Politikai pszichiátria és Rock’n Roll – „Ez a Kádár-korszak valódi arca, nem a kellemes lángosozás a Balaton-parton”

Politikai pszichiátria, verés, nyugtatóinjekciók, börtönbe zárt punkok. Még mindig tabunak számít a kádári diktatúra valódi arca, az, hogy még a nyolcvanas években is a legkeményebb eszközökkel sújtottak le arra, aki másként, és főleg túl hangosan gondolkodott. A filmrendező és író, Fabricius Gábor Szex, Drót, Rock’n Roll című forgatókönyve díjat nyert a Karlovy Vary filmfesztiválon és nekimegy a hamis nosztalgiának, még akkor is, ha ez szerinte ez egy szűk csoportnak nem tetszik. „A magyar film egészen a mai napig egyszerűen elhazudta a Kádár-kor terrorját, meghamisította, ezzel elkövette a történelemhamisítás intellektuális bűntettét – mondja. – Az említett szűk csoport pedig százmilliókból készíti újra és újra a Bástya elvtárs reinkarnációit, hogy tapsoljunk a viccen. Nem vicces, túl sokan haltak bele.” Az elhallgatott diktatúráról és a film segítő, trauma-feldolgozó erejéről beszélgettünk.

Eddig rövidfilmeket készítettél, ez lenne az első nagyjátékfilmed. Munkacíme: Szex, Drót, Rock’n Roll, és a téma sem szokványos: punkok, underground, lázadás, elnyomás, hetvenes-nyolcvanas évek. Honnan jött az ötlet, hogy éppen erről akarj filmet csinálni?

Rövidfilmjeim is társadalmi-történelmi kérdésekkel foglalkoznak és sok nemzetközi elismerés mellett az NMHH Huszárik Zoltán díját is elnyerte az egyik. A nagyjátékfilm tervemben meg akartam keresni az 1989-ig tartó diktatúra esszenciáját. Ezt a szimbólumot a gondolat és a különböző világnézet fizikai likvidálásában találtam meg, a politikai pszichiátriában. Ez a végpont, ennél nincs tovább, tehát ebben nyilvánul meg a nevében ugyan Kádárhoz kötött, valójában sokak által működtetett szocialista diktatúra valódi arca, amelyet oly szívesen rejtenek el, rajzolnak szebbé, vagy lehetetlenítik el azokat, akik szerint fontos erről beszélni.

A politikai pszichiátria momentuma jelkép, hiszen alig tudja valaki ma már azt, hogy a korszak diktatúrája politikai pszichiátriára küldte mindazokat, akik túl hangosan – punk és underground zenekarok – mondták szocializmus-ellenes nézőpontjukat. Haloperidollal nyugtatózta őket, azt állítva róluk, hogy elmebetegek, sőt – mint azt például Pákh Tibor esetében láthatjuk – elektromosan kisütötte az agyukat.

Ez a Kádár-korszak valódi arca, nem a kellemes lángosozás-hekkezés a Balaton-parton, mert az álarc, egyébként nagyon jól megépített álarc. Innen indultunk 1989-ben és lássuk be: mind a mai napig lehetetlen ezt a kort a maga realitásában, nyerseségében megmutatni, nagy nyilvánosságot élvező alkotásokon keresztül.

A magyar film egészen a mai napig egyszerűen elhazudta a Kádár-kor terrorját, meghamisította, ezzel elkövette a történelemhamisítás intellektuális bűntettét, hiszen végső soron kollaborált azzal, attól függetlenül, hogy ez sokakban nem is tudatosult. Ez 1989 előtt érthető volt, hiszen működött a kemény cenzúra, de azóta másról van szó: meg akarják úszni a szembesítést azok, akik részt vettek benne, ami nagyon elszomorító.

Hiába mutogatják az ötvenes éveket, mint a diktatúra időszakát, Magyarországon 1989-ig szocialista diktatúra volt, akárhogy színezik azt ki utólag, akárhogy próbálják elhallgattatni azokat, akik komoly hangvételű, drámai filmeket akartak és akarnak a korszakról csinálni. Örüljenek inkább annak, hogy elmaradt a számonkérés, sok minden mellett mondjuk például azért, hogy miért vegzáltak fiatalokat politikai okokból koncerteken, miért ült börtönben dalszövegeiért egy teljes zenekar 1985-ig, miért vitték pszichiátriára és sütötték ki az agyát olyanoknak, akik hangosan ellenezték a korszak terrorját, miközben a kollaboránsok boldogan utazgattak a világban.

„A mai napig jót mulatunk Bástya elvtárson, amivel fel is mentjük: milyen vicces is egy tömeggyilkos, milyen vicces a szocializmus terrorja. Ez a fel nem fogott és fel nem dolgozott múlt eredményezi, hogy még ma is a humor relativizáló hatásával készül egy újabb börleszk: Drakulics elvtárs címen” – ezt írtad egy publicisztikában, és ezzel nehéz nem egyetértenünk. Jó egy éve Zinner Tibor jogtörténésszel beszélgettem az amúgy kétségtelenül zseniális A tanú hátteréről, hogy milyen politikai játszmák után készülhetett el. A filmben Virág elvtárs – színészlegendánk, Őze Lajos megformálásában – bűnös, de egyben nyomorult figura, valahol már áldozatnak tűnik. Viszont lehet rá mutogatni – Rákosiék voltak a bűnösök, de a hibákat később kijavították az élhető Kádár-rezsim.

Egy szűk csoport kacsint össze, tabusítja és tartja fent a „kisstílű ugyan, mégis vicces volt Kádár gulyáskommunizmusa” narratívát és a kognitív disszonancia okán partnerré tette ebben a társadalom konszolidálódni kívánó rétegét. Felejteni, továbblépni, szabadon élni sokkal fontosabb a társadalom számára, mint a múlttal foglalkozni. Amit viszont érteni kell, hogy a sötét évtizedek feldolgozása nélkül, saját történelmünk ismerete nélkül, sohasem indulhatunk biztonsággal a jövő felé, nem lehetünk büszkék arra a teljesítményre, ahova Magyarország jutott el a vasfüggöny ledöntése óta.

Az említett szűk csoport pedig százmilliókból készíti újra és újra a Bástya elvtárs reinkarnációit, hogy tapsoljunk a viccen. Nem vicces, túl sokan haltak bele. Nyugodtan beleszámolhatjuk az évenkénti 3500 öngyilkos komoly részét is, akik kilátástalannak érezték a szocialista nyomorban az életüket. Magyarország első volt az öngyilkossági listán a hetvenes évektől kezdve, mondhatjuk tehát, hogy több tízezer embert ölt meg az álságos, fondorlatos és hazug diktatúra, amely elvette az emberektől a jövőt, munka helyett lopásra, kollaborálásra buzdított és megalázó alkura kényszerítette a társadalmat.

Ezt a paradigmát meghaladni, filmtörténeti szükségesség, ahogy a keleti blokk többi országa már rég megtette. Ott nem találsz Drakulics-elvtársakat 2019 őszi premiereken, melyben a kor ábrázolása vagy tudatlanság, vagy szándékosság, de bármelyik is legyen, arcpirító. A korszak diktatúrája azért tabu a mai napig, mert életben tartják néhányan a kommunista propaganda nézőpontját, ami szerint mindenki fasiszta, aki nem baloldali, amivel boldogan rásütik a „fasiszta” bélyeget azokra, akik akármilyen kérdést tesznek fel a baloldal múltjával vagy jelenével kapcsolatban. Persze hogy nem akar senki ilyen bélyeget, így válik a téma tabuvá, de mégegyszer: ez a jelenség a szocialista kor propagandájának máig életben tartott eszköze. Ezért is fontos a múlt pontos és mély ismerete. Nincs mit nosztalgiázni azon a koron, súlyos diktatúra volt, valójában nevetséges, hogy 2019-ben ez még mindig kérdés.

A Filmalap támogatásával fejlesztett filmterved tavaly díjat nyert a Karlovy Vary filmfesztivál szakmai programján, meghívást kapott Szarajevóba, Tallinba és más neves szakmai programra. Ez azért komoly visszaigazolás. Mit jelentett ez neked, személyesen, mégis ez lenne az első játékfilmed?

Egy film akkor készüljön el, ha sok embert érintő kérdésekről beszél, mert drága művészeti ág. Külföldön egyértelműen látják, hogy mit és miért akar ez a film és ezt a teljes régióban világosan támogatják, hiszen szerintük nem csak tíz millió ember, hanem egy egész régió traumafeldolgozását segíti. Kiemelték még a kreatív, filmnyelvi minőségét a tervnek, amikor a világ legfontosabb filmfesztiváljai között számon tartott „A” kategóriás Karlovy-Varyban kapott „Best Feature in Development, Best Vision” díjat, aminek természetesen nagyon örültem. Itthon viszont közel sem volt mindenki ennyire lelkes. Jött a szomorú felismerés, hogy harminc évvel a rendszerváltás után a Kádár diktatúra valódi, realista arca számukra még mindig tabu. Ezt az igazságtalanságot súlyos teherként cipelem egy éve, de mivel nekem a közösség szempontjából fontos hogy ez a film elkészüljön, ez valahol nemes teher. Megértettem, hogy mennyire fontos ez a történet a politikai pszichiátriáról, mint szimbólumról és azokról, akik az igazság hangjait így vagy úgy el akarják fojtani.

Mielőtt beszélgettünk, elküldted a treatmentet, azaz a film részletesebb vázlatát. Erős, vagány és őszinte anyag. Nem azt az édes-nyomorult, de összességében az azért vidám, kedélyes kádári gulyáskommunizmust látjuk, ami a filmkultúránkban eddig zömmel megjelent. Annál karcosabb, erősebb, de kétségtelenül hiteles. A főszereplője egy énekes, aki lázad, és végül elnémítják. Kiről mintáztad őt és az együttest?

Elnémítják, de megtanít másokat valami fontosra. Egy korszak egyrészről típustörténetek és történések összessége, másrészről a fikciós műfaj fantasztikus kreatív játszótér. A CPG, a korai Beatrice, Hobo, a VHK, a Bizottság, a Spions bizonyos értelemben ugyanazzal az antihőssel küzdött: az egyiknek börtön, a másiknak kollaborálás, egy infernális apa-fiú kapcsolat, önkéntes belső emigráció, megbélyegzés, de akár valódi száműzetés jutott: ez ugyanannak a szörnynek más-más feje. Úgy építettem meg a központi hőst, hogy rajta keresztül kitapinthassuk az antihőst, magát a diktatúra terrorját és a hős történetén keresztül szembesüljünk azokkal a dilemmákkal, ami elé a kor állított mindenkit. Ezen túl pedig hagytam, hogy az írás folyamatában átéljem a terror kérdéseit és megszülethessen saját hősöm, Frank, aki felveszi a kesztyűt a láthatatlannal, mert sokkal többet észlel a létezésből mint a körülötte levők, hiszen egy érzékeny személyiség, akinek fáj a dermedt, hazug csend.

Arra is rájöttem, hogy nem igaz, hogy passzív volt a kor, hogy nincsenek erős hőseink. Ez mind-mind a korszak sötét, szinte fekete-mágia-szerű ráolvasása az emberekre, nevezhetjük propagandának is, amitől a legtöbben megmerevedtek és elhittek magukról olyasmiket, ami nem más, mint hazug rágalmazás, egyfajta átok. De az átok az elátkozott mellett az átkot kimondót is köti és eljön a pillanat, amikor minden kiderül.

1982. Magyarország, a balatonfüredi gyár. Új hullámos együttesek fesztiválja /Fotó: Urbán Tamás/Fortepan.hu

Beszéljünk még a politikai pszichiátriáról, ez egy teljesen elhallgatott téma. Még ma is kevesen tudnak az injekciózásról, az elektrosokkról, a kényszergyógykezelésekről. Én egy évig kutattam ezt a témát a Nemzeti Emlékezet Bizottságának megbízásából, így nagyjából ismerem ezt a rejtett világot, de ha tíz éve kérdeznek, még a létezéséről sem tudtam volna. Beszéltél áldozatokkal, zenészekkel, akikkel megesett?

Igen, sőt komolyabb minőségű dokumentum-anyagot is forgattam velük. A szentendrei művészek közül például egyiküket egy este úgy vitték el a hetvenes években, hogy fél évig senki nem tudta hol van, őt pedig a pszichiátrián „kezelték”. De a kor egyértelmű válasza volt a másképpen gondolkodókra az, hogy nem normálisak.

Akik nem tudtak kiegyezni a fojtogató diktatúrával, azokat pillanatok alatt bolonddá nyilvánították, haloperidollal szúrták, nyugtatózták, vidéki intézetekben zárva tartották, így lehetett azt mondani a szabad világnak, hogy itt nincs politikai fogoly, itt csak a szocializmus épül, ugyan kicsit hosszan.

A nyolcvanas évek elején éppen ez ellen akart állást foglalni a Budapestre tervezett Pszichiátriai Világkongresszus, amit végül Bécsben voltak kénytelenek megtartani, mert a diktatúra megtiltotta. Micsoda infernális ötlet az, hogy a másképpen gondolkodót kemikáliával vagy elektromos árammal hallgattasd el, ráadásul intézményesített keretek között? Ez súlyos bűncselekmény, amiről alig van szó, mind a mai napig, valójában nem tudom miért. Ez a korszak emblémája, mert ez volt az a végpont, ameddig el mert menni. Egy korszak történelmi szimbóluma nem az, ami a többséggel történik, hanem az, ami a kiszolgáltatottakkal, úgyhogy senki ne jöjjön azzal, hogy lehetett utazni és háromhatvan volt a kenyér. Mondhatnám azt, hogy ’Je Suis Abnormal’, hiszen szimbolikusan mindannyiunkkal történt meg mindez, akik nem voltunk a diktatúra kedvezményezettjei.

A filmtervből nyilvánvaló, hogy a fiatalokat is meg akarod szólítani. A sötétség, a szürkeség és az elnyomás nyomasztó érzete mellett azért ez mégiscsak egy vagány, lázadó film lenne. A mai huszonévesek nem sokat tudnak a Kádár-korról, meg lehet nekik egyáltalán mutatni, hogy milyen volt a diktatúra?

A színes, szabad világot a diktatúra a föld alá küldte és mivel a film nagy része ott játszódik, ez egy sokszor a bezártságában is színes, szabad történet, ami az eddigi filmtörténeti előképektől merőben eltérő korábrázolás, olyan, amivel véleményem szerint tartozik a magyar film mindenki irányába, legfőképpen a fiatalok felé, akik eddig csak hazugságokat nézhettek a korról.

Olyan világ volt a föld alá kényszerítve, amilyen ma ott van az utcán, a legtöbb zenei klubban, fesztiválokon. A szabadság csíráját azonban nem sikerült kiirtaniuk. Azért fontos a diktatúra valódi arcát megmutatni, hogy ne lehessen relativizálni, Orwell „újbeszél” módjára kisajátítani és ezzel történelmet hamisítani.

Ez itt, nálunk, ebben az országban, nemrég történt, hiszen már Madonna szólt a rádióból.

Korábbi cikkeink a politikai pszichiátria tágabb témájáról. Pákh Tiborról, akit még a nyolcvanas években is Lipóton kínoztak. Popper Péterről, aki pszichológusként állambiztonsági tiszteket képzett ki. Popper Péterről és a galerik elleni “harcáról”. Janikovszky Béláról, az ÁVH alezredes orvosáról, aki első feleségétől előbb a gyereküket raboltatta el, majd ÁVH-s bűntársa, a pszichiáter-alezredes Bálint István segítségével elmegyógyintézetbe záratta az asszonyt, mialatt már együtt élt Janikovszky Évával. A KGB által kiképzett Bollók pszichiáter-őrnagyről, aki bevezette a hazugságvizsgálat használatát az állambiztonságnál, hogy ezzel is könnyebb legyen bezsarolni az ügynököket.