Még mindig emésztgetjük az olimpiai szereplésünket, elég nagy a szórás abban, hogy kiből milyen érzéseket vált ki ez a 6 arany, 7 ezüst és 7 bronz. A megszokott nyolc aranyérem után kevésnek tűnik, az érmek összmennyisége ugyanakkor imponáló, viszont a maga korában csalódásnak számító atlantai eredményt használjuk viszonyítási pontként. Nem könnyű eldönteni, hogy jól sikerült-e a tokiói olimpia, és ebben a Magyar Olimpiai Bizottság sem volt segítségünkre, hiszen előzetesen 13 érmet, vagyis az elmúlt nyolc évtized második leggyengébb szereplését várta el. Megpróbálunk közelebb jutni a megoldáshoz, és összehasonlítjuk az eredményünket másokkal is.
Mostani húsz érmünknél legutóbb Atlantában, 25 évvel ezelőtt tudtunk többet szerezni – ezt már fejből fújjuk. Azok az észrevételek is jogosak, hogy Barcelonában még 257 versenyszámból nyertük amit nyertünk, Sydney-ben viszont már 300, Tokióban pedig 339 versenyszámból szereztünk jóval kevesebbet. Akik viszont ebből rosszindulatúan levonják a következtetést, hogy csökkent a súlyunk a világban, azok figyelmen kívül hagynak néhány dolgot. Eléggé kibővült a mezőny az utóbbi időben, jó néhány sportágspecifikus ország bukkant fel. A szovjet (illetve Független Államok Közössége-beli) birkózóból például lett orosz, grúz, örmény, azeri, üzbég és akár ukrán birkózó egy-egy súlycsoportban. A világ sportéletében korábban alig-alig jelen lévő országok is egyre jobban megszerveződnek – Barcelonában 37 ország osztozott az aranyérmeken, és 64 az érmeken, míg három évtizeddel később Tokióban már 65 országba került aranyérem, és 93-ba érem. Nemcsak a reklámok és a túltolt társadalmi üzenetek globalizálódtak tehát az olimpián, hanem az is, amiről elvileg szólna a történet: a sporthoz és a győzelemhez való hozzáférés.
Bocs, baloldal, de inkább nagyok mernénk lenni!
Bármennyire is szeretnék némelyek belemagyarázni Tokióba a magyar sport bukását és ezt nyilvánvalóan politikai célra felhasználni, zsákutcába hajtottak be. Voltak válságai a magyar sportnak a közelmúltban, de éppen nem most. Sőt, pont ellenkezőleg. Barcelona minden idők második legjobb olimpiája volt magyar szempontból, utána pedig folyamatos visszaesés következett. Ez annál fájdalmasabb, hogy a korábbi olimpiákon is előfordult gyengébb aranytermés, de az összes érmünk száma 1948-tól 1996-ig mindig elérte a húszat, nem egyszer a harmincat is meghaladta.
Barcelonai aranyérmeink csaknem fele egy képen: Szabó Bence, Egerszegi Krisztina és Ónodi Henrietta (fotó: mob.hu)
2000-től kezdődött egy szerényebb eredmény szintentartása, Sydney-ben és Athénban is 8-6-3-as éremmérleg jött össze, majd a sorozatot 2008-ban egy gazdasági, pénzügyi és közérzeti szempontból is padlóra küldött ország halovány pekingi teljesítménye szakította meg. Az ott szerzett mindössze 3 aranyérem és összesen 10 érem erős lenyomata volt a teljes országgal együtt a sportot is lerohasztó Gyurcsány-kormányzatnak.
Akkoriban elégedetten visszhangozták baloldali politikusok és megmondóemberek, hogy merjünk kicsik lenni, mert Magyarország a népessége és ereje tekintetében végre a helyére került a sportvilágban, az addigi 60-70 év valószerűtlenül jó eredményei után. Ebben is hazudtak.
A következő két olimpián újra visszakapaszkodtunk oda, ahol a megelőző kettőn voltunk, de Rióban már érződött, hogy vékony a hátország. A nyolc aranyérem elfedhette ezt, ám a már csak tizenöt érem és mindössze tíz 4-6. helyezés nem sok jót ígért. Ha Brazíliában nem tolta volna meg az eredményünket két szerencsésen felbukkanó szupersportolónk, élete csúcsformájában, akkor szomorúan pislogtunk volna az „újabb Peking” miatt. Hosszú Katinka és Kozák Danuta mentette meg számunkra az illúziót, hogy a világ tizenöt legjobb sportnemzete között vagyunk.
Hosszú Katinka nagy sorozata nélkül vékony lett volna a riói szereplésünk (fotó: MTI Fotó: Illyés Tibor)
Tokió a magyar sportminimum
Tokióban viszont már nem csak illúzió volt ez. Most nem volt aranyakkal kidekorált szupersportolónk, nem volt meglepetésaranyunk, meglepetésérem is legfeljebb egy-kettő, sőt inkább beteljesületlen várakozások akadtak. Csaknem minden érmünket más és más szerezte, és akik most nagy eredményt értek el, azok nem hirtelen pottyantak be, hanem az olimpiai ciklusban is ott tüsténkedtek sportáguk élmezőnyében. Ez az olimpia a magyar sport minimáltükrének tűnik, és ez kimondottan biztató.
Meglepetések nélkül, sőt elmaradt csúcsteljesítmények mellett szereztünk húsz érmet – többet, mint Atlanta óta bármikor –, továbbá 4-6. helyezésből is gyűjtöttünk huszonkettőt, ami ugyancsak ritkán látott mennyiség ebben a kategóriában.
Barcelonában 6 sportágban nyertünk aranyat, és összesen 8-ban érmet. Atlantában a visszaesés egyértelmű volt, 4 sportágban nyertünk aranyat, és 9-ben érmet, de darabra jóval kevesebbet. Sydneyben 5 és 11 ezek a számok az összes éremszám további csökkenése mellett, Athénban 6 sportágban nyertük az aranyakat, és 9-ben az érmeket. Pekingben, a mélyponton 2 és 3 ez a két szám, majd a londoni 5 és 8 után a riói 3 és 4 jelezte, hogy bőven van tennivaló. Tokióban 4 sportág hozta az aranyakat és 9 az érmeket, ami a fogyatkozó folyamat fordulópontja lehet, pláne, ha az éremszámmal együtt nézzük.
Beérik az Orbán-reform?
A magyar sport alapja szélesedni látszik a riói kis mélypont után. Adja magát a feltételezés, hogy az infrastruktúrafejlesztés, valamint a bővülő finanszírozás és az ezek nyomában érdemben a 2010-es évek közepétől kinyíló lehetőségek elkezdték éreztetni a hatásukat. Ha vannak megfelelő létesítmények és edzési lehetőségek, ha a sportolók, az edzők és a stábtagok tisztességesen megélnek az élsportból, akkor a sportolóból edzővé váló embereink is itthon maradnak a tudásukkal együtt. Berecz Zsombor nem megy el oktatni valami floridai szörfiskolába, hogy megéljen abból, amihez ért, hanem magyar lurkókat fog elindítani az aranyérem felé. A kiöregedő vívóinknak itthon lesz a legjobb, és nem Kínában meg Venezuelában fogják tanítani az ellenfeleinket. Mindannyiunk közös reménye, hogy ez legyen a helyzet, aztán három év múlva a párizsi olimpia igazolhatja az emelkedő tendenciát. Ha így lesz, akkor a magyar sport hasonló fellendülést élhet meg, mint a szintén komoly állami segítséggel sikerkorszakot nyitó 1930-as években.
Milák Kristóf a mezőny előtt – ezt olimpiai ciklusokon át bírnánk nézni (fotó: MTI/Kovács Tamás)
Hagyományos sikersportágaink, a vívás, az úszás és a kajak-kenu rendszeresen, olimpiáról-olimpiára hozza az érmeket, sőt aranyérme(ke)t is és negyedik legeredményesebbünk, a birkózás is fel szokott iratkozni a magyar dicsőséglistára egy-két éremmel. Ezeken túl hét egyéni sportágban (atlétika, torna, öttusa, ökölvívás, cselgáncs, súlyemelés, sportlövészet) van, illetve volt benne az esély, hogy időről-időre beesik egy-egy érem, akár arany is, illetve a csapatjátékok közül sajnos csak a vízilabda és a kézilabda tartozik ebbe a kategóriába.
A rendszerváltoztatás óta eltelt három évtized tapasztalatai szerint tizenhárom sportágat űznek hazánkban olimpiai érmes színvonalon, és ezek közül szinte mindig akadt nyolc-kilenc, amely be is teljesítette ezt.
Vannak azonban olyanok, amelyek kiesni látszanak ebből a körből. Sportlövészetben és súlyemelésben 2004, ökölvívásban pedig 2000 óta nem nyertünk érmet, de sportlövőink legalább rendre ott vannak, próbálkoznak. Súlyemelésben viszont a 2008-as olimpiától kezdve egyetlen versenyzőnk szokott ott lenni a játékokon, ráadásul ez az egyetlen versenyző az elmúlt három alkalommal ugyanaz a Nagy Péter volt, aki tehát ezek szerint kilenc éve egymaga jelenti a nemzetközi színvonalú magyar súlyemelést. Olyan sportágról beszélünk, amelyben 20 éremmel rendelkezik a magyar sporttörténet. Ökölvívásban sem kisebb a válság: másfél évtizednyi folyamatos csökkenés után, Tokióba már csak egyetlen bokszolónk tudta kvalifikálni magát. Ez még furcsább, hiszen összességében a hetedik legeredményesebb magyar olimpiai sportágunk ez, szintén 20 éremmel, amelyből 10 arany.
Gálos Roland egyedül volt Tokióban. Hagyományosan eredményes sportágaink közül az ökölvívásban a legnagyobb a hanyatlás (fotó: MTI/Kovács Tamás)
Mit ér ez a többiekkel szemben?
Végezetül lássuk, hova taksálja a magyar olimpiai eredményt a nemzetközi összehasonlítás! Az állandóságot rajtunk kívül a lengyelek és a csehek képviselik a környékbeli országok közül, persze egy szinttel lejjebb: előbbiek átlagosan 4 arannyal és 13 éremmel, míg utóbbiak átlagosan 3 arannyal és 9 éremmel távoztak az elmúlt harminc év olimpiáiról. Szlovákia, Szlovénia és Szerbia ennél is gyengébb, Horvátország pedig csak az elmúlt két olimpia fényében látszik felzárkózni ugyaninnen a csehek szintjére. A román és a bolgár sport komoly mélyrepülésben van Sydney, és főleg Athén óta. A románok például 2004-ben majdnem annyi érmet nyertek, mint az azóta megrendezett négy olimpián összesen, míg a bolgároknak most, Tokióban sikerült újra egy picit villanni. Ez persze önmagukhoz viszonyítva igaz; mi aligha egyeznénk ki szívesen akár a 2004-es 2-1-9, akár a mostani 3-1-2 mérlegükkel. Az ukrán aranyérmek száma 1 és 9 közti, óriási szórást mutat az ország megalakulása óta lezajlott hét olimpián, éppen most mentek haza egyetlen arannyal, ám most is nyertek összesen 19 érmet, és az összes éremszámuk csak az utóbbi két olimpián nem haladta meg Magyarországét. Ausztria pedig inkább a téli olimpián vitézkedik, és azt is beleszámítva nagyjából olyan eredményes, mint mi a nyárin.
Versenytársaink tehát, talán az ukránokat kivéve, nem a szomszédaink közül kerülnek ki.
A koreai, a spanyol, az ausztrál, a brit, a brazil és a japán sportot felrepítette az olimpiarendezés. Minket egyelőre a földön tartanak…
A barcelonai 8. helyezés óta mindig a 10. helyet ostromoljuk az éremtáblán, ami azóta egyszer, 2012-ben sikerült. Ebben immár olyan országokkal versenyzünk, mint Kanada, Brazília és Új-Zéland, amelyek egy ideje legalább ott tartanak összesített éremszámban, mint mi, és ha kijön nekik a lépés, akkor elénk is kerülnek. A barcelonai kiemelkedő eredményünk jelenthetné a szintlépést, amellyel megközelítenénk Dél-Korea, Hollandia, Olaszország és Franciaország nagyjából állandó teljesítményét, habár a franciákat bizonyára felrepíti majd az olimpiarendezés, ahogy azt tette a britekkel, ausztrálokkal, japánokkal.
Ez utóbbiak (a németekkel együtt) már egy számunkra elérhetetlennek látszó magasságot képviselnek, átlagosan 20 körüli aranyéremmel és 40-nél több éremmel. Ilyen eredménnyel lehet manapság odaérni az első hatba, ahová az 1932 és 1988 közötti olimpiánk nagy többségében mi is befértünk. Talán érdekes lehet, hogy harminc éve még Ausztrália, Nagy-Britannia és Japán is mögöttünk volt.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS