Ó, tűfenyő, avagy a régi pesti karácsonyok
A karácsony a kereszténység legnagyobb ünnepe. Az ünnephez fűződő hazai szokások mindig különböztek falun és városon. A Nullahategy ezúttal a régi, pesti szokások nyomába eredt.
BARTA ZSOLT - 061.hu
A XIX. századi Budapest polgárainak a legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Igaz, nem volt még három munkaszüneti nap, sokan december 25-én már dolgoztak, ám a Szenteste mindenki számára az áhítat és a szeretet ünnepe volt. A karácsonyfa állítás, bár meglepő, de csak az 1820-as évektől kezdve vált szokásává a főváros népének, s minden bizonnyal osztrák-német minta után terjedt el. Az első pesti fenyőfát Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben.
A hír hallatára a polgárság is cselekvéshez látott, s néhány év múlva már a legtöbb házban szokássá vált szenteste az örökzöld fenyőág. Lassan, de biztosan terjedt a karácsonyfa kultusza is, amelynél nagy szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családnak is. Az új módi igazán az 1860-as években terjedt el. Ebben az időben, Advent idején már tartottak fenyőfa vásárokat Pesten. Magát a szentestét hatalmas előkészületek jellemezték már azokban az esztendőkben is.
Az asszonyok elosztották egymás között a munkát. A piacon kinézték és megvásárolták a halat, amit aztán otthon megpucoltak, szeletekre vágtak, besóztak, majd kitették a hidegre. A férfiak a Tabán, akkor még létező borospincéit vették célba, hogy szentestére finom, óbor kerüljön az ünnepi asztalra. Otthon ezalatt a „leghagyományosabb magyar kalács“, a bejgli elkészítésére került sor. Ez a tradicionális kalácsfajta azonban Sziléziából származik, ott már a XIV. században ismerték. Magyarországra a XIX. század második felében érkezett, és gyorsan kiszorította az addig ismeretes, „karácsonyi kalácsot“.
Czifray István, 1830-ban kiadott szakácskönyvében, mint „ Posonyi finom mákos kaláts“ néven szerepelt. A hagyományos bejgli mákos és diós kivitelben készült, s minél gazdagabb volt benne a töltelék, annál megbecsültebb volt a ház úrnője, aki készítette. A pesti polgárok ünnepi vacsorája este 7 órakor vette kezdetét, melynek főfogása természetesen a hal volt. A krumplipüré köret mellett franciasaláta és tartármártás került az asztalra. A háziasszony és a cselédek úgy ügyeskedtek, hogy a vacsora végeztéig a család minden tagja az asztal mellett maradjon, ezért az összes fogást, beleértve a mákos és diós kalácsot is, előre az asztalra helyezték. A vacsora végeztével került sor az ajándékok kiosztására, és a karácsonyfa gyertyáinak meggyújtására. A szentestét végül a szokásos éjféli misén való részvétel zárta.
Természetesen nem minden háznál volt terülj-terülj asztalkám, a korabeli belváros, s annak vezetősége azonban gondolt a szegényekre és a koldusokra is. A szegények karácsonyát, ahogy a korabeli népnyelv nevezte, a Gizella téren (ma: Vörösmarty) tartották meg. A tér közepén állították fel a mindenki karácsonyfáját, s ott került sor a szegények megvendégelésére is. A lakoma költségeinek nagy részét a pesti elöljáróság állta, az ételt, pedig a közeli menhelyek és szegényházak konyháin készítették el. Az ünnepi vacsorához természetesen a polgárok is hozzájárulhattak, étel felajánlásaikat adomány formájában adták át.
A meleg ételt általában a konyhákról hozták, a polgárok adományai elsősorban sütemény, kalács formájában jelentek meg az asztalon. Az étkezést közös imádság előzte meg, melyen együtt fohászkodott gazdag és szegény, polgár és koldus. Az imát a közeli Szervita térről érkező pap celebrálta, a lélek simítása után kezdődött el a lakoma. Az ételt nem úgy osztották ki, ahogy az manapság szokás, hanem a hatalmas, terített asztalt állták körbe valamennyien, s néhány órára eltűnt a társadalmi különbség a város polgárai között. Külön öröm volt, hogy a lakomán évről-évre megjelent András, az utolsó pesti remete, aki egész évben a belváros utcáit járta, s fennhangon korholta a véleménye szerint rossz úton járó járókelőket.
A szentestei lakoma során azonban eltűnt belőle a kritikus elme, s bibliai történetekkel kedveskedett hallgatóságának. Amit és ahogy mondott, arra odafigyelt gazdag és szegény, s nemcsak azért, mert a belváros egyik, közkedvelt figurája volt, hanem mert életbölcselete, tapasztalatai sokaknak segítettek. Mesélték, hogy a Szentírásból vett történeteket is úgy átformálta, hogy még azok is felfigyeltek mondandójára, akik csupán évente egyszer mentek a templomba.
A lakoma egészen égféli tartott, amikor is gazdag és szegény a Szerviták templomába ment, éjféli misét hallgatni. A téren nem maradt senki, ám a mise végeztével mindent úgy találtak ott, ahogy azt hagyták. Nem nyúlt senki a megmaradt ételhez-italhoz, amit aztán másnap a szegényházak járóképtelen lakói között osztottak szét. A szegények karácsonyát egészen az I. Világháború kitöréséig, minden esztendőben megtartották, akkor azonban, mint annyi mást, elfújta a történelem vihara. Mára csak a tér maradt, és az emlékezet.
