltek tőle. Óriás volt. Könyveiből is kinyúl a félelmetes ököl, vagy jók lesznek tűzgyújtónak? Kérem az Időt, ő döntse el, ha lehet, soron kívül.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Ha találkozom vele, ott túl, elmondom neki, korán ment el és pótolhatatlannak tűnik. Érdeklődéssel hallgatná beszámolómat – képzelem én. Vagy érdektelenséget mutatna, mondván, ez itt a túlvilág, semmi jelentősége, milyen volt a földi élet pillanata. Nincs napfelkelte, hogy gyönyörködj benne, az örök világosság fényeskedik. Páran várólistán vannak, ők a reinkarnációsok. Szenvedés-mániások. Megkérném, erről mondjon még valamit, érdekelne.
Isten nyugosztalja!
Szurkos András
Forrás: olvasói levél; vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS