Nagy Ervin: Legyen Magyarország az első!
Dőreség lenne valamiféle végső értelmezést adni, valódi konklúziót levonni a választások másnapján. Túl sok még a felszínen tomboló érzelem, sokan fáradtak és érzékenyek, nem enyhült a feszültség sem, az elemzők pedig csak most kezdik el a politikai pingpongozást. Az egyik oldalon az öröm és a megnyugvás, a biztoság és a kiszámítható jövő ural mindent; a másikon a gyűlölködés, a tiszteletlenség és az egymásra mutogatás látszik a leginkább. Egyesek szerint kettészakadt az ország, mások szerint folytatódik a magyarság felemelkedési pályája – mind szellemi, mind pedig anyagi értelemben. Egy azonban biztos – ha már hagyjuk az érzelmeket jönni és menni, mint ahogy az egy egészséges ember esetében természetes folyamat, az életünkkel együtt járó tényező – akkor lássuk be, hogy az ország mégiscsak a biztonságos fejlődésre szavazott, és jóval kevesebben voltak azok, akik „minden mindegy” alapon (csak a meglévő ne legyen!) a kaotikus és végzetesen kockázatos változásra adták le a voksukat. Nekünk pedig, akik markáns véleményt nyilvánítottunk az elmúlt hónapokban, ki kell mondanunk, hogy vége a kampánynak. Hát legyen most újra Magyarország az első!
De nehéz ez egy olyan ellenzékkel, amely hazánknak jutott! Mert mit kezdjünk a már alapjaiban immorális friggyel, azaz a Karácsony Gergely vezette szocialistákkal, amely annak rendje-módja szerint jókorát bukott. Mit kezdjünk egy olyan, állandóan csak a megújulásról beszélő, azonban még mindig az utódpárt magatartását követő, baloldali demagógiától sem mentes, önmagával is veszekedő párttal, amely a bevándorlás problémáit először tagadta, majd bagatellizálta, a hajrára pedig kissé hamiskásan ugyan, de már nem akart kerítést bontani sem? Mit szóljunk egy olyan párthoz, amely még egy-két éve gyűlölte a határon túl élő magyarságot, most meg gesztusokat akar gyakorolni feléjük? Ugyan már! Vagy amely politikai közösség minduntalan a családok támogatásáról beszélt, de amikor szavazni kellett a parlamentben, akkor vagy tartózkodott, vagy ellene volt az efféle kormányzati intézkedéseknek. És persze nehéz mit kezdeni azzal a szocialista párttal, amelynek vezetője lemond ugyan, de a többi balliberális kispártot vádolja a bukásért.
Vajon mi lesz Karácsony Gergellyel? Aki most ugyan beülhet a parlamentbe, és van is némi népszerűsége, de párt, vagy szervezet sosem volt mögötte. Ahogy külön frakciója sem lesz. Ráadásul tiszteletlen módon nem gratulál a győztesnek és előveszi a régi mantrát, amely szerint szoros összefogás kell, no meg megújulás… Röhej, vagy inkább szánalmas vergődés ez, mint valami új dolog kezdete.
Pedig az ország ennél tisztességesebb baloldalt érdemel!
Pláne ha azt nézzük, hogy ez a baloldal bőven tett Magyarország nemzetközi színtéren történő lejáratásáért, és minden olyan sikert, amely a magyar vállalkozók sikere volt, korrupciónak hazudott ország-világ előtt – így aljas tettével többet ártott a hazájának, mint azt sejtik egyesek.
De mi lesz az LMP-vel, amely immár harmadik ciklusára készül úgy, hogy nem lett más a politika? Sőt, annyiban lett más ez a párt, hogy most már az értelmesnek nevezhető zöldprogramot is leváltotta egy olyan morális köntösbe bújtatott politikára, mely voltaképp nem más, mint bizonyos és megjelölhető külföldi érdekek menti lobbitevékenység.
Vagy nézzünk csak rá a romokban heverő Demokratikus Koalícióra, melynek vezetője, Gyurcsány Ferenc még a felelősséget sem vállalja a nemzetnek ártalmas politikájáért. A határon túli magyarok elleni gyűlölködésért, vagy a keresztény egyházakkal szembeni alpári hangnemért. És az ezekből eredő egymásra acsarkodásért.
De hát Gyurcsány Ferenc már csak ilyen ember. Ő sosem vállalt felelősséget, ő mindig maradt, vagy legalábbis maradni akart – bármit is tett a hazája ellen.
És végül (nem foglalkozva az egyébként is a történelmi szemétdombra való kamupárttal, az Együttel), marad az ismét második helyre kerülő Jobbik, melyről érzelemmentesen talán a legnehezebb feladat ma szólni.
Hisz a Jobbik vezetői voltak azok, akik nem csupán a sajátjaikat, az alapítóelveiket, az ideológiájukat, de végül a hazájukat is egy gyékényről árulták (el) a belvárosi, zömmel zsidó identitású, balliberális (?) humán értelmiséggel közösen, amely megnevezhető csoport a demokratikus charta létrehozása óta többet ártott az országnak, mint bárki más a rendszerváltás óta.
Vona ugyan kissé homályosan, de lemondott. Most pedig a népharag hulláma fogja elsöpörni a nemzeti radikális szubkultúra éléről. Meglátjuk… Ott még sok dolog kiforratlan.
Szóval, ha racionálisan nem is tudunk még minden részletet elemezni, értelmezni, annyit azért elmondhatunk – követve érzelmeinket –, hogy az ellenzék, ha tényleg meg akar újulni, akkor legalább abban az egy dologban a most győztes kormányt kell követnie, hogy mindenben és mindenek előtt Magyarországot kell az első helyre állítaniuk.
Ez bizony komoly házi feladat lesz számukra múltjukra és az elmúlt évekre pillantván. De míg elvégezik ezt a munkát – ha egyáltalán hajlandók rá –, bizakodva tekinthetünk a jövőbe. Hisz az a pártszövetség folytatja tovább, amely szerint mindig Magyarország kell, hogy legyen az első.
(Vezető kép: Békemenet 2018. március 15. - Fotó: PolgárPortál / Mészáros Péter)
