Hétéves kislánya szeme láttára akart leugrani a hídról az a nő, aki ellen múlt héten emelt vádat az ügyészség kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt – közölte az Esztergomi Járási Ügyészség, melynek közleménye szerint az asszony egyedül nevelte most 8 éves kislányát Dorogon, egy önkormányzati lakásban, meglehetősen mostoha körülmények között. A hatóság 2017 májusában a kislány védelembe vételét rendelte el, mivel az anya rendszeresen ivott, alkalmi ismerőseivel, barátaival napokon keresztül csavargott, miközben gyermekét vagy magával vitte, vagy véletlenszerűen másokra bízta. Az ügyészség leírása alapján joggal vetődhet fel a kérdés az olvasóban, hogy anya-e az ilyen. A válasz talán nem mindenkinek egyértelmű: igen. Valószínűleg egy alkoholista anya elleni vádemelésről szól a közlemény. Az alkoholista viszont az első korty pia után már nem képes kontrollálni cselekedeteit. Semmi sem fontosabb számára az italnál, sem gyermeke, de még saját élete sem. Beteg. Betegsége pedig gyógyíthatatlan és egyre súlyosbodó. De van-e még innen visszaút? Mit tehet az, aki akár a Kék Pont Alapítvány Száraz November elnevezésű akciója hatására, akár az említett esetnél talán enyhébb mélypont után változtatni, változni szeretne? Egy új, józanabb, élhetőbb élet felé vezető útról és lehetőségekről beszélgettünk Petke Zsolttal, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet Addiktológiai Osztályának főorvosával, aki maga is felépülő függő.
Mit csinálhat az, aki észleli – tegyük fel, a Száraz November kampány hatására -, hogy neki bizony problémája van a piálásával? Hova mehet? Kitől kérhet segítséget első körben? Elmegy a háziorvoshoz, aki jobb esetben nem annyit mond neki, hogy ne igyon?
Ez elég nehéz kérdés. Az a tapasztalatunk, hogy nehéz szívvel szembesülnek a háziorvosok azzal a témával, hogy a függőséggel kellene valamit kezdeniük. Ha a magyar orvostársadalom hangulatát próbálnám ezzel kapcsolatban jellemezni – az alapján, amivel munkám során találkozom -, akkor a tehetetlenség érzése jut először eszembe, és ez talán azért lehet helytálló, mert azt látom, hogy az egészségügy a függőséggel és a függő klienssel nem tud mit kezdeni. Ez pedig teljesen adekvát érzés, hiszen nagyon erős meggyőződésem, hogy a függőség nem egészségügyi probléma, nem pusztán a szervek sérülése, hanem az ember kapcsolatainak a fejletlensége, vagy az emberi kapcsolatokban való járatlanság, tájékozatlanság, az ezektől való félelem. És ezt orvosi tudással, természettudományos ismeretekkel nem lehet javítani. Azt gondolom, hogy a mi magyar társadalmunk is erősen sérült a környező kultúrákhoz képest. Elsősorban a titkolózásra gondolok, az erős individualista működésre, a segítségkérés hajlandóságának hiányára, a közösségi szerveződések fejletlenségére. Ebben a helyzetben az egészségügy tehetetlen és eszköztelen. Az utóbbi években az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályán összeraktunk egy hármas „menüsort”, hogy mit javasolunk az egészségügyben dolgozó kollégáknak, illetve a függőknek és a függők hozzátartozóinak, hogyan érdemes elindulni, hogyha valaki úgy gondolja, a függőségéből fel szeretne épülni.
Mi lehet az első lépcsőfok egy élhetőbb, józanabb élet felé?
Az első számú javaslat, hogy az érintett keresse fel a legközelebbi önsegítő közösséget, attól függően, hogy konkrét szerrel – alkohollal, droggal, gyógyszerrel -, vagy valamilyen viselkedési függőséggel – munkaalkoholizmussal, társfüggőséggel, szerencsejátékkal – van problémája, és javasoljuk, hogy három hónapig minden este látogassa az önsegítő csoportot. Tapasztalataink szerint óriási segítség rejlik ebben a közösségi segítési típusban, hiszen hatékonyan tudja erősíteni az önsegítő csoport a tájékozatlan és kétségbeesett függőt abban, hogy van lehetőség a változásra, hogy egy ilyen sikeres önsegítő csoportba való beilleszkedéssel az egész egészségügyi kálvária kikerülhető. Ez gyakran szokott sikerülni, ha a kliens megélte már a szerhasználattal kapcsolatos „mélypontját”, ami után azt tudja mondta: bármire hajlandó, csak ez ne legyen, ami eddig volt! A még szerhasználó függő viszont bizalmatlan, éppen ezért, és az éveken át tartó aktív szerhasználata miatti elmagányosodás miatt nehezen fogadja el a számára idegen közösséget. Ne felejtsük el, hogy a függő nagyrészt amiatt kezdett el szert használni, mert már előtte is irtózott a társaságtól, kivonta magát a közösségi események alól, ez a szerhasználat súlyosbodásával elszigetelődéshez, „mindenki ellenség és a világ egy rossz hely”-érzéshez vezet. Nehéz lépés ez egy függő életében még a mélypont-érzés elérése ellenére is. Néhány hónapja jelent meg erről egy könyvünk, amely közérthetően nyújt segítséget függőnek, hozzátartozóinak, professzionális segítőknek a felépülés mikéntjéről, illetve tartalmaz több tíz felépüléstörténetet, amelyben függő, évtizedek óta józanul élő felépülők osztják meg személyes történetüket, hogy reményt adjanak az út kezdetén járó társaik számára. (A könyv címe: Felépülés a függőségből: Szerencsejáték és szerhasználat. Petke Zsolt szerzőtársa Tremkó Mariann volt.)
“Nagyon fontosnak tartjuk, hogy minél kevesebb gyógyszer, minél kevesebb konkrét orvosi ellátás legyen a kezelésben.” Fotó: Facebook.com
Hogyan segít egy önsegítő közösség?
Ez az élmény, amely az önsegítő közösségben a függőt várja, leginkább egy erős „végre tartozom valahová, ahol megértenek”-érzés az esetek túlnyomó többségében. A szerhasználó betegségéből adódóan bizalmatlan és alacsony önértékelésű, ezért igazából a terápiás siker talán egyik legnehezebb pontja, hogy egyáltalán elmegy-e az első gyűlésére. Néha sajnos hiába kaphatja a kliens az információkat jobbról-balról, hogy gyűlésre kell menni, mégis nagyon nehezen szokott megtörténni. A függők a kifogásgyártás egyetemi tanárai. Amikor hezitálással vagy visszautasítással találkozom, szívesen beszámolok a saját tapasztalataimról is ezen a téren. Ha a saját felépülésemre gondolok, akkor, ha jól emlékszem, nekem két évig ajánlgatták a felépülő társaim, hogy ott a helyem a csoporton, anélkül nehéz lesz, állandóan találtam kifogást, hogy „azt majd én tudom”. Végül aztán az egyéves tisztaság utáni visszaesésem volt az a pont, amikor megfogadtam a tanácsot. Az első gyűlésem előtti napon használtam utoljára.
Azért lehetnek olyanok, akik nem tartoznak az esetek túlnyomó többségébe. Mi a második opció, ami ajánlható egy még aktív függőnek?
Ha a három hónapig minden este végigült önsegítő csoport után még mindig nem sikerül a kliensnek kijózanodni, akkor egy három hónapos, intenzív csoportterápiás „rezsimet”, kezelést – kinek melyik megfogalmazás szimpatikusabb – javasolunk az addiktológiai osztályon, ahol bentfekvő körülmények között sokkal intenzívebb csoportterápiás környezetet biztosítunk. Ami azt jelenti, hogy nem esténként egy csoport van, hanem naponta legalább három-négy, különböző terápiás irányultságú csoport. Ezzel együtt nagyon fontosnak tartjuk, hogy minél kevesebb gyógyszer, minél kevesebb konkrét orvosi ellátás legyen a kezelésben. Tulajdonképpen mi, az itt dolgozó orvosi team tagjai úgy nézünk erre a kezelésre, mint egy gyorstalpalóra a függőségről. Ez inkább egy intenzív kurzus arról, hogyan működik a függőség betegsége, illetve mit kell tenni ahhoz, hogy sikeresen józan maradjak ezután évtizedekig. Szívesebben tekintünk emiatt oktatásként erre a három hónapos munkára, ahol az aktív kliensek készségeket tanulnak az örömteli józansághoz. Úgy fogalmazunk, hogy mindenki annyit visz haza tőlünk, amennyi energiát hajlandó volt belefektetni ebbe a tanulási folyamatba, vagyis nálunk nem infúzióban csöpögtetjük a változás csodaszerét a kliensekbe. Azoknak, akik ezt a terápiát elvégzik, nagyrészt a fele a későbbiek során tartósan józan marad, azzal együtt, hogy az utógondozás keretén belül továbbra is csoportokat látogat.
De itt még mindig csak a kezelést elvégzők fele maradt józan, hiszen a függőségből való kijózanodás útja visszaesésekkel van kikövezve. Hogyan tovább, ha még ez sem volt eredményes?
Ha ez a kettes számú recept sem működik, akkor a hosszú rehabilitáció a „legtöbb, ami adható”. Fontosnak tartom, hogy az addiktológiai ellátás csúcsintézménye a rehabilitációs intézet. Ez az az ellátási intézmény, amely a legtöbbet képes hozzátenni a változáshoz. Ez egy hat hónaptól másfél évig tartó, általában vidéken történő, a tb által finanszírozott ellátás. Itt szeretetteljes körülmények között lehetősége van a függőnek változtatni az őt megbetegítő személyiségvonásain.
Ezek szerint mélyebb lelki problémákra, fel nem dolgozott, akár gyermekkor óta hurcolt lelki sebek azonosítására, elengedésére kell ezalatt gondolni, amikre a kliens szert használ?
Igen, ez is része a felépülési programnak. Évtizedeken át húzódó szerhasználat esetén a rehabilitációs kezelés gyakran jelent megoldást. Azt látjuk ugyanis, hogy egy sikeres leállás esetén a hordozott lelki problémák, fájdalom, szorongás, harag nem szűnnek meg. Ezek előbb-utóbb visszaesést eredményeznek, ezért fontos megtanulni, hogy „mi lesz, ha józanon élek majd, mivel fogom megtölteni azt a rengeteg időt, ami alatt régen használtam?”
“Azt tartjuk, hogy öt év józanság egy jó kezdet. Azután hátra lehet dőlni. Egy kicsit.” Fotó: Facebook.com
Van-e azzal összefüggés, hogy a függők első szerhasználatától kezdve megáll, elakad, de legalábbis lelassul a személyiségük fejlődése? Mennyit lehet fejlődni fél év, másfél év alatt? Be tudja-e hozni a lemaradást valaha egy tinédzser kora óta aktív szerhasználó?
Azt gondoljuk, hogy a józanodás egy örömteli változást hoz a függő életébe, ha van elég bátorsága belevágni és csinálni azt. Úgy gondoljuk, hogy a felépülés egy élethosszig tartó folyamat. Az első és legfontosabb üzenet részünkről az, hogy óriási pozitív élménytömeggel jár a józanodás, viszont sok munkával is. Az első év józanság kemény munkát, tehát mindennapos odafigyelést igényel. Ezután egy kicsit könnyebb lehet ez az erőltetett menet. Azt tartjuk, hogy öt év józanság egy jó kezdet. Azután hátra lehet dőlni. Egy kicsit. Azon klienseinknek, akik egy éve józanodnak és folytatják az utógondozást, nagyon jó esélyük van arra, hogy tartósan életmódot változtassanak, tehát nem pusztán a szerhasználatot engedik el, hanem örömteli életet is tudnak élni úgy, mint azelőtt soha.
Tehát a siker kulcsa az lehet, ha elkezd változni a függő, megtapasztalja a változásának pozitív hozadékait, lesznek szeretetteljes emberi kapcsolatai, megbízhatóbbá, nyugodtabbá és elfogadóbbá válik, kevésbé lesz cinikus, ellenséges vagy zárkózott, és el tudja látni a feladatait, ezek által pedig szerethetőbb, elfogadhatóbb lesz? Ez tovább ösztönzi majd a függőt a felépülés útján való maradásra?
Így van. Fontos hozadéka a felépülésemnek, hogy hálás vagyok a szürke, de szermentes hétköznapjaimért, könnyebben elengedem a nehezteléseimet és akkor szeretek megszólalni, ha tudok valami jót mondani. Sokkal türelmesebb vagyok, elfogadóbb vagyok a környezetemmel és már szinte teljesen eltűnt az életemből, hogy tartósan haragot érezzek. Néha dühös leszek, de a haragom nem tart sokáig. Rájöttem, hogy a harag rólam szól, és ettől az érzéstől minél hamarabb meg kell szabadulnom. És erre a felépülés ad eszközöket, hogy hogyan lehet ezt megtanulni.
Ha egy függő mondjuk egy hosszabb távú rehabilitáció mellett dönt – ugye elég sok rehab van ma már Magyarországon -, akkor felvetődhet a kérdés, hogy mi a különbség a rehabok között? Annyi talán már ismert, hogy vannak a Minnesota-modell alapján működőek és jónéhány központi, felekezeti, alapítványi, vagy magántőkéből működtetett rehabilitációs intézet.
Nagyon fontos a rehabválasztásnál az, hogy olyan intézményt válasszunk, ahol az utógondozásra is hangsúlyt fektetnek. Ami azt jelenti, hogy nem elég elvégezni egy rehabilitációs programot, ezt követően a józanság fenntartásához is fontos a csoportba járás. Azok a rehabok mind erősen javasoltak, ahol – függetlenül attól, hogy vallásos vagy nem vallási alapú felépülési lehetőséget nyújtanak – ezek az utógondozási programok megoldottak. A 12 lépéses önsegítő közösségek programjait követő rehabilitációs intézetek abban nyújtanak előnyt, hogy az önsegítő csoportjaik a világ összes zugában jelen vannak. Azt látjuk, hogy az utógondozás a 12 lépéses csoportokban a legelterjedtebb, hiszen most már lassan a kisvárosokban is megtalálhatók a 12 lépéses önsegítő közösségek csoportjai. Külön segítséget jelenthetnek azoknak a klienseknek, akik vallásosabb lelkületűek, a vallásos rehabilitációs intézetek. Ezzel együtt a kliens választ magának terápiát, ha nálunk érdeklődik, szívesen adunk javaslatot, felvilágosítást e tekintetben. Ha megvan az elhatározás – a mélypont -, és elszánta magát a változásra, akad bőven szabad hely a munka elkezdéséhez.
A vallásos intézményeknél egyértelmű, de a Minnesota-modell alapján működő rehabok is az istenhitet célozzák meg. Ez a még aktív szenvedélybetegeknél elrettentő lehet. Viszont azt is tudjuk, hogy a szenvedélybetegség bio-pszicho-szociális-spirituális betegség, vagyis nemcsak fizikális leépüléshez vezet és nemcsak a kliens kapcsolati rendszerét érinti, de szellemi és lelki kiüresedéssel is jár. Azért lehet fontos a hit, mert a lelki kiüresedést tulajdonképpen a hit újraépítése tudja orvosolni?
Azt gondolom, hogy a spiritualitás a kulcsszó ebben a kérdésben. Tekintettel arra, hogy úgy tekintünk a függőségre, mint az alacsony önértékelés és a magány betegsége, a klienseknél tartós és erős az az érzés, hogy „nem vagyok elég jó”. A spirituális többletet az a fajta „lehet engem szeretni érzés”, illetve „elég jó vagyok érzés” adhatja, amelyet a spiritualitás vagy a vallás képes hozzátenni a józansághoz. Azt látjuk és tapasztaljuk, hogy nagyon fontos kiegészítője a spiritualitás a józanságnak. Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy vallásos vagy spirituális program nélkül lehetetlen tartósan ital vagy kábítószerek nélkül élni, de hogy óriási segítséget jelenthet a spiritualitás a tartós józansághoz, az biztos. Vagyis az egyik oldalon ott áll egy közösségbe vetett hit, a másikon pedig maga a vallás. Természetesen a kettő nem zárja ki egymást, de az egyik nem is követeli meg a másikat.
“A józanság reményt adhat. Azt gondolom, ez a legfontosabb. Reményt arra, hogy ugyanúgy tudom élni az életemet, mint azok, akiket irigyeltem.” Fotó: Facebook.com
Összegezve: én most kipróbáltam a Száraz Novembert, nem bírtam ki pia, vagy fű nélkül, ma sem fogom, tudom, hogy ma is használnom kell. De elegem van ebből az életből, mert nem tudom ellátni rendesen a munkámat, vagy nem tudok helyt állni a suliban, esetleg nőként nem tudok megfelelően gondoskodni a gyermekemről, már nincsenek barátaim és tudom, hogy ennél többre vagyok képes. Változtatni akarok. Bemegyek a háziorvoshoz, ő azt mondja, hogy oké, javasol egy rehabot, de előtte el kéne menni egy elvonóra, mert elvonási tüneteim is vannak. Valahogy így néz ki a folyamat?
Ha tartós és mindennapos szerhasználat van, akkor egy elvonással, detoxikálással kezdünk, ebben a területileg illetékes pszichiátriai osztály nyújthat segítséget. Ami azt jelenti, hogy ez még nem az addiktológiai osztály. Ez pszichiátriai osztály, fekvőbeteg-ellátás keretein belül, ahol 2-3 hetes detoxikáló időszak van. Körülbelül ez az az időszak, ami alatt fel lehet tisztulni egy több évig tartó folyamatos, nagy mennyiségű szerhasználatból, és a rehabilitációs kezelést leggyakrabban ezután szoktuk javasolni. De vannak kivételek: ha a kliens otthon lecsökkenti a szerhasználatot és legalább egy hétig, 10 napig képes megállni szerhasználat nélkül, akkor a pszichiátriai osztály nélkül, személyesen is jelentkezhet rehabilitációra. Érdemes a rehabokkal felvenni a kapcsolatot közvetlenül, sokat segíthetnek a tájékozódásban. Van, ahova azonnal lehet menni, van, ahol kérnek detoxikációs időszakot, ez változó. Ez függ attól is, hogy van-e az adott intézményben orvosi ellátás, amivel tudják biztosítani az esetlegesen felmerülő súlyosabb elvonási tünetek – epilepsziás nagyroham, stb. – esetén az ellátást.
Mi az, amit végső soron a józanság adhat a függőnek?
A józanság reményt adhat. Azt gondolom, ez a legfontosabb. Reményt arra, hogy ugyanúgy tudom élni az életemet, mint azok, akiket irigyeltem. Olyan apaként, aki soha nem kiabál a gyermekével, olyan kollégaként, aki megbízható és kiszámítható. És számomra ez nagyon fontos ígéret. Ma számomra ez egy bizonyosság.
Mostanában azon töprengek, miért gondolják azt az emberek, hogy az a normális, ha alkohollal tudnak csak ellazulni, kikapcsolódni? Miért nem az a normális, ha nem isznak. Az emberi szervezetnek nincs szüksége alkoholra, nincs is ott semmi keresnivalója, ugyanúgy, mint más vegyszereknek sem.
Nagyon erősen beágyazott az alkoholfogyasztás a kultúrába, mivel egy individualista és titkolózó közösségben élünk, és a szorongást alkohollal tudjuk a leggyorsabban és a leghatékonyabban oldani. Szorongani senki nem szeret, ezért aztán generációkon keresztül öröklődik a minta, hogy papa délután négykor lecammog a pincébe és megnézi, hogy minden rendben van-e a szerszámokkal. Hajnali négyig ellenőrzi őket.
Vagyis nem az a megoldás, hogy a problémára megoldandó feladatként tekintünk és meg is oldjuk, hanem iszunk rá és így pár óráig nem kell foglalkozni vele?
Így van. A legnagyobb kihívás az, hogy egyedül akarjuk megoldani a problémáinkat és nem beszélünk az érzéseinkről, nem beszélünk a gátlásainkról, a kétségbeesésünkről, a szorongásunkról még családban sem. Több évtizedes szerhasználat után pedig már el is felejtjük felismerni az érzéseinket, még nehezebb ezekről beszélni, ezáltal lesz még inkább beágyazott az alkohol a beteg életébe. Egyre több bennünk a fájdalom, a keserűség. Viszont fontos tudni, hogy nem kell így leélni az életünket. Van remény a változtatásra, egy döntésnyi távolságra állunk csupán mi, függők a változtatástól.
Vezető kép: Facebook.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS