A posztmodern feminizmus messianisztikus küldetéstudatban szenvedő szekértolói bármikor lecsaphatnak: jaj annak az országnak, ahol nem érvényesül a női kvóta! Ha Európa bármely államában nem üti meg a „megfelelő” szintet a nők százalékos aránya a parlamentben, a kormányban, a hivatalokban vagy cégek felügyelőbizottságaiban, automatikusan jön a rajtaütés. Durván, könyörtelenül. Ám felettébb érdekes, hogy amikor a nők iszlám világbeli alárendelt szerepéről esik szó, a legmilitánsabb feminista is mély csendbe burkolózik. Rosszabb esetben az elviekben a női jogok lábbal tiprása ellen küzdő szervezetek egyenesen megvédik ezt a nőket elnyomó kultúrkört – így tett nemrég a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvány is.
Történt ugyanis, hogy az alapítvány 104 oldalas jelentést készített arról, hogy az EU mely országaiban tiltották be (teljesen vagy részlegesen) a burka és a fejkendő viselését. Meglehetősen egyedi értelmezésük szerint lényegében a muszlim nőket azzal nyomják el, hogy megtiltják az arcukat eltakaró öltözködési cikkek viselését. Gyuri bácsi szellemi áltolerancia-hadseregének teljes garmadája száll síkra a 8 uniós országban hatályban lévő burkatilalom lebontásáért, mivel szerintük az olyan alapértékeket veszélyeztet, mint a befogadás vagy a pluralizmus.
Halkan és szelíden megkérdezném: az vajon nem sérti a pluralizmust, hogy a nők csak olyan öltözetben mehetnek ki az utcára, amely még a fejüket és az arcukat is eltakarja? Hogy Szaúd-Arábiában majd idén júniustól (2018-at írunk) vezethetnek csak autót? Hogy az arab világban mind a mai napig alávetett társadalmi rangban, lenézett szerepben vannak? Hogy kizárólag háztartásbeliként képzelhetik el a jövőjüket? Hogy örökösen csak meghúzzák magukat, és alárendelt szerepben élik le az életüket?
A könnyedén boszorkányüldözésbe torkollt #MeToo mozgalom kis idő után elkezdte tömegével szedni áldozatait. Vélt vagy valós zaklatási ügyeket belengetve lehetetlenítettek el neves művészeket, rendezőket – ezek az emberek egzisztenciális szempontból megszűntek létezni. A metoo-zás pedig olyan folyamatokat gerjesztett egyes társadalmakban, melyek láttán az ember nem tudja, hova kapjon. Példának okáért említhetjük Franciaországot: a frankofónok eltökéltek abban, hogy ezentúl azok, akik az utcán nők után fütyülnek, a helyszíni birság kesernyés ajándékában részesüljenek. A dicső, igaz és nagy feministák tehát piszlicsáré dolgokon igazán könnyen fel tudnak hördülni, de van olyan ügy, amin nem problémáznak – tudatosan. Hiszen az szándékosan nem éri el az ingerküszöbüket. De miért is nem?
Ha a PC-ukáz értelmében a muszlim bevándorlók pátyolgatása a 2010-es években már nemcsak Amerikában, hanem Európában is prioritást élvez, nyilvánvalóan a harcos nőjogi szerveződések vagonja is a legközelebbi vágányon rácsatlakozik a polkorrekt szerelvényre. Ám így finoman szólva következetlenségre vall, hogy a nők jogaiért aggódók éppen a nők jogtiprását természetesnek tartókkal vállalnak közösséget. Az iszlám világ nőfelfogása és az európai kultúrkör nőkről alkotott képe közötti ellentmondás ugyanis áthidalhatatlan. De hát ha a nagy ellenség (jelen esetben a jobboldal) ellen kell kiállni, a feministákat aligha tántoríthatja el néhány, egymással homlokegyenest szembemenő állásfoglalás megfogalmazása.
A feminizmus előszeretettel szelektál, ráadásul csúcsra járatja a fordított logika fortélyának művelését. Ahol nincs ok rá, maximális fokozaton pattognak, ahol viszont lenne létjogosultsága az efféle tevékenységek kifejtésének, nem lépnek. Ezen formában tehát csupán szüfrazsettet játszó, ám valójában önmagukkal és a valósággal hadban álló nők szellemi asztalra piszkításában és gyakorlott zavarkeltésében merül ki a 21. századi feminizmus. Egy haszna azonban mégis van: napjaink szélsőséges mozgalmait látván az ember jobban elkezdi értékelni az őt körülvevő világot – ezáltal pedig tudatosul bennünk, mely értékeinkért kell harcolnunk nap mint nap. És rájövünk, hogy a normalitást képviselőkként miként és hol kell meghatároznunk a helyünket ebben a réges-rég tönkre vágott világban.
