Természetesen a hajléktalanokat nem fogják „kitiltani” egyik közterületről sem. Akár valamely szerencsétlen sorsból, vagy pusztán naplopásból ezután is mindenki ülhet ugyanolyan jogon bármelyik korláton, lépcsőn, rakparton. Csak nem lakhat ott. Nagyon helyesen. Budapest a kiegyezés utáni időszakban virágzott és fejlődött úgy, mint napjainkban. Húsz elpazarolt esztendő után – amikor Demszky „világvárost” épített – a nemzeti oldal átvette az irányítást, és így került Budapest a világ legszebb és leglátogatottabb városai közé.
Valamilyen perverz okból a csövesek egy jó része – akárcsak a nyugati nagyvárosokban a bevándorlók – a legszebb városközponti részeken szeret befeküdni a városképbe. Karton és szivacsbelsőkön heverésznek, rongyaikat, szemetüket, üvegeiket szétdobálják, gyakran maguk alá piszkítanak. Akadnak, akik belekötnek az arra járókba. Megtehetik, hogy a város szívében üssenek tanyát – nem feltétlenül a bevétel miatt –, a sétálóutcák, terek-parkok, kávézók jól öltözött emberei és a város szépségeire kíváncsi turisták között. Azért ott, mert eredményesebben tüntethetnek a nyomorukkal, amiért nekik nem juttatnak a javakból. A liberálisok elhitették velük, hogy a társadalom kitaszítottjaiként a támogatás, gondoskodás, alanyi jogon jár. Természetesen itt illik hangsúlyozni, hogy a csapatban – az együvé tartozás okán – több, valóban szerencsétlen sorsú hajléktalan is akad.
Ugyanez történik a bevándorlókkal is, csak épp nagyban. Velük is elhitették, hogy elég bejutniuk a jóléti társadalmakba, mert ott, csak úgy magától, az emberek fejére hullik a manna. Ferenc pápa kijelentette, hogy a migránsok folyamatos védelemre (támogatásra) szorulnak, és ez a jóléti társadalmak felelőssége. Szégyelljük magunkat az eredményeinkért, jólétünkért, és kötelességünk gondoskodni azokról, akiknek ebben nincs részük! A geopolitikai játszmák haszonélvezőit, mint felelősöket, valahogy nem nevesíti Őszentsége.
Mindkét kijelentés a mindig terhelhető, a gazdaságot egyébként működtető átlagpolgárokat támadja, és a még normális, egészséges társadalmi szövet felbontásán munkálkodik.
Az én nagyszüleim egyszobás, külső-vécés, falusi kisházban éltek, a háborút követően újjáépítették az országot, és naphosszat robotoltak a háztájiban, de mind a négy gyermeküket taníttatták, és diplomához juttatták. A fillért is összerakták, és támogatták őket, amikor családot alapítottak. Ezt a szorgalmat, törekvést és gondoskodást generációk óta adjuk át egymásnak. Mindenért, amit elértünk, megküzdöttünk. Ezek után nem szeretném a felelősséget magamra venni bizonyos emberek rossz életvezetése, könnyelműsége vagy felelőtlensége miatt. Mielőtt azonban érzéketlenséggel vádolnának – nekem is van hajléktalan mentoráltam, aki szemmel láthatóan öreg és beteg, s aki valóban támogatásra szorul.
A kiszolgáltatott, fizikailag vagy szellemileg sérült emberek hamar kiszűrhetők a lusta, iszákos és agresszív hajléktalanok közül. Őket az ellátórendszer elbírja, hiszen az utcán élők kisebbik hányadát teszik ki. Még ennyinek sem szabadna azonban ott lenni, de sajnos az elmúlt évtizedek liberális törekvéseinek megfelelve, szinte mindenkit kiengedtek az elmegyógyintézetekből, a büntetés-végrehajtásból, a felügyelet alatt álló gondozási rendszerekből, stb. aminek következtében a társadalomból saját érdekükben is kivont emberek sokkal nagyobb bajba kerültek.
A hajléktalanság sokaknak már egyfajta életforma. Vannak, akik nem bírják a kötöttségeket, a rendszeres munkát, a felelősséget. Pedig napjainkban még azok is könnyen munkához juthatnak, akik valamiért hátrányos helyzetben vannak. Például ha négyen összeállnak, és alkalmi munkát vagy közmunkát végeznek, közösen kifizethetnek egy külvárosi albérletet, így máris nem „hajléktalanok”. De mennyivel jobb szabadon csavarogni az utcákon, a Dunát bámulni a rakpartról, vagy a társakkal bandázni, dumálni és inni egy parkban, a problémáktól megszabadulva állandó bódultságban átevezni az életen. Felnőtt emberekről van szó, akik elvileg képesek döntéseket hozni – vagy ha nem, az ellátórendszerbe kell vezetni őket. Mert azért a vádaskodások ellenére, mégiscsak gondoskodik a társadalom a perifériára szorultakról.
Az európai politikában gyakran egy maroknyi lobbista érdekei érvényesülnek a csendes többség ellenében, de most – nagyon helyesen – a kormány a készülő alaptörvény-módosítással azoknak a millióknak a rendhez, a tisztasághoz, az élhető, kulturált közterülethez való jogát is figyelembe veszi, akik megteremtették és megteremtik az ország és a főváros fejlődésének anyagi hátterét.
